Kamasz korom egyik meghatározó és azóta is sokat emlegetett könyve az 1941-es kiadású Magyar Turista Lexikon (szerk. Polgárdy Géza) volt, annak is a végén levő, kihajtogatható térképvázlat, bal alsó sarkában olyan egzotikus nevekkel, mint Velebit, Kis- és Nagy-Kapela. „Milyen klassz helyeken kirándultak ezek a régiek!” – gondoltam. Pedig egy frászt kirándultak a régiek arrafelé. Ezeknek a hegyeknek a turisztikai feltárása csak az 1920-as években kezdődött és még ma is tart, úgyhogy a közben eltelt 90 évben alig maradtam le valamiről.

Legutóbb 2008-ban jártam a Nagy-Kapelában, amolyan felfedező-ismerkedő túra volt, hogy lássam, mire érdemes a hely? Még térképem sem volt, csak az internetről kukázott Móricka-rajzok. A terepen aztán hamar rájöttem, hogy ez a hatalmas kiterjedésű, vad szépségű hegyvidék több napra való kalandot tartogat a számunkra. Az akkor készített fényképeim barátaim agyába is beleégtek, s 6 év után – engedve a kérésüknek – összehoztuk a Nagy-Kapela túrát.

A Nagy-Kapela a Velebittől északra található hatalmas középhegység a horvát Hegyvidéken (Gorski kotar). Morfológiáját úgy kell elképzelnünk, mintha egy plédre letennénk a két tenyerünket, majd azokat egymáshoz közelítenénk. A pléden ekkor egymással párhuzamos redők keletkeznek: árkok és gerincek. Ilyen, az Adria hossztengelyével párhuzamos hegygerincek és közöttük futó árkok alkotják a Nagy-Kapelát is, csak éppen több, mint 1500m vastag triász-jura-kréta mészkőből. Ennek megfelelően a gerincek között futó árkok nem patakvölgyek, felszíni vízfolyás itt nincsen, a karszt minden vizet elnyel. S ha a tekintet az erdő borította, békésen hullámzó hegyvonulatokon a lombkorona sűrűjén áthatol, azt tapasztalja, hogy talaj sem nagyon van itt. A fák alatt oldott mészkőfelületek (karrok) borítják a felszínt, s ennek üregeiben halmozódik csak fel némi szerves/szervetlen törmelékből álló váztalaj (ún. rendzina).

A hegyvidék a Kvarner(-öböl) és az Ogulini-medence között húzódik, területén a kontinentális, hegyvidéki és mediterrán éghajlati elemek folyamatosan egymással küzdenek, aminek az eredménye évi 3000mm csapadék, ami 3-4szerese az itthoni átlagnak. Ezt nem is ragozom, mindenki próbálja meg maga elképzelni… Mindenesetre a turistajelzést jóval 2 méter fölé festették a fákra, hogy télen is érjen valamit…

A hegység központi része szinte érintetlen ősvadon. Gigászi luc- és jegenyefenyők, bükkök, kidőlt óriások, páfrányok és mohapárnák, s valami hihetetlenül változatosságban ezerféle virág. Egy meseország ez – rengeteg medvével. Mivel azonban a hegységben lakott település alig van, s itt egyébként sem szokás szemetelni, a medvék folyamatos jelenlétét az átlag túrázó nem is észleli, legfeljebb hóesés után szembesül azzal, hogy mi ment előtte, mi jött utána. Az ilyesmi elsőre eléggé torokszorító szokott lenni, de meg lehet szokni.

Az egész hegyvidék III. Béla idejétől (kb. 1193-tól) a vegliai (krki) erededetű Frangepán (Frankopan) család birtoka volt, rájuk emlékeztet a hegység peremén körbe Modrus, Ogulin, Portoré vára és a Novi Vindolski-környéki kisebb erődítmények. Északon, a hajdan szebb napokat látott Modrus fölött, ahol az út átvezet egy hegynyergen, a középkorban egy fából épült kápolna állt. Itt kezdődött a frangepán-hegyvidék, aminek ez a kápolna lett a névadója. Frangepán Ferenc bécsújhelyi kivégzésével (Wesselényi-összeesküvés, 1671) aztán az egész birtok a koronára szállt.

A hegység legmagasabb pontja a fehérmenyétről elnevezett Bjelolasica gerinc északi végén található Kula (Torony, 1534m). A túra során ezt keressük fel, továbbá Ogulin boszorkányos-legendás hegyét, a Klek-et, amit dél felé haladva az autópályáról biztosan mindenki megcsodált már. De a legfőbb attrakció a Bijele i Samarske stijene (Fehér- és Nyereg-sziklák) természetvédelmi terület. Ezzel kezdünk, most már ne menjenek sehová!

* * *

Ha az embert nem téveszti meg a helyi erdész iránymutatása, meg az a tény, hogy az autóstérképen jelzett 32-es út valójában makadám út, a Bijele i Samarske stijene régiója egészen jól megközelíthető, mert sok útjelző táblát raktak ki az elmúlt években. De még így sem egyszerű. Egy jó térkép soha sem árt (SMAND 11). Mivel azonban a hely nincsen messze (Fonyódról kevesebb, mint 350km), kora délután már a Ratkovo sklonište (menedékház) felhajtójánál málházkodunk. 5 napra való élelem és ivóvíz, 8 ember számára. Szerencsére a ház innen alig 1 kilométerre van, így nem kell mindent egyszerre felcipelnünk, bármikor visszatérhetünk utánpótlásért az autókhoz.

A Ratkovo sklonište a Samarske stijene (Nyereg-sziklák) egyik zsombolyának, nevezetesen a Snježna špilja (Havas-barlang) zsombolyának az oldalában álló 50 magas szikla aljában ásító hatalmas barlangszájba épített menedékház. 12 főre méretezték, de újabban építettek mögé egy további helyiséget, ahol szükség esetén további 10 személy elalhat. Áram nincsen, a vizet adó ciszterna teteje tönkre ment, de maga a ház remekül használható, s ami nem utolsó szempont; ingyen van. És fűthető.

A ház belakását követően befaljuk késői ebédünket, majd a zsomboly körútjára indulunk. Az út a zsomboly peremén, először erdőben, majd kitett sziklatarajokon lépkedve vezet a Zub (Fog) nevű szikláig, ahonnan a sziklán levő lyukon átmászva jutunk le a zsombolyba. Már aki vállalja a rizikós átlépéseket, mászásokat. Aki nem vállalja, azokkal a ház felőli menedékesebb törmelékrámpán ereszkedünk a szakadék aljára, s onnan tovább, a hatalmas szádán át a Havas-barlangba. Hó most meglepően kevés maradt, pedig még csak június elején járunk. A talaj viszont minden lépésünkre nagyot döndül, lehet érezni, hogy ez még nem a zsomboly alja, csak a behullott kőtömbök torlaszából álló álfenék. Maga a kürtő még legalább 1000m mélységig folytatódhat, aztán kezdődik csak a vízszintes, patakos barlangjárat, ami – mivel az itteni hegyek barlangrendszerei a mainál jóval alacsonyabb tengerszint idején, a jégkorszakban alakultak ki – tenger alatti forrásokba táplálja az évi 3000mm csapadékot. Micsoda pazarlás!

Éjszakára befűtünk, mert hát mégiscsak 1200m-en lakunk. Aztán persze szakad rólunk a víz. Éjjel megérkezik a miš. Hegyi kunyhók kötelező tartozéka. Máshol rendszerint pele szokott lenni, de az ittenit nem tudtam jól megfigyelni, mert nagyon gyors és rejtőzködő volt. Valamiért az a benyomásom, hogy itt erdei pocok volt a házigazdánk. Első éjjel rozskenyeret evett (enyémet), második éjjel a cirkuszdirektor almáját rágta körbe. Harmadik éjjel tettünk ki neki kenyeret és uborkát, amit el is tüntetett, s elégedett is lehetett vele, mert többet nem láttuk. Persze az is lehet, hogy a sprotniszagtól ment világgá…

A második napon a Samarske stijene bejárását tűztük ki célul. A sziklás gerincvonulat legészakibb és legmagasabb csúcsával, a Nyereg-sziklák csúcsával (vrh Samarske stijene 1302m) kezdünk. A vége rövid, de hangulatos, szép mászás, aminek jutalma gyönyörű kilátás a csúcsról a Velebitre, a környező sziklákra, északon a Hegyvidék (Gorski kotar) hullámzó magaslataira, a Bjelolasica erdős oldalára. Kár, hogy a fényképezőgépem tegnap halálos sérülést kapott, így használható tájképeket készíteni alig-alig tudok.

A csúcsról némi erdei kúszást-mászást követően a Stepenica és a Piramida nevű sziklák közötti nyeregbe érkezünk. Először a Stepenicára (1280m) mászunk – már aki bevállalja a kimászást a kőkalapács tetejéig. Itt szerencsére semmi sem kötelező, aki még nem szokta, itt szokhatja a mászást. Szerencsére a társaság nem teljesen kezdő, s a kevésbé haladók is hamar beleszeretnek a szokatlan mozgás élményébe. Nem is baj, mert a következő napi program már egy kicsit bevállalósabb lesz, ott muszáj mászni, nem is akármiket…

A Stepenica (lépcsőt jelent) után a Piramida (1270m) következik. Ez könnyebb szikla, hamar megesszük. A következő áldozatunk, a Vidik havasi gyopárral hálálja meg, hogy nem mentünk el mellette figyelmetlenül.

A Vidik után a Veliki kanjon következik, ami nevével ellentétben nem nagy, csak kicsi, de valóban kanyon. Víz oldotta zegzugos repedés egy hatalmas sziklában. Nagyon eltökélt mászók végig is mászhatják, a kevésbé technikásak – mint én is – inkább körbe mennek és fölülről ereszkednek le a látványosabb részekig, aztán vissza.

A kanyon után kétfelé ágazik az út, itt kezdődik a Samarske stijene déli körútja, ami a tábla szerint önmagában 6 óra, amit ugyan kétlek, mert nincsenek itt jelentős távolságok, viszont az út nehézségeit sem ismerem, mert csak a déli csúcsig jártam be korábban ezt a rész – és úgy tűnik, ma is csak erre futja. Legközelebb tehát 2 napot kell szánnom a Samarske stijenére, amiből egy nap a déli rész lesz…

Fel-le mászunk a zsombolyok sziklás oldalában, majd megkezdjük a kapaszkodást egy jelentősebb hegyre. Ez a déli csúcs (Južni vrh) lesz. A keleti ormára érkezünk fel, épp akkora a hely, hogy mindenki le tud ülni. Igazából nem ez a szikla teteje, mert az jó ötven méterrel odébb van (és 1299m magas), de senkinek nincs különösebb indíttatása, hogy oda is átmásszon. A kilátás így is lenyűgöző: alattunk az Amfiteatar, mellettünk a Bjelolasica. Csokit, müzliszeletet eszegetünk, napozunk, néhányan elszenderednek.

Visszafelé utunkat csak egy, a ház közelében talált friss medveürülék teszi izgalmasabbá. Este tábortűz, éjjel miš.

További képek: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/VKapelaSamarskeStijene?authuser=0&feat=directlink

Címkék: Kapela