Harmadik napon a Samarske stijene vonulatával párhuzamos sziklagerinc, a Bijele stijene a program. Az út első harmada őserdei vándorlás sziklákon, kidőlt fákon föl és le. Rettenetesen fárasztó a testnek, de gyönyörűség a léleknek. Aztán egy vad kőgörgetegen elkezdünk fölfelé mászni, ami arra utal, hogy hamarosan elkezdődik… Meglepetésre egy üde tisztáson találjuk magunkat, az első sátorozásra is alkalmas helyen a három nap alatt. Natasa völgye (Natašina dolina) a neve. A tisztás végén azonban fehér sziklatűk törnek az égbe, közöttük mély hasadékok, s a jelzés arra vezet… 

A váltás brutális. Kettőt lépünk és máris drótkötelek, létrák biztosította sziklaösvényre érünk. Az ösvényt persze úgy kell értenünk, hogy minden lépésre jut egy pengeéles sziklataraj, a talpunk alá. Megállni ezen nem lehet, csak továbblépni róla. A Ljuska sziklavilága ez. Varázslatos hely. A csúcsdobozban üzenetet találunk. Kb. egy hónappal előttünk járt itt Domi és kis csapata, akiknek szkennelt másolatot küldtem a térképből. Ők hagytak hátra hálás üzenetet a számunkra. Egyre érdekesebb és nehezebb mászások követik egymást föl és le. Szintben alig-alig mozgunk, ez a le-föl mászás az előre haladást szolgálja itt, a sziklavilágban. Nézem az arcokat: önfeledt boldogság sugárzik mindenkiről. A hétköznapi gondok értelmüket vesztve fényévnyi távolságra vannak már innen.

A Ljuska után a szokásos sziklás gerincvándorlás következik, amit a ligetes Zelena dolina tisztása tör meg, majd egy kis kötélereszkedést követően szinte elénk ugrik a Prsti (Ujjak) négy sziklatűje. Eszerint hamarosan célhoz érünk: megkezdjük a mászást fel, a vrh Bijele Stijene 1334m magas csúcsára. A csúcsra több út is vezet, mi északról a nyugati oldalon felvezető nyomvonalat választottuk és nem bántuk meg: nem nehéz, de elgondolkodtató, szép mászások, bátor átlépések, komolyabb háromezresen is megállná a helyét.

A kilátás a csúcsról taglózó hatású. Tipikusan az a hely, ahonnan nem akarózik lejönni. Teljes körben a Nagy-Kapela erdő- és sziklarengetege, a Bjelolasica gerince, távolabb a Klek, a Velebit, a Kvarner szigetei, Isztria… Az Učka tetején szabad szemmel kivehető a torony. Csúccsokizunk, heverészünk, napozunk, áhítunk.

Lentről emberi hangokat hallunk: egy népesebb csoport eltűnik egy sziklafal aljában tátongó lyukon, majd később egy hasadékon át látható, ahogy tovább mennek. Ott egy sziklaszurdok lehet. Ilyen titkos helyek eddig csak a képzeletben meg az indiánregényekben léteztek. Hogy fért el ilyen kis helyen ennyi csoda, s milyen fantázia szülte mindezt?

A csúcsról leereszkedve mi is megkeressük a sziklakaput: az Ujjakkal szemben (északra) hatalmas kőtömb van beékelődve egy sziklahasadék bejárata fölé, felirata Slonov brada (az elefánt álla). Mögötte a rövid, zegzugos hasadék hirtelen kerek szakadékká szélesül. Szemben egy sziklafülkében feszület. Kapelica (kápolnácska) a hely neve. Eléggé vadregényes.

Visszaúton ugyanazon a nyomon haladunk, ahol jöttünk, de ezt senki sem bánja. Mindenkinek viszket a tenyere a Ljuska mászásaira. De előbb még egy sportszerű nehezítés: az előttünk haladó veterán csapat felszedte a kötelet, amin korábban leereszkedtünk. Mondják, hogy szívesen leeresztik, ha akarjuk, de kösz, megoldjuk! Fölfelé könnyebb! (Az első két napon egyébként egy szál turistát sem láttunk, csak a hétvégén.)

A Ljuska mászásai visszafelé is élvezetesek, aztán jön a dzsungelharc, aztán a vízutánpótlás felhordása a házhoz – nem részletezem. Estére befut egy 10 fős horvát társaság, fiúk-lányok vegyesen. A legények meglehetősen részegek, s rengeteg italt hoztak még. Ők lennének a ház felújításán 2009 óta lucaszéke-módszerrel serénykedő öngyilkos kommandó tisztségviselői. Nehezen leplezik ottlétünk feletti csalódottságukat. Mondjuk a lányok egy kicsit nyitottabbak... Azt a legényt pedig, aki a legjobban morog, jól megvacsoráztatjuk, így a feszültség – ami egyébként sem hágott az egekbe – idővel oldódik. Mert a magyarok nemcsak kemények, de nyitottak, intelligensek és kedvesek is. Segítenek a testvéri horvát népnek meginni a borát, megenni a csevapját, s herr cirkuszdirektor Laci - mint szellemes társalgó - késő éjszakáig cseveg velük a tábortűznél. (Azt egyébként egy pillanatig sem vonják kétségbe, hogy jogosan használjuk a házat, csak ott Zágrábban oly jó volt elképzelni egy kis kiruccanást a lányokkal… ehhez képest meg ott vannak ezek az idegenek a házunkban.)

A nap további képei: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/VKapelaBijeleStijene?authuser=0&feat=directlink

A felújító tevékenység egyébként abból áll, hogy másnap lecsiszolják és impregnálóval bekenik a ház déli falát. Mi közben korai indulással rövid programot futunk: fel a Bjelolasicára. Itt van a szomszédban, különösen, hogy a közbeeső völgyet autóval kerüljük meg. Gyalog 1200m-ről indulunk a másfél kilométeres távra – ami oda-vissza persze már három. Dús aljnövényzetű bükkösben kaptatunk föl a Jakob Mihelčić menedékház tisztásáig. (A dús aljnövényzet marad, csak a bükkerdő szűnik meg.)

Kicsi, de takaros ház, 1460m-en. A kályha még meleg, de akik itt éjszakáztak, igen tisztességesen kitakarítottak, mintha egy patikában lennénk. Még kártycsomag (UNO), néhány hócsúszka és golyóstoll is tartozéka az épületnek A ciszterna rendben, vize két 200 literes műanyag hordóba pumpálható. Ide tényleg csak a kaját meg a nyoszolyát kell felhozni, s hogy miért érdemes, azt is megmondom. A ház előtti tisztásról, vagy épp a házból, a vacsorázó asztaltól olyan naplementéket nézhet az ember, hogy a füle is ketté áll. Krk, Cres, Isztria és a tenger, a Velebit, a Bijele i Samarske stijene sziklagerincei: minden belátható. S ha nem eléggé, akkor itt a csúcs, egy ugrásra a háztól! (A ház egyébként 12 fő éjszakázására lett tervezve, ingyen használható.)

A ház fölött keskeny sáv törpe növésű bükkel, majd törpefűzzel megkezdődik a gyephavas, a hegység egyetlen havasi jellegű régiója. Nehéz eldönteni, hogy természetes, vagy mesterséges eredetű-e, de az itteni jelentékeny mennyiségű havak mellett nem tartom kizártnak, hogy természetes. Ha legeltetés végett irtották volna ki itt az erdőt, akkor nem korlátozódna az 1500m fölötti régióra a gyep.

Rövid, de igazi kárpáti hangulatú, füves gerincen hamarosan a Bjelolasica – és az egész hegység legmagasabb – csúcsát jelző geodéziai alapponthoz érünk. Kula (Torony) a csúcs neve és 1534m magas. Innen mindent látunk, amit eddig is láttunk, de most mindent egyszerre. A Kapela közepén vagyunk. A világ közepén. Valahogy erről álmodtam, amikor kamaszként a Turista Lexikon térképét böngésztem: a Kapela hullámzó hegyei között feloldódni az időtlenségben. Erre most csúcsfotókkal, s egyebekkel bő fél órám van, mert a társaságnak nagy tervei vannak a nap további részére. Fürödni akarnak a tengerben…

Fonyódligeten, ahol a társasághoz csatlakoztam, három fürdőnadrágom is van, egy a kötélen szárad, mert indulás előtti este még a Balatonban fürödtem. A Kapelába viszont – ahol nincs víz – nem hoztam fürdőnadrágot. Tudom; típushiba. Ókori római vasutas természetjáró közmondás szerint sapka, sál, kesztyű és fürdőruha mindig legyen a hátizsákban!

Autóval keresztülvágunk hát a hegyeken, s Novi Vinodolski stranját vesszük ostrom alá. Pünkösd vasárnap van, lehet, hogy templomban van mindenki, mert a strandon alig lézeng pár lélek. A víz remek, engem itt nem ismer senki, meg különben is én fényképezek (megzombult gépemmel), így szemrebbenés nélkül gatyára vetkőzöm, aztán: CSOBBB!!!

Korábbi Északi-Velebit blogomban már emlegettem Ante Premužić nevét, aki a hegység magisztrális turistaútját kiépítette. Nos, ugyanő volt, aki nekiállt a Crikvenicai-riviéra strandjainak a kiépítéséhez, mondván, hogy itt az idegenforgalomra kell helyezni a hangsúlyt, mert a kősziklák soha nem fognak búzát teremni. Ezek a partok aztán annyira egyformák lettek, hogy az ember nehezen mondaná meg, épp Novi, vagy Selce strandján vagyunk-e, de a lényeg az, hogy vannak. És mi jól érezzük magunkat itt. A kiadós fürdés után még egy kiadós estebédet is elköltöttünk aztán egy közeli étteremben. A képeket látva egy zadari (na jó, tőlem lehet zárai is) atyafi megjegyezte, hogy végigettük a helyi konyha kínálatának teljes palettáját – eltekintve a gémtől és gólyától. Ezek a madarak – gondolom – a macskát helyettesítik a helyi folklórban…

A tengerről visszautazunk barlangi szállásunkra, s nyugodalmas éjszakát követően reánk virrad az ötödik, utolsó nap, amelynek célpontja az Ogulin fölött magasodó, gyönyörűséges Klek.

Ez a hegy már látványnak sem rossz, de ami ott vár… pl. egy botanikusra, az leírhatatlan. Attila – aki történetesen botanikus – ténylegesen sokkot kap a ritka növényfajok tömegének látványától, de még mi, laikusok is csak kapkodjuk a fejünket. Meg aztán a 200m magas, áthajló sziklafalak… meg az egészre felmenni, 2km-en 600m szintemelkedéssel. Gyönyörű!

A legenda szerint viharos éjjeleken a Klek csúcsán boszorkányok táncolnak és a mulatozás elhallatszik Ogulinig. Nappal ugyanők azok, aki a sziklamászókat a mélybe lökdösik. A hegyben megbúvó barlang őrzője pedig egy hercegnő, akit kígyóvá változtattak. A barlang rengeteg aranypénzt rejteget, amelyet a hercegnő őriz. A barlang bejárata csak százévenként tárul ki. Ha egy bátor fiú megcsókolja a kígyót, akkor visszaváltozik gyönyörű hercegnővé és az aranykincs lesz a hozománya.

Én a kígyót nem láttam, szerencsére a boszorkányokat sem. Viszont ezentúl, amikor délnek robogok az autópályán, hogy újra megküzdjek a Velebit medvéivel, vagy a Biokovo farkasaival, ha Ogulinnál jobbra nézek, tudom, hogy a Klek égnek meredő szikla-hüvelykujja bennünket lájkol.

További képek:
https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/VKapelaBjelolasicaKlek?authuser=0&feat=directlink

https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/NoviVinodolski?authuser=0&feat=directlink

Címkék: Kapela