A 90-es évek elején a kerékpáros berkekben kezdett egyre inkább berobbanni a köztudatba, hogy a Duna-menti kerékpárút milyen csodálatos útvonal, és egyre másra lehetett hallani róla, hogy XY megcsinálta, ott járt. (Gondolom mindenki sejti, hogy miért éppen ekkortájt.)

Én is akkortájt már pár éve készültem rá, kerestem a kiutazási lehetőségeket, gyűjtöttem az információkat, térképeket és persze a rávalót, nézegettem a menetrendeket. Először nem is gondoltam az „oda-vissza kerékpárral” megoldásra, mivel túl soknak tartottam időben és ezzel együtt a szálláshelyek költségeiben, de amikor érdeklődtem a vonat és hajó jegyárakról, megállapítottam, hogy abból a pénzből, amit a jegyekre kiadnék, annyiból pont ki lehet fizetni a szálláshelyeket és a napi megélhetést, tehát semmit sem nyerek rajta. Csak a túra ideje, a fáradság és az élmények, látnivalók lesznek vele kevesebbek, az pedig nem jó üzlet, ha pedig csak a fáradságot akarom megspórolni, akkor minek megyek túrázni?

Aztán egyszercsak megoldódtak a problémáim, találtam egy társaságot, akik megfelelő juttatás fejében felvállalták a túra szervezését, vezetését, szálláshelyek foglalását és nem is kértek sokat. 94-ben meg is csináltam egy fiatal, zömében 20 év körüli katonatisztekből álló csapattal a Mosonmagyaróvár-Passau-Mosonmagyaróvár útvonalat. (Azóta pontosan ötször tettem meg a M.óvár-Passau közötti útvonalat, volt, hogy csak egy nagyobb túra részeként, hazafelé mentében.) Túra közben a beszélgetéseink során egyszer az volt a téma, ki mennyit ment legtöbbet életében bringával egy nap alatt. Az egyik azt mondta: ő az egyik haverjával 145 km-t tekert le, de neki nem tűnt annyinak. Akkor fel is merült benne a gondolat, vajon hol lehet az egyéni teljesítőképességének a határa? Arra gondolt, jó lenne ezt egyszer kideríteni és megismerni, és erre legjobb terepet a Balaton körül találná. A vízhez közel nincsenek nagy emelkedők és biztos van vagy 200 km. Így anélkül próbálhatná meg kideríteni, hol is van  a teljesítőképességének a határa, hogy veszélyeztetné az egészségét vagy az életét, bárhol abbahagyhatná, ahol úgy érzi, hogy elég, mindenhol vonatra lehet ülni vagy szállást, kempinget lehet találni. Ez az én fejemben is szöget ütött, jó ötletnek tartottam, mivel én meg a Duna-túra előtt egy úgymond „felkészülési edzőtúrán” 153 km-t nyomtam le és én sem éreztem magam akkor halálosan fáradtnak. Fel is vállaltam a megszervezését, mindjárt a rá következő évben, de hiába próbáltam a volt túratársaimmal a kapcsolatot felvenni, őket ide-oda dobálta a sors, katonaként jobbra-balra vezényelték őket. Többet nem is találkoztam velük. Ellenben egy 21 éves lány is a csapat tagja volt, őt el tudtam érni. Mikor elmeséltem neki a dolgot, először csak nevetett és azt hitte tréfálok, aztán meg  láttam a szemén, hogy megijedt attól, mikor rájött, hogy szokásaimmal ellentétben most tényleg nem tréfálok. „Ez örültség!”-mondta. „Nem hiszem, hogy meg tudnám csinálni!” Miért?-kérdeztem akkor tőle, „hiszen a Duna-túrán mindjárt első napon viharos ellenszélben 110 km-t mentünk. Ha nem fújt volna a szél, sokkal többre is képesek lettünk volna. De vajon mennyivel? Ezt nem akarod megtudni?” Csak nézett rám és gondolkodott, aztán azt kérdezte: „És az mire jó?” „Valójában semmire, de Te nem akarod megtudni, hogy mire vagy képes, hogy mennyi van benned, nem jó dolog megismerni a saját korlátaidat? Ezentúl mindig tudni fogod, legalább nagyjából, hogy mire vállalkozol, mi az, amit be tudsz vállalni. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezentúl ekkora távolságokat kell megtenned, ez csak egy teszt, saját magad tesztje. Ez nem teljesítménytúra, nem kell időre teljesítened, nem verseny, nincsenek nyertesek és vesztesek, csak saját magad győztese lehetsz, ez csak egy jó buli lesz, és a Te döntésed, hogy mikor szállsz ki belőle.”

„Hát jó.” –mondta, „akkor miért ne, egy nekifutást megérdemel”-válaszolta.  ÉS 1995 nyár elején neki is vágtunk egy egyesületi bringás társammal 3-an, a srác is csak 20 éves volt. Reggel 6-kor indultunk Keneséről és az északi oldalt szerettük volna minél hamarabb lenyomni. Kerékpárutak akkoriban még csak foltokban voltak és azok is nagyon gyenge minőségűek, sok helyen a 71-esen mentünk. Mivel még csak nyár eleje volt, szerencsére nem volt túl nagy forgalom. Badacsonyig belekóstoltunk néhány kisebb emelkedőbe, ahol pár órát pihentünk, ettünk, bort kóstoltunk. Fonyódig szinte minden simán ment. Innentől kicsit gyakrabban álltunk meg pihenni, a vége felé már 10-15 km-enként. Mire Lellére értünk, már sötétedett. Mivel a déli partot jól ismertük, mindig találtunk kivilágított utcákat. A gondot csak a déli part vége jelentette, ahol a 70-es út a 71-essel találkozott, itt ugyanis koromsötét volt. Éjfél előtt valamivel értünk vissza Kenesére. Megcsináltuk! 18 órán belül. Nem mondanám, hogy nem voltunk fáradtak, de sokkal inkább éhesek és szomjasok voltunk, meg egy kicsit álmosak, de ha 10 km-rel arrébb valami terülj-terülj asztalkában lett volna részünk, odáig még biztosan el tudtunk volna menni. Mindegy, 212 km volt! (..és persze nem értük el a teljesítőképességünk határát, de ez akkora szám és akkora eredmény volt, hogy többre nem is voltunk kíváncsiak.) (Mára főleg a kerékpárutakat követve 199 km-re rövidült a kör.)

A leányzó csak vigyorgott és azt mondta: „Sohasem gondoltam volna, hogy meg tudom csinálni! Ha nem jössz nekem ezzel a marhasággal, talán sohasem tudtam volna meg, mert magamtól egészen biztosan nem vágtam volna bele!”

Nekem ennél nagyobb köszönetre nem is volt szükségem., sőt, még én köszöntem meg nekik, hogy velem tartottak ebben a vállalkozásban.

Innentől kezdve egészen 2009-ig minden évben legalább egyszer május végén nekivágtam valakikkel a Balaton megkerüléséhez. (A teljesítménytúrák nem az én világom, bár ehhez párat meg kellett csinálnom, hogy rájöjjek.) A bázis szállás a Cégem siófoki nyaralója lett, amit minden év május végén 8-10 napra teljes egészében kibéreltem. Voltak, akik csak 100 km-ig jöttek, volt, aki 150 km-ig, volt, hogy a szakadó eső és a hirtelen lehűlés meghiúsította, pedig abban az évben kétszer is nekifutottunk, volt hogy a régi partnerekkel már nem volt kedvünk végigmenni nyolcadszorra, tizedszerre, ezért Tihanynál átkompoltunk és így csak 170-175 km lett, aztán két nap múlva megcsináltuk a maradék kis kört is, ami még 80 km-re jött ki, aztán, megcsináltuk visszafelé is, megcsináltuk eleve két részletben, de akkor már egy alternatív, nem parti utakat követve és már eleve 250 km-re jött ki, és ahogy a kerékpárutak épültek, megcsináltuk a kerékpárutakon is. Mivel sok helyen rájöttünk, hogy a kerékpárút csak hosszabbít rajta és néha feleslegesen össze-vissza kanyarog meg emelkedik, onnantól kezdve egy egyéni útvonalon, 85 %-ban a kerékpárutakon, 15 %-ban máshol, és sajnos olyan is volt egyszer, hogy egyedül vágtam neki és fejeztem be. Minden évben az bosszantott a legjobban, hogy nem tudtam annyi bringás társat összeszedni, akik a nyaralót megtöltötték volna!! A fizetővendég szoba árakhoz képest szinte hulla olcsón minden évben ott volt a 13 férőhelyes kényelmes, mindennel ellátott nyaraló , 8-10 napon keresztül, és nem találtam társakat, akik ezt ki akarták volna használni. A balatoni kört én mindig csak az azévi edzőtúrák befejezéseként tartottam számon a saját magam megnyugtatására. Úgy gondoltam, ha ennyit még meg tudok csinálni, akkor a nyári külföldi túra alkalmával sem kerülhetek pácba, semmi sem okozhat igazán nagy meglepetést, bírni fogom. És ezzel minden évben megnyugtattam magam, hogy még mindig bírom, még mindig jó vagyok, még tartom a formám, ha bárki is ránézésre kételkedik a teljesítményemben, nekem már nem kell sem másnak, sem önmagamnak bizonyítanom, tudni fogom, hogy mire vagyok képes.

Így 1 napos pihenő után minden évben csináltam rövidebb, sőt rövid túrákat is a Balaton mentén, számos jó útvonalat jártunk be, fedeztünk fel, amiket a következőben ismertetek mindenki számára. Két alkalommal bringával is mentünk le és jöttünk haza, olyan útvonalon, hogy nem biztos, hogy ez másvalakinek is eszébe jutott volna.

Szerencsére egy barátom szinte minden évben velem tart, volt úgy, hogy családostul, gyerekestül. A rövid túrákra a gyerekek is velünk tartottak, a kisebbet az apja hozta a pótülésen, a nagyobb saját bringájával.

2009-ben történt meg a nagy „Választóvíz”, amikor is olyan felelőtlen kijelentést tettem, hogy „Ez volt az utolsó!” Mármint a 200-as kört tekintve. Már nincs szükségem a bizonygatásra, hiszen azóta sem fordult elő sohasem, egyetlen egyszer sem, hogy valamikor is, a balatoni kör kivételével 200 km-t kellett volna megtegyek 1 nap alatt, a kisebb 60-100-120 km-es utakat pedig mindig le tudtam küzdeni, elég, ha ezekre felkészülök. Közben pedig alattomosan 51 éves elmúltam…. egy kicsit bele is untam, jó néha a "rossz" szokásainktól megszabadulni!

Ennek ellenére idén is szeretném megtartani ezt a hagyományos 8-10 napos balatoni túrázást, végre megszabadulva ettől a 200-as kör jelentette kötöttségtől, szabadon, mindenféle utakat bejárva. Habár a szálláshely ára azóta napi 2200 Ft lett ÁFÁ-val és üdülöhelyi díjjal (400 Ft) együtt, úgy gondolom ez sem vészes a mindennel felszerelt, parttól 30 méterre levő üdülőért.

Ha valaki esetleg érdeklődik a túra felől, írjon és megbeszéljük.

Tehát a következő blogban a balatoni túrákról írok egy kis ízelítőt, azokról, amelyek idén is szóbajöhetnek.

Címkék: A Balatoni Nagy-kör Története Ala Rudicus