Kirándulásom a Csóványosra (939 m.)

Zsembery Gyula írása, Turisták Lapja, XII. évfolyam 1-4. szám, 1900. Január-Április

(Az írást az eredeti helyesírással közöljük) 

Ránk turistákra azonban a legnagyobb vonzóerôt a szabadabb csúcsokról nyerhetô kiterjedt kilátás gyakorolja. Ezek Budapestrôl részben elég könnyen érhetôk el. 

 Hogy mást ne említsek, ilyen Visegráddal szemközt a Hegyestetô (Spitzkopf 482 m.), melynek hatalmas tömegét a Duna nagy kanyarodással kénytelen megkerülni. Ilyen továbbá talán egész középmagyarországnak leghálásabb kilátópontja, a Nagy-Galla (479 m.). A ki egyszer itt megfordult, ritkán fog máskép megemlékezni róla, mint a legnagyobb elragadtatás hangján. De már a fôgerinczbôl kiemelkedô magasabb csúcsok az egy napi kirándulás keretében csak némi erôltetéssel látogathatók meg. 

Minderrôl édes-kevés tudomásunk volt, mikor Matlaskowszky Pista barátommal néhány évvel ezelôtt egy felfedezô kirándulás megtartását határoztuk el a Börzsönyi hegység legmagasabb pontjára, a Csóványosra.

 Rendes körülmények között ajánlatosabb ugyanezt az útat Verôczérôl Szokolyán át Szokolya-Hutáig szekéren megtenni, de ez alkalommal még jóval több fáradságot is kárpótolt volna, mint a mennyit mi fordítottunk rá. Emelkedett hangulatban közeledtünk az Öreg-Paphegyet balra hagyva Szokolya-Huta felé; gyönyörködtünk utunkban a patak túlsó partján emelkedô, s az e vidéken oly szokatlan fenyôkkel fedett meredek Várhegy-ben (Granatenberg). Persze várnak, de még romoknak is, nyoma sincs a csúcsán, hanem van e helyett egy kis "filagória" ott, melybôl meglepôen kedves kilátás nyílik a vidékre. De jókedvünk mihamar megcsappant: A falu végén fatáblát pillantottunk meg, a melyen nem talán dohányzási tilalom, vagy épen a község neve köszöntött bennünket, hanem az volt rá ékes betükkel felpingálva, hogy "E vidéken turistáknak és idegeneknek az erdôben járni tilos!" Meghökkenve néztünk egymásra, de elsô meglepetésünkbôl felocsudva, rövid tanakodás után elhatároztuk, hogy engedélylyel, vagy anélkül, de felmászunk a Csóványosra! Talán mondanom sem kell, hogy tornyos házikójában felkeresve a telivér porosz erdômestert, illô bemutatkozás után készségesen meg is kaptuk rá a "Bewilligung"-ot. 

 A Nagy-Hideghegyre az említett erdészház mellett balra, tehát nyugat felé elágazó út visz. Ez egy patakon átkelve, ritka tölgyerdôben fut egy mellékgerinczen végig a Magas-Tax mellé. Eleinte járt kocsiút, de utóbb szűk ösvénynyé zsugorodva vezet a legegyenesebb irányban a magas-taxi erdôôri házhoz (1 1/2 - 2 óra), a honnan a csúcs már csak 1/2 óra. Az iparvasút még inkább balra tér el s az említett gerincz tövében, a Zlehi (vályú) völgyben ér véget. Ha észak felé azon az úton, melyen jöttünk, egyenesen tovább haladunk, úgy a Csoványos kelet felé ereszkedô nyúlványát érjük el a Fultán-kereszt mellett (1 1/2 óra, innen a csúcs még 3/4 óra). Csakhogy mi ezeket az utakat nem ismertük, hanem úgy okoskodtunk, hogy ha a hegység legmagasabb csúcsát el akarjuk érni, egyebet sem kell tennünk, mint mindig csak felfelé mennünk. Így azután a községen áthaladva, az elsô úton balra törtünk és megkezdtük a kapaszkodást felfelé. Egy ideig jól ment minden, de nemsokára elfogyott az út a lábunk alatt s mi út nélkül törtettünk elôre az erdôben, mindig egyenesen felfelé. Helyenkint felhasználtuk a gerinczre is felkerülô cserkészösvényeket, de sohasem hagytuk magunkat általunk kitűzött czélunktól eltéríteni. Sok turista köszönhette már eltévedését annak, hogy kényelemszeretetbôl a cserkészutak által oly helyekre hagyta csábítani magát, a honnét azután csak néhány órai hasztalan keresgélés után tudott a helyes irányra ismét rátalálni. Ily körülmények között mi inkább út nélkül, itt-ott kôrôl-kôre ugrálva, másutt a sűrű bokrok között törve útat, küzdöttük fel magunkat mind magasabbra! Meg-megállottunk néha, hogy hátratekintve a Nagy-Morgósra, az Öreg-Paphegyre és az innen nézve vadkanhoz hasonlító várhegyre, utóbb a Duna szeszélyes kanyarulataira meg a Cserhát távoli bérczei mellett kimagasló Naszálhegyre az elragadó kilátásból újabb erôt merítsünk. Gyakran azt hittük már, hogy nehány percz alatt fenn vagyunk, de megmászva a képzelt csúcsot, újabbat, magasabbat pillantottunk meg mögötte. Két és fél órai vitéz gyaloglás után, Verôczérôl való indulásunk ötödik órájában végre megérkeztünk a Nagy-Hideghegyészaki (882 m.) csúcsára, a hol egy kiálló sziklán rövid pihenôt tartottunk. A kilátás szép volt innen is, de mi égtünk a vágytól, a legmagasabb csúcsot mielôbb elérni. E czélból leereszkedtünk a nem épen mély, de szaggatott és szűk, sziklatornyokkal, meredek falakkal és óriási kôtömbökkel (Hangyás bércz, Szabókô, Oltárkô stb.) sűrűn ellepett nyeregre, helyesebben gerinczre, mely bennünket észak felé a Csóványossal összekötött. Megtaláltuk a M. T. E. jelzéseit is, a melyek pedig már évek hosszú sora óta meg nem újíttattak.*) Mintegy háromnegyedórai mulatságos mászkálás után a csúcson voltunk, de itt keservesen tapasztaltuk, hogy a hozzá fűzött vérmes reményeinkben bizony csalatkozánk, a mennyiben az embermagasságon felüli cserje minden kilátást elzárt, az ott felállított katonai háromszögelési gúlát pedig már csak nelhány korhadt gerenda síratta! De mi mégsem adtuk fel a reményt áttekintést nyerni az Ipoly termékeny síkja felé. 10 percznyire északnyugat felé találtunk is egy tisztást, a honnan a hegység északi csúcsait (Várbükk, Miklósbércz stb.) és vonulatait remekül láthattuk, a mögöttük félig eltakart drégelyi rommal, bús emlékeként a régi idôknek és vitéz eleinknek. 

     Óriás térkép módjára terült el elôttünk a széles Ipolyvölgy Ipolyság és Balassa-Gyarmat városokkal. Feltűnt észak felé a Szittnya (Selmeczbánya mellett, 1010 m.). Mögöttük kéklettek a Fátra felhôkkel összeolvadó kúpjai. Távolabb kelet felé a Javorja, a Magyar Érczhegység, a Bükk és a Mátra zárták el a láthatárt, sôt inkább sejtettük, semmint láttuk a Tátrák égig nyúló szirtjeit is. És mint az égbolt csillagokkal, úgy tele volt hintve az egész kép falvak és városok fehérlô házcsoportjaival, melyeknek fénylô templomtornyai barátságosan integettek felénk. 

     A magunkkal hozottakból összeállított fényes ebéd után visszatértünk a Nagy-Hideghegy északi s késôbb déli csúcsára. S ki írja le meglepetésünket, mikor az alacsonyabb (865 m.) déli csúcs rétjérôl széttekintve, oly gyönyörű panorámában lett részünk, mely minden várakozást fölülmult. Végig láttunk a Börzsönyi hegység fôgerinczén, végig egész napi útunkon; alattunk egy kis horpadás pázsitjának puha zöldjében a Magas Tax erdôôri lak az ôt környezô kis fenyôligettel; elláttunk a Bükk és Mátráig; láttuk a Nosztra, Esztergom, Tata, Nyitra stb. melletti hegyeket, az alvó oroszlánhoz hasonló Naszált, a Pilist és Gerecsét, mind ennek különös bájt kölcsönöztek a kanyargó Dunának a hegyek között itt-ott elôcsillámló habjai s északi mellékfolyóinak hosszú ezüst csíkjai, melyek mint egy gyöngysor ékítették az ôszi pompájában ékeskedô tájat. 

   De végre is ütött a válás órája. Sok pazarolni való idônk nem volt, ismeretlen tájon, térkép nélkül bolyongva számolnunk kellett az eltévedés eshetôségével is. Felkerekedtünk hát, hogy hazatérjünk. Néhány kisebb nyergen és halmon át rövid idô alatt a Nagy-Inóczon (813 m.) voltunk. Az volt most már a kérdés, merre tartsunk most? Legrövidebb és legjobb lett volna egy délnyugati mellékágon a Kis-Inóczon és vagy a Sóshegyeken, vagy az Irtás pusztán át Mária-Nosztrára menni. De ez irányban útra nem akadtunk s így inkább a hosszabb, de biztosabbat válsztottuk s egyenest dél felé fordultunk, hogy, ha el is tévednénk, ez irányban végül mégis a Dunához kelljen kijutnunk. 

     Egy jó óra alatt le is értünk Kóspallagra. Innen a már említett Kishanta és Csömöle völgyeken át hamarosan Kismarosra juthattunk volna. De mi mindenáron Mária-Nosztrán át akartunk hazatérni. Megmutattattuk hát magunknak a falu alsó végétôl mintegy öt percznyire a Nosztrára vezetô "egyenes" ösvény kezdetét. Egyenes ám - de csak a térképen! A valóságban annyit megy föl és le, hogy a síkos, kissé sáros erdei ösvénytôl egészen el voltunk fáradva, mikor egy jó óra mulva megpillantottuk czélunkat. de végre is elértük. 

     Kezdett már sötétedni is és így a község legnagyobb nevezetességét, a pálosrendi zárdából átalakított nôi fegyintézetet is csak kivülrôl néztük meg s aztán folytattuk útunkat dél felé. A község alsó végén, a korcsma mellett egy szűk sikátoron át kis patak mellé jutottunk és ennek mentén siettünk a bányahegy tövében Szob felé. Ámde alig jutottunk a sötét erdôbe, elvesztettük az útat s inkább találomra bandukoltunk tovább a megkezdett irányban, míg egyszerre csak kiértünk a Szobra vezetô országútra. De nem is hagytuk ezt többé el semmiféle rövidítésért. Így is tökéletesen besötétedett, mire Szobra megérkeztünk, honnan a M. Á. V. "a jól megérdemelt nyugalomba" szállítottak minket. 

Zsembery Gyula írása, Turisták Lapja, XII. évfolyam 1-4. szám, 1900. Január-Április 

  (Az írást az eredeti helyesírással

közöljük)