Avagy a téli terepbejárások tanulságai. Amint korábban már említettem, az elmúlt félévben a Balaton-felvidék várait jártam. Jegyzeteltem, felmértem, könyvtárakat bújtam. S időnként bizony ellentmondásokba botlottam. A következő írásaim az ott tapasztaltakról fognak szólni.

A kőváraknak könyvtárnyi irodalma van, de az apró mangán váracskák és őskori sáncokról bizony alig akad valami. Több helyen egyedül az 1970-es évek végén megjelent Magyarország Régészeti Topográfiájában találtam róla pár sors ismertetőt. Az elmúlt 40 egynehány esztendőben bizony sok minden megváltozott. Falak dőltek le. Egykori legelők helyén áthatolhatatlan kökényes nőtte be a terepet. A hetvenes években még katonai titoknak számított a romok pontos helymeghatározása is. Így ha készült is róluk térképvázlat, annak alapján nemigen lehet odatalálni.

Nagy reményekkel kerestem fel a Topográfia szerkesztőjét kismarosi hétvégi telkén. Azt gondoltam, talán fenn maradtak olyan jegyzetei, amik hely hiányában nem kerültek be a leírásba. Esetleg emlékezetből tud további adatokkal szolgálni. Ha mást nem is, annyit meg is tudtam tőle, hogy aki Vászoly határában a sáncot megmutatta nekik, annak jó bora volt…

A sáncvárakat általában két, vagy három oldalról meredek lejtők és/vagy sziklafalak által határolt hegyek lankásabb – támadható – oldalára szokták készíteni. A Balatonudvari és Vászoly közötti Nagy-vár-tetőre körsáncot jelöl a turistatérkép. A topográfia térképvázlata csak egy kifli alakú több száz méter hosszú sáncot ábrázol a lapos hegyhátra. Júliusban a bokrokkal, fákkal benőtt hegyen egykori művelt területekbe botlottam. Legjobban az zavart, hogy nem láttam azt az árkot, amiből a közel másfél méter magas földdel, kővel vegyes bakhát anyagát kitermelték.

A Káli-medencében, a Kerekkálli templomrom melletti dombról a Régészeti Topográfia így ír:

„A Kereki-domb a mocsaras környezetéből körülbelül 30-35 méter magasra kiemelkedő domb, melynek oldalai meredekek, és csak a déli irányból közelíthető meg. Itt kétszeres sáncolás nyoma figyelhető meg. A földvárat az irodalomban is említett Káli-földvárral vehetjük azonosnak. A dombtető gyepes, néhány bronz­kor végi – koravaskori cserepet figyeltünk csak meg.”

A mellékelt térképvázlattal itt sem egyezik a szöveg. Ezen kívül épp az északi oldal meredek letörésének tetején van a legmagasabb kőrakás, a lankás déli lejtőn meg kétszeres sáncolás helyett csak egy perem van, meg egy hajdani mélyút leomlott partfala. Talán ezt nézték sáncnak?

A Kapolcs feletti Király-kőről szép kilátás nyílik a Művészetek-völgyére 2014. júliusi terepbejárásom idején a felnövekvő juharral elegyes, bokros tölgyes ligeterdőben a látás távolság 4-6 méter körüli volt. Felmerült bennem a gondo­lat, hogy a Királykő platóján talán egykori szőlőskert szélére kidobott köveket jelentenek a sáncnak vélt kősorok, amelyek alig egy-két méter szélesek, magas­ságuk 20-30 cm. A kősorok mellett sáncra utaló ároknak nyomát sem láttam.

Ilyen előzmények után jártam be a karácsony előtti héten a lombjukat vesztett erdőket. Szép kirándulás volt, és hasznos tapasztalatokhoz jutottam. Megértem a Topográfia szerkesztőit, hatalmas feladatot vállaltak magukra. Egy-egy lelőhely felkeresésére egy, legfeljebb két nap jutott. Ha nekik is lett volna lehetőségük késő ősszel, vagy kora tavasszal újra bejárni a terepet, bizonyosan nem kerülnek ilyen baklövések a könyvbe!

Címkék: Vászoly Kerekkálli Kálli-mednce Kapolcs