Túra és Túratárs kereső közösségi oldal
Üdv a Túratárs-on, jelenleg Vendégként vagy itt. Jelentkezz be vagy Regisztrálj itt <<<
TÚRATÁRS CHAT | RAKJ A KEDVENCEKBE
TÚRABLOGOK  
 



Excelsior – túrasí és lavinaismereti tanfolyam
2015/01/30 19:13:51 Küldte: Maty

Hó volt, hó nem volt… Így kezdődött a 2014-es tanfolyam. Eredeti úticélunk a Tátra lett volna. A jelentés szerint 5-100 centi hó van. A valóság: 5 centi valóban van, de méteres havat csak ott találunk, ahol a szél összefújt egy-egy tömböt. Unsubscribe. De akkor hová menjünk? Gugli haver segítségével a Rauris-völgyre esett a választás (t. i. itt találtunk legközelebb síelhető mennyiségű havat.) A cserét nem bántuk meg: nagyon pro a hely!

 

De ne ugorjunk ennyire előre. Egyelőre szerda délután van. Jó igényesen bevásárolok a madaras teszkóban, amelynek parkolója szolgál találkozási helyünkül. Mindenki kap egy pötty Túró Rudit (mert anélkül a túra el sem tud indulni), aztán gyí! Ádám vezet, Szandi a J1-ből instruálja a párját. Hátul Doktor Viktor ül középen (ő lesz az egyik oktatónk), tőle balra én, jobbra meg a lécek. A másik autóban – amit nem láttok, mert már délelőtt elindultak – Rudi vezet, Vera navigál, Zsolti oktat és dirigál, Mariann vadászik (de ezt még nem tudja).

 

A gázpedál mintha nemcsak az autót hozná lendületbe, hanem a jókedvünket is. Megindul a szokásos piszkálódás. Összeszokott csapatban ennyi belefér. Lesz ez még így se’ (de ezt meg mi nem tudjuk).

 

A határnál feltűnik, hogy Viktor egyre többet fészkelődik. Vajon chilit ebédelt? De neki még nem merek beszólni: egyrészt most találkoztunk először, másrészt – és ez a fő ok – mégiscsak tőle függ majd négy napig az életem. Ausztriában derül ki, hogy miért: a sílécek csőre illetlenül molesztálja nemesebbik felét. Együttérzően bólogatok, de eszembe sem jut a helycserét erőltetni. Bőven elég nekem elképzelni a helyzetét… Valahol félúton járhatunk, amikor egy 00-s szünet után mégis én találom középen magamat. Visszanyalt a fagyi.

 

Mikor besötétedik, mi más lenne Szandiék vacsorája, mint valami rémesen büdös sztrapacska. Aztán, hogy közelebbről is barátkozzak az illatárral, Viktor is kér belőle. A hegymászók régi bölcsessége jut eszembe: ha nem érzed a lábadat, szagold az enyémet.

 

Kilenc óra felé látunk először havat, de szerencsére összefüggőt: az út egyre meredekebben halad fölfelé, már biztos 1000 méter fölött járunk. Egy kanyar végén aztán sorompóba ütközünk (nem szó szerint): megérkeztünk a parkolóba. Remek, akkor nemsokára megérkezünk. Viktor hívja a háziakat, akik legurulnak majd értünk és csomagjainkért. Vagy nem? Nem csöng ki. Ádám következik, nála meg térerő nincs. A nagy ijedelemre véletlenül kinyílik egy üveg bor. Legalább nem kell fölcipelni. Mert úgy néz ki, mégis gyalog megyünk.

 

Minimalizáljuk a pakkunkat. Ez abból áll, hogy a hazaútra szánt kaját lent hagyjuk a kocsiban. Aztán nekivágunk a laza ötösnek. Közben végkimerülésig hívjuk Zsoltit és a háziakat. Negatív. Félúton járhatunk, amikor elveszítjük a reményt. A hátizsák szíja vág (mivel rajta van a léc és a bakancs is), a túracipőm csúszik (mivel csak benti cipőt és síbakancsot hozok). Sebaj, már csak egy óra. Épp a hágóvas fölpróbálásán gondolkozom, amikor egy hajtűkanyarból elénk ugrik A Fény. Mariann és Zsolt nem bírt már magával, ezért elindultak lefelé, hogy megnézzék, merre járhatunk. Üdvrivalgással fogadjuk őket, de azért alap, hogy kapnak a fejükre: miért nem jöttek korábban?

 

A következő megmérettetés a kocsi menetirányba fordítása – lenne. De a jégen nemhogy megfordulni lehetetlen, annak is örülnünk kell, ha egyáltalán valahogy elindul fölfelé a személygépjármű. Zsolti visszatolat a kanyaron túlra, ahol kicsit lankásabb. Ott szállunk be. Még mindig tolatva közelítjük meg a párszáz méterre lévő elágazást, ahol aztán sikerül egyenesbe jönnünk. Győzedelmes arccal érkezünk meg a szállásra. Rudiék azzal fogadnak, hogy milyen finom volt a vacsora, amit sajnos csúnyán lekéstünk. De ne féljünk, mert most részletesen elmesélik, mit és milyen sokat ettek. Nekünk csak a sovány vigasz jut: holnap ugyanolyan trágya lesz abból is, mint a büdös sztrapacskából és a vacak müzli szeletből.

 

Ránk virrad az első oktatási nap. Reggeli után előadással kezdünk, hogy legyen miről ásni terepen. Szorgalmasan jegyzetelek, amiért Zsoltitól nagy dicséretet kapok: stréber! Délelőtt aztán lécet csatolunk, és nekivágunk az első kalandnak: a lavinarádió használata a gyakorlatban. Egyes eltemetettség, meg mindenféle szakszavak. Nem fejtem ki részletesen, inkább gyertek el ti is a tanfolyamra. Életre szóló élmény ezzel az idióta társasággal!

 

Kora délutánig áskálódunk: Zsolti hátizsákja a próbababa, akit mindig elvisz a lavina (mekkora lúzer…) Szerencsére mindig megmentjük. Rádiós keresés, finomkeresés lavinaszondával (Szúrjad, öcsém!), lapátolás. Step and repeat. Már szépen szétlyuggattuk a terepet, tök kár, hogy vissza kell temetni: sokat dolgoztunk vele. De mivel most következik az első csúszás, inkább hatástalanítjuk az aknamezőt.

 

Jó darabon följebb fókázunk (gy. k.: a túrasível fölfelé haladás eszköze a fóka. Semmi perverz rituálé, semmi állatkínzás), hogy legyen honnan lecsúszni. Viktor a haladóbbakkal egészen fölmegy, Zsolt lemarad velünk, halálra ítéltekkel. Lecsatoljuk a sílécet, hogy a fókát lehúzzuk a talpáról (mondom, nem állatkínzás). „Arra figyeljetek nagyon” – kezdi, de befejezni már nem tudja: a lécem önálló életre kel, és völgyirányba száguld. Tátott szájjal nézünk utána, közben nagyon drukkolunk, hogy a vízmosás előtt álljon meg. Rajzfilmbéli jelenet következik: a léc a letörés szélén megáll, billeg, gondolkozik, majd enged a gravitáció hívásának, és bebillen a szakadékba. „Szóval erre figyeljetek” – oktat Zsolt helyett az élet. „Kismókus, úgy tűnik, gyalog jössz.” Nekem inkább a szopóroller ugrik be, de azzal sem könnyebb lejönni.

 

Rudi együttérzően röhög, amikor kölcsönkérem tőle a hótalpat. Vera a lelkemre köti, hogy ne süllyedjek el vele, hanem hozzam vissza, mert csak bérelt a cucc, és sok rajta a kaució. Zsolti aztán segít megkeresni a renitens sílécet. A vízmosás szerencsére csak föntről látszott mélynek, de azért a föléje tornyosuló wechte (a szóból látszik, hogy a hazai hegyisport-képzés hová is gyökerezik) nem túl szívmelengető. „Tudod, mit tanultunk délelőtt! Ha rám szakadna, áss!” – mondja Zsolt, és besétál a hópárduc szájába. Diadalittasan, magasra tartott léccel jön vissza. Fölcsatolhatnám, de persze a párja odalent vár. Megint gyalogolhatok…

 

Vacsora után a másnapi teendők, feladatok, tananyag oktatása következik. Most már nem egy pieps lesz hó alatt, hanem több. Sűrű, tartalmas napon vagyunk túl. Még álmomban is lapátolok.

 

Gyönyörű időnk van! Szikrázó napsütés – és a dilemma: hogy kell ilyenkor öltözni? Amíg lapátolunk, bizony meleg lesz. Mégsem kellene megizzadni, mert utána jön a cidri. „Nagyanyád is megmondta, nem? Rétegesen öltözködj!” Sosem gondoltam volna, hogy a nagymuter is túrasíoktató volt…

 

Ugyanoda megyünk föl, mint tegnap. Könnyebb kiásni a tegnapi lyukakat, mint újakat robbantani. Meg aztán még itt sem végtelen a rendelkezésre álló hó: ha minden szűzhavat megrontunk, mi marad holnapra?

 

Hármasával elássuk majd előássuk a lavinarádiókat. Elképesztő érzés, hogy tíz perc alatt tényleg meg lehet menteni három társunk életét! Ugyanakkor fény derül arra is, mi van akkor, amikor nincs nálam lavinaszonda: bő negyed órát lapátolok egyetlen ember után, így a társainak rohamosan csökken a túlélési esélye. Okosság következik, de tényleg komolyan kell venni: soha ne induljatok neki egyedül, és mindenkinél legyen meg a teljes felszerelés! (A tanfolyamon megtanultuk a hegyi szentháromságot: szonda, lapát, pieps.)

 

Délután Viktor bemutatta, mi mindent lehet a hó állagából megtudni: ásott egy kolumnát, majd szételemezte. Nagyon tanulságos, hogy néhány egyszerű szerszámmal mennyi információt elárulnak a rétegek.

 

A hóelemzés után nem hagyhattuk ki, hogy a szomszédos ház tetejét meg ne síeljük: mindannyian fölmásztunk, majd Rudi, a nem-síelő készített rólunk néhány csoportképet. (Találtunk egy kertitörpét, természetesen őt is fölcipeltük.) És ha már léc volt a lábunkon, gyakoroltunk is egy kicsit, mert szombat lesz A Nagy Nap!

 

Este megterveztük a másnapi Nagy Napot, nevezetesen a Sonnblick megmászását. Ez a 3000 méter fölé magasodó csúcs remek gyakorlóterep lesz a számunkra. Könnyebb és nehezebb részei is vannak, de összességében még egy magamfajta kamikáze is tudja teljesíteni. A vacsora ma is remek volt – mind a vega, mind a hullás menü piros pontot érdemelt. Aztán sör-pálinka kombó, majd izgatott lefekvés a másnapi túra előtt.

 

Hajnali 4-kor 15 centi friss hó fogadott bennünket. Tökéletes kezdete ez a mai napnak! Reggeli, uzsicsomag, minden szükséges felszerelés, egymás ellenőrzése, majd fejlámpás start. Megvallom, nekem mindig nagy izgalmat hoznak a hajnalban induló csúcstúrák. Nem tudok betelni azzal a csodával, ahogyan a világ ébred, ahogy a fény átveszi a helyét az éjszaka után. Ha nem éltem volna át újra és újra élőben, azt hinném, az ekkor készült fényképek csak a photoshop művei. Pedig a valóság ennél is szebb!

 

Rögtön az első akadály már 100 méter szint után elér: fókámon állandóan visszacsúszom egy meredekebb szakasznál. Az önbizalmam romokban, dől rólam a víz, erőlködöm és ügyetlenkedem. Mariann fél vállról veti hátra a tanfolyam jelmondatát: „Vadász, vadász…” (Talán ismeritek az obszcén viccet, amelynek ez a poénja.) Végül Viktor imádkozik föl a kupac tetejére: addig és annyiféle módon magyarázza a helyes lépéstechnikát, míg végre megértem. Ekkor két mozdulattal fönn is vagyok, mehetünk tovább.

 

Sík területre érünk, egy kuloár aljába. Itt állunk meg először, hogy pótoljuk az elégetett energiát, és hogy visszatöltsük a kiizzadt folyadékot. (Megintcsak nem kell szó szerint érteni.) Aztán megbeszéljük a továbbiakat: ez egy veszélyesebb rész, így most döntsük el, hogy tovább megyünk-e. Idáig, az erdőben nem volt számottevő lavinaveszély, így aki nem érzi biztonságban magát, még most forduljon vissza. Természetesen együtt maradunk.

 

A túra legnehezebb kaptatóján haladunk. A szél egyre erősebb: arcunkba fújja a havat, betemeti a nyomainkat. Végtelennek tűnő, ahogy küzdjük föl magunkat a menedékház romjaiig. Bizakodunk, hogy legalább valamekkora szélárnyékot lelünk, de a röpködő mínuszokban a reményhalak is hamar döglenek. Ádám nem adja föl: mosdót keres. Aztán a helyzet tragikomikumán vigyorogva tér vissza: „Még jó, hogy van rajtam símaszk meg esőnadrág…” Szegényre rájár a rúd: szendvics után kutatna a hátizsákjában, de alig oldja ki a zsák csatját, az orkán kikapja a szemüvege kemény tokját, és huss… Közösen intünk búcsút a felszerelésnek. Vert seregként indulunk tovább, azonban újabb 30 méter szint után olyan erőssé válik a szél, hogy megfutamodunk. Érzem, hogy hiába a kesztyű, ujjaim átfagynak. Ha behúzom őket a tenyerembe, nem tudom markolni a síbotot, és jön a pofára esés: föllök a szél. Patthelyzet.

 

A romoknál megbeszéljük, milyen alakzatban haladjunk lefelé. A négyesre növő lavinaveszély miatt nem vállalom a lesiklást, inkább a sziklák mentén legyalogolok. (Úgy érzem, mintha katonai kiképző gyalogtúrán vennék részt: eddig többet volt a hátamon a léc, mint a lábamon. Szerintem ez a hülyék sportja, de valamiért mégis élvezem. Talán én is belehülyültem?)

 

A csapat első fele leért már a kuloár közepéig, én feléjük ballagok. Fönt még Mariann és Zsolt vár. Gyanúsan mozdulatlanok – már amennyit látunk belőlük. Mariann talán guggol. Most jött rá a szükség, vagy mi történt? Föntről is, lentről is kiabálnak nekem, de csak a hangjukat hallom, semmit nem értek. Végre leérek a társaimhoz, akikkel sürgősen a bokrok takarásába vonulunk. Ők már megértették, mi történt fölöttük. Nekem, aki háttal gyalogoltam lefelé, esélyem sem volt. Nemsokára leért másik két társunk is, és elmesélték a kálváriájukat. Az eseménysor a következő volt: Mariann léce egy fordulóban leakadt, amitől elesett. A hó alatta és fölötte is végigrepedt a kuloár két oldaláig. Gyakorlatilag egy lavina tetején ült, ujja a ravaszon. Sem mozdulni, sem kiáltani nem mert. Zsolt segített neki, bátorságot öntött belé a továbbhaladáshoz. Nagy lelkierő kellett hozzá, hogy tovább merjenek indulni, de hála Istennek, semmi baj nem történt.

 

Innen már biztonságosabb terepen haladtunk a reggelink helyszínéig. Ott még megküldtünk egy kisebb lavinát (mintegy száz négyzetméternyi havat sikerült egy fékezéssel leütni, de talán ha tíz métert csúszott a kupac), majd elhangzott egy téves lavinariasztás is. Kezdett sok lenni a jóból, úgyhogy nagyon örültünk, amikor a jégmászó tanfolyamos klubtársainkba botlottunk. Átjöttek a Maltatal felől, mert az enyhe időben ott minden mászhatatlanná vált. Ebédidőre átázva lent voltunk a szállásunkon. Kiteregettünk, és egy óra pihenőt engedélyeztünk fáradt idegeinknek.

 

Délután mi is elindultunk Vera, Szandi és Rudi után, akik a völgy másik oldalára költöztek, hogy enyhe lejtőkön csúszkáljanak. Még Rudi is lécet kötött, ami nála fényévente egyszer fordul elő! A tűző nap ezt az oldalt latyakká változtatta: fókámra óriási gombócokban tapadt a szottyos hó. Félig száradt ruháimat újra teleizzadtam, pedig a sapkát, a kesztyűt mind a hátizsák mélyébe rejtettem.

 

Hamarosan megtaláltuk barátainkat: valóban enyhe lejtőt választottak. Nekem fülig ért a szám: itt is találtam magamnak megfelelő nyomokat, ahol biztosan csúszhattam. Kicsit följebb mentünk egy 2000-es mellékcsúcsig, majd a délután hátra levő részében itt síelgettünk.

 

Este az elmaradhatatlan előadások mellett kielemeztük a mai eseményeket. Valóban volt mit, hiszen nagyon változatos körülményekbe botlottunk. Kiveséztük, hogy hol hibáztunk, hol viselkedtünk megfontoltan, és mit kellett volna csinálni, ha… Örömmel nyugtáztuk mi is és az oktatóink is, hogy sikerült tudatosítani a teendőket, és magabiztosan álltunk volna bele egy nem várt szituációba is.

 

A záró nap hajnalán Mariann és Viktor nekivágott egy közeli 2000-es csúcsnak, hogy megnézzék közelebbről is a fakeresztet. Bennünk a lustaság és a fáradtság győzött. Nem akaródzott megint 4-kor kelni. Reggel aztán kárörvendve láttuk, hogy mi nyertünk: nyálas, ködös idő volt odakint, kellemetlen plusznulla fokkal. Azért kimentünk, ha már itt vagyunk, ne engedjük el a mai napot. Aprószemű hódara hullott, amely a kabátunkon először megolvadt, majd meg is fagyott rajta. Zsolti újabb örökbecsű igazságot fogalmazott meg: „Jók a fogaid, Kismókus? Akkor szorítsd őket össze!” Így tettem. Amíg másztunk fölfelé, az erőfeszítés miatt könnyen elviselhető volt az átázott cókmók. Lesiklásnál az elviselhetőség másik végletét is megtapasztaltuk. Két csúszás után, amikor a havazás esőre váltott, beláttuk, hogy a helyzet menthetetlen. Induljunk haza!

 

Álltam a többiek irigykedő pillantását, amikor cigiszünetben előhúztam a hátizsákból a száraz tartalék pulcsit. Rögtön komfortosabb volt így! Hazafelé már egyikünknek sem volt kedve megmászni a közbülső dombot, inkább a sífutó ösvényen körbementünk.

 

„Vadász, vadász…” – fogadott minket vigyorogva Vera és Rudi, akik ma már nem akarta kijönni a fostos időben. „Jön még kutyára kamion!” – vágtunk vissza vigasztalóan. Jött is, de ezt még nem tudtuk… Keserédes szájízzel csomagoltuk össze. Igen kompaktra sikerült négy és fél nap állt mögöttünk: amilyen időjárás csak létezik a hegyekben, azt mi mind megtapasztaltuk. Rengeteget tanultunk, hihetetlenül jól éreztük magunkat (személy szerint életem legjobb hangulatú túrája evör!), de azért a félbemaradt Sonnblick piszkálta a csőrünket.

 

Ja, a kamion… A szállás árában benne volt a lefelé fuvar is. Azonban mivel a teljes Excelsior-csapat (beleértve nemcsak nyolcunkat, de az összes jégmászót is) egyszerre indult haza, a tulaj egy huszáros mozdulattal elintézte, hogy ne kelljen tizenötször megtennie föl és le az utat az egy darab terepjárójával. Azt mondta, aki teheti, csatoljon sílécet, és csússzon az autó után. A többieket a pickup platójára és az utánfutóra, a csomagok tetejére helyezte el. Mondanom sem kell, hogy szétázott sapkám és kesztyűm valahol a hátizsákom legmélyében várta a szebb jövőt. Nem sok híja volt, hogy besírjak, mire leértünk. És itt jött az utolsó meglepetés: az autókat betemette az időközben hullott hó. Lapátot elő, és gyerünk! Búcsúzóul időre szimuláltunk egy társmentést.

 

Hazafelé fülig érő szájjal, egymás szavába vágva idéztük föl a túrasí tanfolyam emlékeit, és természetesen már a folytatáson gondolkoztunk: afterparti, Tátra, Grossvenediger… Mert jók a fogaink! (Ha nektek is, idén feltétlenül gyertek el a tanfolyamra! Zsolt és Viktor szakmailag mindent beletesz, amit ennyi időbe bele lehet tenni, és a társaság is garantált jókedvvel kecsegtet. Persze ha jobban szerettek unatkozni…)

Címkék: Maty Csellengés Ajtonkivul Excelsior Túrasí Lavina Tanfolyam





*** Túratárs.com - Túra és Túratárs kereső közösségi oldal ***

Rendszerünkön keresztül a túrát és egyéb outdoor programokat kedvelő emberek megismerkedhetnek egymással, közös túrákat szervezhetnek melyet a túranaptárban helyezhetnek el vagy együtt csatlakozhatnak egyéb szervezett túrákhoz. Az oldalon lehetőség van saját profil kialakítására, melyen keresztül a tagok bemutatkozhatnak egymásnak, illetve feltölthetik kedvenc túrafotóikat. A kapcsolatfelvételről üzenőrendszer és chat gondoskodik.