„Régmúlt hol indult egy vágy, egy gondolat”

Fogarasi-Havasok

2014. augusztus 17-től 28-ig.

Bevezető: 2012. őszén a Királykő gerincén barangolva megszemlélhettük a Fogarasi-havasok innét látható hegyhátainak, csúcsainak, oldalvölgyeinek magával ragadó szépségét, a fenyvesek smaragd zöldjét, melyhez a csodálatosan szép égbolt nyújtott festői hátteret.

A gerinctúra után „felugrottunk” autóval a Bilea-tóhoz, ahol végleg megfogalmazódott bennem egy régi vágyam: nekem végig kell járnom e fenséges hegyvonulat gerincét. 

 Telt-múlt az idő, 2013. őszén a Liptói-havasokban jártunk s Gyuri bejelentette, hogy Ő jövőre szeretné megcsinálni a Fogarasi-havasok gerinctúráját. Írnom sem kell, hogy milyen boldogsággal töltött el a kijelentése, lelkesen csatlakoztam hozzá, és Zoli sem zárkózott el előle.

Ekkortól már csak ez lebegett a szemünk előtt, vágyva vártuk, hogy elérkezzen 2014 augusztusa, a túra tervezett ideje. Az idő lassan, de biztosan haladt a medrében és felvirradt 2014 augusztus 16.-a, az indulás napja.

Indulás (szombat):

Gyuri viszonylag korán reggel indult Madocsáról, mi Zolival Nagymányokon hat órakor csatlakoztunk hozzá. Nagylaknál léptük át az ország jelenlegi határát, hogy a történelmi Magyarországon folytathassuk utunkat egészen Zernyestig.

A Solymosi vár (Lippa) környékén, lakott területen belefutottunk egy rendőr járőrbe, aki le is állított bennünket. Ok: gyorshajtás, 50 helyett 60-nal mentünk, melyet szép magyarsággal el is mondott nekünk, persze utána már semmilyen kérdésünkre nem volt hajlandó magyarul megszólalni. Az egészben az volt a legjobb, hogy mindenki ennyivel ment, sőt a kamionok szinte toltak le bennünket az útról, ha lassabban haladtunk. A rend őre büntetésként 180 lejt szabott ki, melyet bármely önkormányzatnál be lehetett fizetni két napon belül. Ha nem tesszük meg, akkor a duplájára emelkedik ez az összeg.

A büntetés után járt az agyunk, hogy mit tehetnénk. Befizessük, ne fizessük? S ha igen, akkor mikor, hiszen mi vasárnap reggel szerettünk volna indulni Porcsedre, hogy onnét kezdjük meg a gerinctúránkat. Gyuri több telefonálása után egy oltszakadáti evangélikus lelkész címét kaptuk meg - mivel útba esik a település -, így őt megkérhetjük, hogy hétfőn fizesse be a pénzt.

Fogarast elhagyva, a brassói főútról letérve érkeztünk Oltszakadátra. A faluban 500-600 fő lakik, ebből kb. 140 magyar ajkú evangélikus lélek. A lelkész elmondása szerint jó a kapcsolat a többségben lévő román emberekkel. A településen egy gyönyörű, valamikor három hajós, ma már csak egy, XIII. századi templom áll, sajnos nagyon felújításra szoruló állapotban.

Ezeket a fiatal lelkésztől tudtuk meg, aki készségesen vállalta, hogy hétfőn befizeti a büntetést. Kérte, hogy hazafelé menjünk be a befizetést igazoló szelvényért.

Viszonylag világosban érkeztünk a Zernyest feletti szurdok-völgy bejáratánál lévő sátrazó helyre. A sátor felállítása és a szendvicsek elfogyasztása után békésen hajtottuk le fejünket a „párnánkra”.

Az úton végig Gyuri vezetett s többször lehetőségünk volt autópályára felmenni, így gyorsan tudtunk haladni. Sajnos az Aradot elkerülő utat még mindig káosz jellemzi, az autópálya már évek óta félkész, változatlan állapotban van. Talán egyszer elkészül. 

Vasárnap:

Éjjel elkezdett esni az eső, egész délelőtt esett, így hétfőre halasztottuk az átmenést Porcsedre, illetve a gerinctúra megkezdését.

Még délelőtt lementünk Zernyestre, hogy keressünk egy taxit, mely elvisz bennünket másnap az Olt-szoroshoz, a  Fogarasi-havasok nyugati felére. Az átjutásnak ezt a formáját választottuk, mert vonattal kicsit körülményesebb lett volna, s talán összességében nem sokkal volt így drágább.

Egy taxis 250 lejért el is vállalta a fuvaroztatásunkat. Másnap reggelre beszéltük meg a találkozót Zernyest főterén.

Délután tettünk egy rövidebb sétát a szurdokvölgyben. Felmentünk egészen addig, ahol már látszott a Királykő vonulata, gerince. Jó volt újból a szurdokvölgyben caplatni felelevenítve a Királykő túránkat.

Este már úgy rendeztük a dolgainkat, hogy másnapi reggeli után ne kellejen több időt erre szánni.

Hétfő, a túra 1 napja: Zernyest kanyon - Porcsed – Tatár-csúcs előtt

Szinte nem is hittem el, felvirradt az a nap, melyet annyira vártunk. Megreggeliztünk, utoljára még szelektáltuk a dolgainkat, szétosztottuk háromfelé a négyszemélyes sátrat, és összepakoltunk a nagy útra. Az autót és a visszamaradó dolgainkat a kocsiban Zernyest főterén hagytuk. Taxiba nagy nehezen bepakoltuk a nagy hátizsákokat, egyéb dolgainkat és elindultunk.

Az út zökkenőmentes volt, a gépkocsivezető egészen az ortodox kolostorig felvitt Porcseden (670 m). A kolostor előtt megebédeltünk, és 14 órakor elindultunk a főgerincre. Hátizsákunk átlagban 26-29 kg között mozgott. Ezt mindig a nálunk lévő aktuális vízmennyisége határozta meg. Igaz később nálam még a gyűjtött kövek is növelték a súlyt, de fogyott a kenyér, szalámi, kolbi, így azért kicsit csökkent is. 

A kolostorral szemben lassan emelkedett a gerincre vezető út, s egy kis kápolna állt kívülről színes falra festett szentekkel. Rövid szakasz után meredeken elindultunk a magas bükkösben felfelé, s mindig csak felfelé.

Az első meredek szakaszt leküzdve kiértünk egy nyitottabb gerincszakaszra, a Kopasz-tetőre. Alattunk valahol a mélyben az Olt kanyargott a Vöröstoronyi-szorosban s messze előttünk kezdett kirajzolódni a Havasok bevezető gerinc szakasza.

Én legszívesebben szaladtam volna felfelé, de hát a meredek emelkedő, a hátizsák, a tájnak a szépsége, no meg az életkorom is kicsit - de csak kicsit J - visszafogtak. A gerinc bevezető szakaszán lévő első jelzőoszlopot elérve, bizony ledobtam hátamról az „útitársamat” és felmásztam az oszlopra örömömben.

Kis pihenés, nézelődés után folytattuk utunkat a Köves-tetőn (1606 m), mely méltó volt nevéhez. Olyan volt az egész, mintha egy óriás itt kártyázott volna és a kártyáit valami oknál fogva szétszórta. Így voltak szétdobálva asztallapnyi szebbnél, szebb kövek. Némelyik olyan simára csiszolva, hogy bármilyen műköves megirigyelhetné. Örömmel bandukoltunk tovább, illetve amikor lehetett másztunk fel különböző alakzatokra.

A Tatár-csúcs (1890 m) előtt, egy nyílt gerincszakasz utáni hegyoldal szikláiból vizet fakasztottunk és megtöltöttük víztároló edényeinket. Ekkor már kezdett esteledni, így nem messze a forrástól, a Tatár-hágóban sátrat bontottunk, vacsoráztunk és gyönyörködtünk a nap búcsújában az égen. A lemenő Nap percről-percre, pillanatról-pillanatra változtatta az ég színét, a piros, rózsaszín, vörös, lila, narancssárga, sárga ezernyi árnyalatát felvonultatva, pompás színjátékban kápráztatva lényünket. S mindehhez az aláfestő „zenét” a hegyek, völgyek kontúrjai szolgáltatták, a lelkemben Maria Callas felejthetetlen hangja szólt.

Ekkor még nem tudtuk, hogy a természetnek ebben a csodájában csak ezen az estén részesülhetünk, mert az utána következő minden nap, míg a hegyen tartózkodtunk vagy felhők borították az eget vagy esett az eső este.

Még nem volt teljesen sötét, mikor fájó szívvel bújtam be a sátorba, mert a fáradtságom erősebb volt, s álomra hajtottam volna a fejem, ha ilyenkor tudnék aludni. Persze sok-sok forgolódás után, mint mindig most is elmúlt az éj is.

Kedd, a túra 2. napja: Tatár-csúcs előtt – Skála-nyergi védkunyhó

A sátorból - az ilyenkor szokásos reggeli szöszmötölés, lustálkodás után - kibújva a tegnap esti színjáték folytatását láttam, csak most már a Nap reggeli fényében. A hegyek szintén lustán ébredtek fel, amikor a Nap megvilágította őket, mikor sugarai bekúsztak a völgyeikbe. A hegygerinc alatt megbújó településeket pedig szép fehér bárányfelhőkbe bújtatva nézhettük.

A reggelizés, sátorbontás után Zolival visszamentünk a tegnap esti forráshoz vízért. Ekkor még megtöltöttünk minden palackot, nem tudva, hogy mikor lesz újból forrás. Később már csak a szükséges 2-3 l vizet vittünk magunkkal, mert víznyerési lehetőséget mindig találtunk, illetve nem volt olyan meleg, hogy az átlagosnál többet fogyasztottunk volna.

Indulásunk előtt Zoli beprogramozta a mai tervezett útvonalat a GPS-be, és ezután minden nap így tett ezzel rögzítve is egyúttal az útvonalunkat. Reggel utáni frissességgel folytattuk az utunkat egyre magasabbra. Tatár-csúcsot megkerülve szép lassan a Bába-csúcsnál (2034 m) átléptünk a 2000 m feletti gerincszakaszra. Ekkortól kezdve 6 napig szinte csak e magasság fölött haladtunk. 

Szép kanyargós, sok helyütt éles szikla leszakadásokkal tarkított gerincszakasz után érkeztünk egy nagy szintveszteséggel járó letöréshez, a Feleki-tó (2007 m) katlanjához, melyet Csortea éles szikla éle koszorúzott. Itt találkoztunk az első nagyobb (4-5 fő) túrázó csapattal. Ettől kezdve közel 3 napon keresztül kerülgettük egymást. Minden tiszteletem a csoporté volt, mert nagyrészt túlsúlyos emberek képezték a csoport tagjait. Igaz közel 25-30 évvel fiatalabbak voltak, mint én,  de azért a hátizsák mellett a saját súlyfeleslegüket is el kellett hordaniuk. Izzadtak is „erőst”, székelyesen mondva.

A Feleki-tó partján örömmel dobáltuk le magunkról a ruháinkat fürdéshez készülődve, ugyanis ezt már két napja nem tettük meg s igen hiányzott már egy alapos csutakolás. A tavat védve nem mentünk bele, csak úgy a kezünkből mert vízzel mostuk át magunkat.

A tó partján gyönyörű szép, mérgező, lila virágú sisakvirágok pompáztak s nekem ellenállhatatlan vágyam támadt az itteni sátrazásra, mivel közeledett az este. Sajnos Zoli többszöri kérésemre J sem volt hajlandó az itt táborozásra, így a fürdés után felfrissülve, ismét meredeken emelkedve, jó mély leszakadások mellett értünk fel a jelzett gerincútra. A Skála-csúcs (2306 m) alatti nyeregben, a Skála védkunyhó (2140 m) mellett állítottuk fel a sátrunkat éjszakára.

Szerda, a túra 3. napja: Skála-nyergi védkunyhó – Kalcun-tó

Ezen a reggelen nagyobb izgalommal készülődtünk, tudva, hogy a Fogarasi-havasok legnehezebb szakaszához, az 1300 m hosszan húzódó igen kitett Szarata-nyereghez érünk, ha végig akarunk menni rajta s nem kikerülni.

Sátorbontás után felkapaszkodtunk a Serbota 2331 m-es csúcsára. Az oromról nagyon keskeny élen ereszkedtünk le a Szarata-nyeregbe. Igazából a hátunkon lévő nagy túrazsák tettet nehézzé ezt a szakaszt. Csodálatosan összedobált, hatalmas sziklák között, hol le-, hol felmásztunk. A rázósabb szakaszok leküzdésében segítséget nyújtott a láncokkal kiépített biztosítások is.

Itt próbáltuk ki először a Gyuri által hozott fejkamerát. Először rajtam volt, próbáltam is mindent aprólékosan megnézni, hogy otthon újból végig járhassuk ezt a szakaszt. Sajnos azonban nem jártam sikerrel, mert mindjárt az elején lemerült az aksi, ugyanis a hátizsákban bekapcsolódott s így már nem bírta sokáig. Később azonban sikerült jó felvételeket készíteni.

A Szarata-nyereg izgalmai után újból a gerincre, a Kleopátra-nyeregbe értünk, visszanézve megcsodálhattuk a Serbota-csúcs szépségét és izgultunk a Feleki-tónál először találkozott csapat miatt. Ők nem jöttek az általunk már leküzdött szakaszon, hanem egy morénán indultak le a Köves-katlanba, majd újból fel a gerincre. Mi messziről nagyon jól láttuk, az igen meredek lejtőn, hogy merre van a jól kitaposott út. Ők valószínűleg ezt nem jól láthatták fentről, mert volt aki rossz irányba indult el. Persze a tévedését észrevette és megtalálta a helyes utat.

Utunk következő nagy kihívása a fogarasi-havasok második legmagasabb csúcsa, a Király-szirt (Negoj) 2535 m magas tömbje volt. Bizony igen kiizzadtunk mire felértünk s a szél is mindig a sarkunkban járt. Persze ezt én nagyon élveztem, hiszen szeretem mikor a „bőröm alá kúszik és simogat”.

A csúcson csúcscsoki fogyasztás, szokásos csúcsfotó, és megcsodáltuk a történelemi Magyarország még álló határkövét, illetve gyönyörködtünk a páratlan panorámában, az alattunk elterülő völgyekben, leszakadásokban, csúcsokban. Élveztük, hogy kicsit mi is a világ tetején állhatunk. Itt már igazán elmondhattuk azt, hogy nagy turistaforgalom zajlik a hegyen.

A csúcsot elhagyva a Kalcun-tóhoz (2135 m), az aznapi bivakolási helyünkhöz indultunk. Innét két lejárati lehetőség volt a tóhoz. Az első az Ördög-kémény, a második az Úrnő-kémény. Kis gondolkodás után a második, hosszabb, de biztosabb kerülő verziót választottuk. Döntésünk előtt az első „kéménybe” lemásztunk Zolival hátizsák nélkül. Sokáig járható volt az út láncos biztosítással. Nagy leszakadásokkal, sziklatömbök között kellett ereszkedni, azonban kb. 10 perc ereszkedés után elfogyott a lánc s egy nagy leszakadásba jutottunk. Úgy gondoltuk, hogy ezt az ismeretlen szakaszt nem vállaljuk, nagy hátizsákkal meg pláne nem, a bejárati figyelmeztetésnek megfelelően.

A kerülő, egy szép panoráma úton, kárfülke oldalában vezetett, persze azért itt sem úsztuk meg a leereszkedést, csak közel sem volt annyira veszélyes, mint az Ördög-kéményben.

A Kalcun-tóhoz több leszakadáson keresztül érkeztünk meg. A tónál lévő védkunyhó már foglalt volt, illetve több sátor is állt a kőből épült szélvédő mellvédek árnyékában. Mi már csak nyílt területen, kicsi mellvéddel kialakított füves részen tudtuk felállítani a sátrunkat.

Forrást itt nem találtunk, gondoltuk Gyurival, hogy mint a többiek, mi is a tóból merítünk vizet, csak egy csendesebb, tisztább helyen. Sajnos ilyen helyet nem találtunk, de Gyuri hallani vélte, hogy valahol forrás csobog. Hát el is indultunk megkeresni, de nem leltük, viszont szintén Gyuri ötleteként a felettünk tornyosuló hegy sziklakibúvásnál találtunk csordogáló erecskét, így nem maradtunk ivóvíz nélkül.

Egész éjszaka vad szél fújt, a völgyből áramlott az Ördög-kémény felé.

Csütörtök, a túra 4. napja: Kalcun-tó – Zerge-tó

A reggeli ébredésünk, dolgaink után Zoli elment a tegnapi sziklafalhoz vizet hozni, mi meg Gyurival lebontottuk a sátrat. Miután a csapat újból együtt volt kedves útitársunkat a hátunkra véve elindultunk, hogy meghódítsuk a Kis-Lajta (2390 m) ormát is.

Mint mindig most is jó meredek hegyoldalon kellett felkapaszkodni rá, de megérte a fáradtságot, hiszen ismételten gyönyörködhettünk az alattunk elterülő látványban, a felhők játékában.

Csúcsról leereszkedve egyre közelebb kerültünk a központi rész impozáns Iharos-toronyához (Nádor-szikla) egy kisebb keskeny hágón keresztül. A „sziklát” éppen hegymászók igyekeztek meghódítani, én kicsit irigykedve néztem őket ahogy a magasban kötélbiztosítással másztak. A robosztus sziklatömböt megkerülve az északi és a déli oldalt elválasztó, Bilea-tó feletti gerincszakaszra (2400 m) kapaszkodtunk fel. A gerincen nagyon keskeny nyomban lehetett több helyen is közlekedni s erős viharos szél fújt. Mind a két oldalon hatalmas leszakadások voltak. Bilea-tavi nyüzsgést a magasból csodálhattuk, s lenyűgözött bennünket még a déli oldal ezernyi völgye, a mélyben megbújó hatalmas, sötétzöld színben pompázó fenyőóriásai.

A gerincen nem mentünk végig a vad szél miatt, egy alkalmas letörésen, sziklákon lejöttünk a déli, Zerge-tó felöli oldalra.

A Zerge-tó (2249 m) egy nagyobb és egy kisebb tó együttesből áll, mi a két tó között bontottunk sátrat. A sátorbontás után – mivel már Gyuri járt ezen az úton – Zolival lementünk a Bilea-tóhoz (2030 m) élelmiszer utánpótlás céljából. Persze most is, mint mindig ahhoz, hogy le lehessen menni mindig először fel kellett menni, persze ez visszafelé is igaz.

Még fent a gerincen láttuk, hogy vihar közeleg s igyekeztünk minél előbb leérni a tóhoz, hogy az eső elől el tudjunk bújni. Éppen, hogy leértünk s kicsit nézelődhettünk, mikor hatalmas esővel megérkezett a vihar. Mi be tudtunk húzódni egy vendéglátó sátorba s Gyurin gondolkodtunk, hogy vajon Ő hogy vészeli át ezt a nagy vihart.

Az eső egy félóráig zuhogott, mi addig meleg ételeket ettünk, utána pedig bevásároltunk s elindultunk vissza a sátorhoz; először fel, majd le.

A tó körül – mivel ez a központi része a hegységnek és autóval is fel lehet jutni – nagyon sokan túráztak, sokszor minden túrafelszerelés nélkül, csak úgy utcai cipőben, szandálban. A ránk zúduló eső elől mindenki igyekezett védett helyre jutni, így történhetett, hogy a visszafelé úton Zolival kettő becsomagolt, érintetlen süteményre leltünk. Én nem akartam elvinni, hogy még bajunk lehet tőle, de Zoli ragaszkodott az általa találóan elnevezett „Maci Laci akcióhoz”, így magunkkal vittük. Az elsőből nem ettem, de másnap már a másodikat én is megkóstoltam, mondván lesz ami lesz. Hát szerencsére nem lett.

A sátrunkhoz közeledve láttuk, hogy Gyuri a sátorban lévő derékaljakat szárogatja és a sátorban is kereszthúzatott csinált. Elmondta, hogy itt fent is jó kis égszakadás volt és beázott a sátor. Persze Ő meg miértünk aggódott, hogy vajon leértünk-e a vihar előtt.

A finom friss élelmiszerekből, főleg a sajtokból jól belakmározva Gyurival még elmentünk a tó kifolyásához, egy kanyonba és ismét megfürödtünk s ez is volt az utolsó fürdési lehetőségünk, mert ezután fent a hegyen minden este mire sátort bontottunk, vagy a védkunyhóban elhelyezkedtünk esett az eső.

Ezen délutánon előzött meg bennünket utoljára az ismert túrázó csapat. Többet már nem találkoztunk velük, valószínűleg lementek a hegyről. 

Az éjszaka nyugodalmasan, fáradt tagjainkat pihentetve telt, illetve nekem még szokásosan forgolódva is.        

Péntek, a túra 5. napja: Zerge-tó – Podu Giurgiului-tó

Hát az már biztos, hogy lustálkodni is szeretünk, így viszonylag későn indultunk a reggeli pakolás, egyéb dolgok után.

No, ismételten felfelé vitt a jelzett ösvény, de hát merre is lehetett volna menni? Nagyon szép oldalösvényen haladtunk, és a központi részre jellemzően itt is több túracsoporttal találkoztunk.

Rövid emelkedő után a Zerge-völgyfői katlan oldalában haladva megérkeztünk a „Sárkány ablakhoz”, a „három lépés a halál” bevezető szakaszához. Az út végig egy éles, nagyon keskeny gerincélen vitt, hol fel, hol le. A nehezebb részeken láncokat építettek be segítségként. Nagyrészt felhőben és nagyon-nagy szélben küzdöttük le ezt a szakaszt. Nekem igazán nagy örömöt okozott, hogy viharos szél fújt, s emlékezetessé tette még ezt a szakaszt az is, hogy a széllel terelgetett felhők között néha-néha alkalmunk volt arra is, hogy ráláthattunk a mélyben lévő kárfülkékre, csúcsokra.

Természetesen ennek a szakasznak is volt kikerülési lehetősége, mely nagy szintveszteséggel járt volna,  a fentebb írtak szerint mi nem éltünk vele.

Kora délután érkeztünk meg – egy nagyon meredek sziklás ereszkedés után –, illetve pillantottuk meg a Podu Giurgiului (2260 m) tavat és az összedőlt Gyurgyevó védkunyhót. A tó egy nagyon szép kárfülkében, hegyektől körbeölelve feküdt.  A tóból impozáns, sziklás kanyonon keresztül folyt ki a víz, de itt is szemét volt, mint a kunyhó környékén is.

Mi a tó feletti magaslaton állítottuk fel a sátrunkat. A szél továbbra is nagyon fújt, így Gyuri és Zoli egyik ponyvából egy jó kis szélvédősarkot készített, míg én meg kövekkel igyekeztem védeni a sátrat. Sajnos a szélvédőt nem sokáig élvezhettük, mert elkezdett esni az eső. Gyorsan lebontottuk, majd behúzódtunk a sátorba. Mivel a sátrunk egy mélyedésben állt, illetve már 13 éves volt alulról és felülről beázott, de inkább alulról. A zuhogó esőben meregettük ki a vizet, igyekeztünk megóvni a felszerelésünket az elázástól. Az eső elállta után újból teregetés, szellőztetés, megtettük a megfelelő véd intézkedéseket az újbóli elázást elkerülendően.

Vacsora után Gyurival ivóvizet mentünk keresni. Már szürkület volt s most is csak a meredek sziklafalról lecsorgó vízből tudtuk megtölteni az edényeinket. Míg az ivóvizet kerestük és töltöttük az edényeinket, a fejünk felett, jó magasan több zergét is láttunk. Érdekesek voltak ezek az állatok, ahogy a meredek sziklafalakon tökéletes biztonsággal tudtak közlekedni.

Az éjszaka csendes, nyugodt volt, korán bebújtunk ismételten a sátorba, mint menedéket adó helyre.

Szombat, a túra 6. napja: Podu Giurgiului-tó – Kis-nyergi védkunyhó

A tegnapi zuhé után újból felhős volt az ég. Reggel összepakoltunk és megkezdtük a kapaszkodást vissza a gerincre, a mai nagy célunk a Fogarasi-havasok, illetve Erdély, Románia legmagasabb hegycsúcsa, a Moldován (2544 m) felé.

Következő megpróbáltatásunk a Nagy-Vistre (2527 m) való feljutás volt. Az utolsó métereket már teljesen felhőben tettük meg, szinte nem láttunk semmit sem. A csúcstól 15 perces kitérővel lehetett felmenni a Moldován csúcsára. A csúcsra két részletben mentünk fel, hogy a hátizsákokat ne kelljen cipelni. Először Zoli és én, majd Gyuri és én.

A Moldován csúcsára vezető út több helyen keskeny élen vezetett, illetve egyszer nagyobb leszakadás is volt közvetlenül a csúcs alatt. A csúcsról tiszta időben a teljes Fogarasi-havasok vonulata látszik, mi azonban csak a felhőkben és román zászló lobogásában „gyönyörködhettünk”. 

A Moldovánról lejöve a Vist-nyergi védkunyhóhoz értünk, itt erdélyi fiatalokkal találkoztunk, akik már jócskán belakták a kunyhót. Javasolták, hogy menjünk tovább, ugyanis Kis-nyergi (2191 m) védkunyhó sokkal nagyobb s talán ott lesz hely számunkra. Kicsi töprengés után el is indultunk a jó pár völggyel arrébb lévő védkunyhóhoz. A kunyhóba szerencsénkre csak ketten voltak, így bőven volt hely számunkra is. Levackoltunk és Gyuri, Zoli vízért a forráshoz indult, mikor nagy égzengéssel leszakadt az ég. Ömlött az eső, ahogy kifért a felhők csatornájából.

Éjszaka többször arra ébredtem, hogy a szél mozgatja a védkunyhót, villám fénye világítja meg a hegykoszorút, és egy műanyagcsatornán bent is ömlik a víz az ágyamtól nem messze. A hálózsákom egyik sarka is enyhén vizes lett, de lusta voltam átköltözni egy távolabbi ágyra, inkább tűrögettem jobbra-balra, testemmel melegével szárítgattam.

Nagyon örültünk, hogy nem a sátorban aludtunk, mert azt hiszem szállt volna velünk világgá és még fürödtünk is volna bent.

Vasárnap, a túra 7. napja: Kis-nyergi védkunyhó – Zernye-védkunyhó

Reggel kicsit tovább szöszmötöltünk a ház adta lehetőségek miatt, s most már megtöltésre kerültek a víztározó edényeink is.

Felhős, szeles időben indultunk el távolodva a Fogarasi-havasok központi részétől. Egyre kevesebb turistával találkoztunk, sőt voltak hosszú szakaszok, hogy csak magunk voltunk a hegyen.

Gyönyörű szép havasi legelőkön, hegyoldalak harántútjain haladtunk tovább s itt ismételten találkoztunk a birkanyájat őrző pásztorokkal és kutyáikkal. A találkozás általában békésen zajlott a kutyák részéről is. Érdekes volt, hogy esztenát szinte alig láttunk, valószínűleg lent a völgyfőkben, általunk nem láthatóan lehetett a szálláshelyük.

Végig a gerinctúrán csodálatos szép köveket találtam, Voltak hófehérek, szürkék, kristályosak, némelyiken csodálatosan szép sárga zuzmók ültek, vagy csak egyszerűen érdekes formájuk volt. Megszólítottak, kértek, hogy vigyem magukkal, felvettem őket, megsimogattam, a tenyeremben melengetve kicsit vittem magammal, de sajnos csak kevésnek tudtam eleget tenni, hogy végleg velem maradjanak. Azok a kövek, melyek a hátizsákomba kerültek, vagy a zsebembe üzentet hoztak a hegyekből a megajándékozottaknak. S egy maradt nekem is őrizve a hegyek, a szél, az eső, a hó illatát, a szabadság örök titkát, megköszöntem, hogy nekem ajándékozta magát.

Egyik nagyon szép havasi réten, fennsíkon, több alkalommal is régi, háborús, 30-40 cm hosszú lövedéket találtunk. Számomra szinte elképzelhetetlen volt, hogy ilyen magasságokban, a világtól elzárt területen valamikor harcok folytatódtak. Fájdalommal gondoltam ez elesettekre tartozzanak bármely nemzethez is.

Kora délután messziről megpillantottuk a Zernye-védkunyót (1923 m), s mivel komolyabban kezdett szemerkélni az eső felhúztuk az esővédőket s szinte átrohantunk egy gyönyörű szikla kanyonon. A védkunyhó körül sok ideiglenes tavat láttunk, sajnos némelyikben szemét is volt. Mivel a kunyhó üresen állt, így teljesen a birtokunkba vettük.

Később az eső elállása után Zolival forrást mentünk keresni s körülnéztünk jobban a nyeregben. A vizes fűben lementünk a kunyhó alatt lévő hatalmas kanyonhoz, amelyben egy több lépcsőben lezúduló patak dübörgött. A sok eső hatására ennek is megnőtt a vízhozama nagyon fenséges látványt nyújtva. A kanyon feletti hegyoldalban, pedig szép nagy szeműre hízott áfonyára leltünk, melyből tisztességesen be is lakmároztunk. Gyuri ezalatt a kunyhó körül – őrizve a túrafelszerelésünket – bóklászott.

A védkunyhótól nem messze találkoztunk egy pásztorral, ő mutatta meg, hogy hol találjuk a forrást. A pásztornak nagyon kezdetleges, faágból összetákolt, nejlonfóliával takart bivakja volt. Szinte elképzelhetetlen volt számomra, hogy a legelemibb dolgokat is nélkülözve él itt fent. A ruházata is nagyon egyszerű volt, a nadrágját műanyag fóliával borította, ez volt az esővédője, egy vastagabb kabát és kalap volt még a fején. Hogy a lábán mi volt, arra már nem emlékszem, talán csizma. Nagyon lassan mozgott az esőben, szinte semmi nem hozta a ki a nyugalmából. Egyébként jókedve és a széltől és a naptól alaposan kicserezett bőre volt.

Az eső miatt nem folytattuk aznap a túrát, szárogattuk a ruháinkat, kis cicamosdást végeztünk és alaposan szétpakoltunk a kunyhóban. No nem volt nehéz belakni, mert fekhely talán 5-5 ember számára lett volna szűken emeletes priccsen. Még gondolkodtunk is rajta, mi lesz, ha valaki, vagy inkább sok valaki is ide menekül a szél, eső elől. Hát nem menekült senki, komfortosan tölthettük az éjszakát.

Szinte egész éjjel esett, fújt a szél. Gyurival a réseket próbáltuk eltakarni a nálunk lévő ponyvával. Kisebb-nagyobb sikerrel, de azért megoldottuk.

Hétfő, a túra 8. napja: Zernye-védkunyhó – Rudarica erdészház csoport

Szép felhős, szeles reggelre ébredtünk, asztal mellett reggelizhettünk, összepakoltunk s úgy gondoltuk, hogy a Komisz-tető (1883 m) alatt, a Komisz védkunyhónál alszunk, vagy a terepviszonyoktól, sebességünktől függően végképpen lemegyünk a gerincről.

A kunyhótól nem messze találtunk még egy régi focilabda formájú védkunyhót is, de az nagyon lelakott volt. Persze viharban ez is jó kis menedéket nyújt. Jó kis kapaszkodás után, félóra járásnyira lengyel fiatalokkal találkoztunk szanaszét pakolt, szárogatásra kiterített holmik közepette. Ők kint töltötték az éjszakát az esőben, szélben. Nem gondolták, hogy ilyen közel vannak a védkunyhóhoz különben biztosan eljöttek volna még odáig. Sajnáltuk, hogy így jártak, de felelőtlenség volt részükről egy egyszerűsített térképpel, nem megfelelő felszereléssel elindulni. Nekik adtuk a mi részletes, már végig járt szakaszok térképeit. Nagyon örültek is neki.

Ismételten szép széles hegyháton, még 2000 m felett haladt az utunk, lent a völgyekben  gyönyörű szép tengerszemek ragyogtak, a távoli völgyek pedig a magas fenyők ölelésében, patakokkal bújtak meg, felettünk fecskék csiviteltek az ég kékjében. Nemsokára azonban beérkeztünk egy nagy felhőtömbbe, így már szinte alig láttunk valamit. Esővédőket húzva szép lassan 2000 m alá értünk. Nagy zsombékos, fűcsomós legelőkön, törpefenyők között, majd a szálfenyők alatt vezetett az út.

A törpefenyvesben volt egy kis kalandunk is. Alig láttunk pár méterig, hallottuk, hogy valahol egy nyáj, illetve kutyák is vannak. Három vagy négy nagytermetű kutya elég agresszíven lépett fel velünk szembe, ezért mi is kénytelenek voltunk védekezni ellenük. Mikor már kezdett elfajulni a dolog, akkor hívták vissza a felhőkből gazdáik a kutyákat. Mondtunk is szépeket rájuk, már a gazdáikra.

Valamikor szintén kora délután érkezhettünk Komisz védkunyhóhoz, azonban nem láttuk a ránk ereszkedett felhőben, csak a GPS jelezte, hogy valahol ott van. Kis tanakodás után inkább folytattuk a lemenetelt s úgy terveztük, hogy majd alkalmas időben és helyen sátrazunk.

A szálfenyvest elérve szarvasmarhákkal találkoztunk, és igen meredek lejtőn kellett hosszan lemenni. Ezen a területen Zoli tobzódott igazán, mint nagy gombavadász. Sikerült is jó kis mennyiséget összegyűjteni ízletes vargányából és rókagombából. Másnap ebből készítettünk finom gombapörköltet.  

Lentebb a jelzett turistaút mezőgazdasági gépek által kijárt útra terelődött, amin nehezebb volt közlekedni a göröngyök, sár, felszabdaltság miatt. Ahol lehetett le is tértünk róla.  

Az eső később szerencsére elállt, így könnyebben haladhattunk lejjebb és mindig csak lejjebb.

A Rudarica erdészházhoz (1050 m) vezető utat nagyon nehezen találtuk meg a sokszor ember nagyságú málnásban,