Üdv!

Azzal kezdeném, hogy honnan is van a blog címe. Kedves barátunk Modi indokolta így meg a túrától való távolmaradását, pontosabban ez volt az egyik indoka. Tulajdonképpen igaza lett....

Bevallom régóta nem leveleztem ennyit egy téma miatt, mint ebből a túrából kifolyólag. Az előzményeket ugyebár mindenki ismeri, - lásd az előző blogbejegyzésemet - így nem ismételném magamat. Lényeg az, hogy sikerült nagy hezitálások után, az egész éjszaka szakadó eső ellenére rávennem magamat, hogy mégiscsak nekivágjak a kirándulásnak. És, milyen jól tettem...

Reggel az indulásnál ketten vártak a busznál, aztán jöttek még páran, így a csapat létszáma 6 főre duzzadt. Ómassán csatlakoztak még jó néhányan, hirtelen meg sem számoltam mennyien is indultunk neki a bemelegítő szakasznak. Az út elején megtapasztalhattuk mi is vár ránk a továbbiakban. Számomra elég kellemetlen meglepetés volt az út állapota, mivel a bokáig érő hó tulajdonképpen jól álcázott patakmeder volt, ezért aztán a bakancsom impregnálása sajnos nem sokáig tartott. Még ott is latyakban tudtunk csak haladni, ahol a fizika törényei szerint lefelé kellett volna csorognia a víznek. De, ennek eleinte nem volt különösebb jelentősége. A bánkúti úton több telefonhívás is érkezett, hogy lassan megérkeznek az autóval jövő társak is. Mikor felértünk hallottam egy megjegyzést, miszerint senki nem számított arra, hogy egy egész turista karavánt fogok felvezetni Bánkútra. Én sem. Régen látott ennyi elszánt túrázót a Bükk. Érkezés után következtek a jól megszokott mozzanatok, bemutatkozás, kézfogások, régi ismerősök üdvözlése (már, akinek volt ilyen, mert én összesen Antsát ismertem a korábbi túrámról), kocsmalátogatás. Bár ez a csapat létszámát tekintve nem volt egy jelentős momentum, mivel mindössze hárman döntöttek úgy, hogy meglátogatják a Fehér Sast. Nagyobb traumát okozott viszont, hogy négyen is bejelentették, nem jönnek tovább, mivel más elképzeléseik vannak. Hmm, ők már bizonyára sejtettek valamit... Mindenesetre továbbindultunk és fel sem vetődött bennem, hogy a korábbi igéretemhez híven megkérdezzem a nagyérdeműt, hogy menjünk-e vagy maradjunk. Egyrészt túl sokan voltak ott lelkes túratársak, másrészt tartottam tőle, hogy komolyan zokonveszik okvetetlenkedésemet és ideje korán megvalósítják beígért lincselésemet... Szóval elindultunk. A latyakhelyzet, ha lehet így fogalmazni fokozódott. Mivel többnyire én mentem elől, még meg tudtam oldani, hogy a letaposatlan hóban evickéljek előre, a többieknek viszont már többnyire az utánam kialakuló "dzsuvában" kellett kutyagolnia. Egyik kedves túratársunk gyermeke oldotta meg legjobban a helyzetet, mivel szorosan a nyomomban haladva még ő sem részesült a pocsolyák okozta gyönyörből. Többszöri közös megbeszélésünk eredményeképpen úgy határoztunk, hogy nem megyünk le az erdészeti útról a turista útra, mivel jó néhány helyen mindössze egy nyom haladt arra, kijelölve az irányt. (Csak megjegyzésképpen és nem kis büszkeségemre, azok az én két hete ott hagyott nyomaim voltak. Úgy látszik senki nem volt olyan őrült, hogy megint arra menjen...). Lassan közeledtünk első komolyabb próbatételünkhöz a Tar-kőhöz. Közben persze adódott alkalom egy sebtiben összehozott hócsatára is, ahol sajnos nem érvényesült a sok lúd disznót győz mondás, ugyanis Remeron egymagában lenyomott minket, akik hógolyót ragadtunk ellene. Egyesek szerint kevés volt a célzóvizünk. Tar-kőre menet pedig még a nap is kisütött. Lehet így kívánta jelezni az időjárás, hogy jót derült az iménti miniháborúnkon. Aztán a csúcsra felérve valamivel mégiscsak megsérthettük, mert olyan masszív felhő (köd?) fogadott minket, hogy semmit nem láttunk a csodás panorámából. Rövid erőgyűjtés után elindultunk lefelé. Útközben ért egy telefonhívás, hogy a másik csapat része, akik Felsőtárkányból indultak forrásnézőbe elérték a célt, de sajnos a forrás nem hogy nem szökik, de még annyi víz sincs benne, amennyivel egy szomjas egeret meg lehetne itatni. De, hagytak nekünk ott valami ajándékot... (Sajnos mire én odaéertem, már eltűnt az ajánék). Ennek a hírnek hallatán ketten kiváltaka csapatból, mondván, ők már többször látták víz nélkül a forrást és nem kívánják megismételni az akkori tapasztalataikat. Lassan fogyott a csapat. Ráadásul néhányan lemaradtak útközben, mivel számukra fontosabb volt a pocakjuk alaposabb megtömése (amiért nem tudok rájuk neheztelni, tekintve, hogy én magam viszont alig ettem valamit a túrán és kellően ki is buktam emiatt), de egyik túratársunk visszamaradt, mondván ő úgyis ismeri az utat, majd levezeti őket a forráshoz. mi többiek továbbindultunk, hogy lassan elérjünk a túra legizgalmasabb részére, ahhoz a bizonyos árkon-bokron keresztüli leereszkedéshez a hegyoldalon. Előtte még összetalálkoztunk a debreceni csapattal, akik Piroska vezetésével pont szembe jöttek velünk az úton. Élményteli találkozás volt, annak ellenére, hogy az orrom előtt körbekínált csokiból sajnos felajánlás hiján kimaradtam...)

Nos, az ezutáni rész nem volt semmi! Nem tudom volt-e lelkes csapatunkból olyan tag, aki az "út" egy részét ne a fenekén tette volna meg. Szerintem komolyan erodáltuk a hegyoldalt, de remélem nem mossa el emiatt az eső a Bükköt. Mire leértünk az utánunk indulók már javában bámulták a forrás (illetve annak vizének) hűlt helyét. Igaz, helyette kaptunk vizet a nyakunkba az égből, ugyanis ekkor elkezdett esni az eső, ami kitartott egészen hazáig, igaz egy idő után átváltott havasesőbe, majd kitartó hófúvásba. No, de előbb még ott tartottunk, hogy újra csak ketté vált a csapat, mivel többen a felsőtárkányi kiszállást választották. Persze rájuk is egy komolyabb túra várt még, igaz viszonylag "sima" talajon. Ezúton is szeretnék érdeklődni a felsőtárkányi különítménytől, hogy hogyan értetek haza?

Mi többiek, immár szám szerint nyolcan elindultunk felfelé a völgyben. Vagyis inkább szurdokot kellene írnom, vagy kanyont. Igazán vadregényes és nem kis mértékben megerőltető volt az út felfelé a kidőlt fák között és alkalmanként a szurdok falán kapaszkodva. Persze időnként erőt gyűjteni megálltunk és akkor kezdetét vette a "milyen pálinkát itatok veletek" című népi játék? Elsőre senki nem találta el, viszont mindenki értékelte ízét, zamatát, illatát. Rövidesen elértünk arra helyre, ahol a cserepeskői különítmény is elvált tőlünk, tőlük is várok még egy beszámolót, hogyan alakult hétvégéjük további része. Bevallom, őszintén irigyeltem "ejtőernyősnek" elnevezett Domi barátunkat, aki iszonyatos méretű háti és csak kissé kisebb méretű hasi zsákkal tette meg a túrát. Így utólag is csak gratulálni tudok erejéhez és kitartásához. Tehát a végére maradtunk öten. Sajnos ezt követően kezdtem rossz passzba kerülni (talán az éhség miatt is), ami abban is megnyilvánult, hogy "kissé" bizonytalankodtam időnként az irány meghatározásában. Ez különösen az Őserőnek nevezett, kerítéssel határolt facsoport megkerülésénél vált szembetűnővé, de a társak átsegítettek a holtponton - köszönet érte! - és utána közös erővel elindultunk az egyre sötétebbé váló erdőn keresztül a helyes úton. A hab a tortán már csak az volt, hogy teljes erővel rákezdett a hófúvás - persze akármerre fordultunk mindig szembe vágott. A lámpám fénye szinte semmit nem világított meg, viszont valahogy mindig sikerült megtalálni a helyes utat jelölő jelzéseket a fák törzsén. Időnként persze felvetette köztünk a fejét a kishitűség és egyre jobban kételkedtek benne a többiek, hogy kapnak-e még tócsnit a síház éttermében... Mint később kiderült aggodalmuk nem volt alaptalan. Az ezután következő rövid szakasz (5,1 km) csak nem akart végetérni. Aztán persze elértünk több jelzett kereszteződést, ahol mégiscsak a bánkútig még hátralévő táv csökkenését jelezték a feliratok, csak sajnos nem olyan mértékben, mint azt az erőfeszítésünk indokolta volna. Viszont még soha egyetlen túrán sem örültem ennyire az általam ismert tereppontok sötétből történő kibukkanásának. A legnagyobb öröm persze a megérkezés volt az autóhoz, tetőtől talpig beborítva hóval, elázott bakancsban, szinte teljesen elcsigázva. De még egy komoly feladat állt előttünk. Ki kellett deríteni mi a helyzet a tócsnival? Ez volt a túra során a legnagyobb csalódás - mármint, hogy zárva az étterem - és az hogy megint fel kell kutyagolni egy látszólag soha véget nem érő emelkedőn a parkolóig. Hazafelé a kocsiban már azonban mindez lassan a múlt homályába veszett, - nem beszélve az útról, ami a hófúvásba veszett - és csak a jéggé dermedt lábam meg az emiatt rámtörő hidegrázás emlékeztetett a kellemetlenségekre.

Ezúton is köszönöm mindenkinek, aki itt volt, a részvételt! Remélem jól éreztétek magatokat és a következő általam szervezett túrán is ilyen szép számmal részt fogtok majd venni. Addig azonban kiránduljatok helyettem is jó nagyokat és lássatok sok-sok szép dolgot. Ja, és persze írjátok meg, legyen mit olvasnom a lábadozásom ideje alatt.