A Gorski kotar (Hegyvidék) a Karlovactól Rijekáig terjedő táj, amely a Júliai-Alpoktól az Una forrásáig terjedő Karszt-hegység legnagyobb egybefüggő hegytömege. Tavaly júniusban a hegység déli részén, a Nagy-Kapelában jártunk. Idén a Gorski kotar északnyugati részét látogattuk meg. Ez gyakorlatilag az egész Dinári-hegység északi vége.
A Gorski kotar északnyugati sarkában található a Risnjak Nemzeti Park, és a négy nevű Grobničke Alpe (vagy Obruč, avagy Hahlići, esetleg Pakleno), a szlovén oldalon pedig a Snežnik és a Javorniki vonulat. A szlovén oldal hegyvidékét összefoglalóan Pivka névvel illetik, a Gorski kotar elnevezést ők manapság nemigen használják, de nem akadnak fenn, ha valaki a szlovén hegyeket is legorskikotarozza. Nem is tehetik, hiszen épp a szlovének adtak ki még a jugoszláv időkben egy – ma már antikvár ritkaságnak számító – „Gorski kotar” térképet, amely az egész Hegyvidéket egyben ábrázolja.
* * *
Ez a táj az aszfodéloszok földje. Ahogy tavalyi túránkon egyszer sem találkoztunk ezzel a növénnyel, úgy itt északon lépten-nyomon aszfodéloszok hatalmas fehér virágaiban gyönyörködhettünk a Grobniki-mezőtől – ahol a hagyomány szerint a horvát hadak megállították a tatárjárást – az erdei tisztásokig, legelőkig. Varázslatos és egyben mitikus ilyen növények között jönni-menni, ha tudjuk, hogy Homérosz azt írta, hogy a holtak birodalmában, az alvilági Styx folyó partján aszfodélosz nő, ahol a lelkek aszfodéloszmezőkön vándorolnak. Rengeteg szépséget láttunk az ott töltött 6 nap alatt, ám e gyönyörű virágok nem várt és szinte állandó résztvevőként részben elvitték a showt. Amit egyáltalán nem bántunk.
Az aszfodélosz a szakirodalom szerint a mészkerülő lomberdőket kedveli, itt viszont a Karszt mészkövén, a tisztásokon, legelőkön és réteken található. Hogy a szakirodalom van-e tévedésben, vagy az a néhány ezer tő aszfodélosz, amit láttunk, az már szinte homéroszi kérdés. (Merthogy Homérosz nem biztos, hogy létezett, de az biztos, hogy vak volt.)
* * *
Többnapos, országos esőben indultunk Horvátország legcsapadékosabb vidékére azzal a komoly elhatározással, hogy majd nekünk jó időnk lesz. S lám; Karlovac határában elállt az eső, balra az ogulini boszorkányok szikláját (Klek) már felhők sem takarták, s a Risnjak csúcsa is belátható az autópályáról, van hát remény!
Az autópályáról lehajtva kisütött a nap s mindjárt itt találkoztunk az első aszfodéloszokkal, majd a Platak sícentrumba vezető szerpentinen végigkísértek bennünket ezek a gyönyörű fehér virággyertyák, vegyesen mindenféle kosborral és lila nőszirommal.
A Platakon hamar megtaláltuk foglalt szállásunkat, a 60 személyes, Sušak turistaházat (1127m). Ez az egyetlen, állandóan nyitva tartó turistaház a környéken. A többi vagy csak hétvégenként nyit ki, vagy a számunkra „nem eléggé bakancsos” szálloda. Katarina, a mindenes épp az étkezőt mosta fel amikor betoppanunk. Hamar elfoglaltuk a szobákat, megebédeltünk, majd a környék felfedezésére indultunk.
Nagy túrát nem tehettünk már, szerencsére azonban a Platak körül három körút is található, amit az utóbbi években helyi jelzéssel láttak el (a turistatérképen nem szerepel ez), s néhány órás jövés-menéssel betekintést enged a táj hangulatába, nem mellékesen pedig felvisz 2-2 hegycsúcsra is, ahonnan belátható a Kvarner szigetvilága, és/vagy a Gorski kotar hegykavalkádja.
S itt hívom fel a figyelmet arra, hogy immár Horvátországban is felfeslőben a titói rendszer szövete. Mindig elismeréssel emlegettük, hogy a ránk jellemző és az idegenek számára kezelhetetlen szín- és szimbólumkavalkáddal szemben a volt Jugoszlávia területén az olasztól a bolgár határig, az Alpoktól a komplett Dinaridákon át a Stara planináig minden turistautat piros kör jelez, mégsem ördöngösség a tájékozódás, amennyiben az ember meg tudja különböztetni a jobb és bal kezét. Nos, itt a Platak környékén már megjelentek a színek, a három körutat ugyanis kék, zöld, illetve sárga sáv(!) jelzi a terepen. Hogy ezek a tendenciák hová vezetnek, abba nem is jó belegondolni… ;-)
Első hegyünk a Sljeme, 1327m magas törpebükkös-sziklás csúcsáról remek panoráma nyílik nyugat és észak felé. Innen beláthattuk egész következő napi útvonalunkat, azaz a Risnjak (1528m) és a Snježnik (1505m) tömbjét, valamit északon a hegység legmagasabb, 1800m-t ostromló csúcsát, a szlovén Snežniket, amely innen légvonalban mindössze 20km-re tornyosul. A horvát Snježnik és a szlovén Snežnik egyébként másért kapta a „havas” nevét, de erről majd később szólok.
A csúcstömböt nyugatról megkerülve, a Sljeme és a Treska közötti nyereg közelében egymás mellett két nagy zsomboly nyílik, fenekük a beláthatatlan mélység sötétjébe vész. Hogy milyen mélyek, az csak a barlangász-szerencsén múlik, hiszen ezek a zsombolyok egy, a tengerszint alá tartó barlangrendszernek a részei, így az 1000m-t meghaladó mélység garantált, csak az a kérdés, sikerül-e kibontani az omlások okozta eltömődések, torlaszok álfenekét, s lejutni a patakos barlangig?
Szóval, ott tartottam, hogy „…fenekük a beláthatatlan mélység sötétjébe vész.” S mintha egyébként is túlságosan sötét lenne itt, az erdőben! Valóban, fekete fellegek gyülekeztek felettünk. Nem baj, a Treska (1234m) annyira csalogatóan sziklásnak tűnt, hogy muszáj volt felmásznunk rá. Meg is érte. A Kvarner öböl egyik legszebb panorámája látható innen! Ezt nem „csak úgy” mondom, ebben a témakörben bőséges tapasztalatom van a Velebittől a Kapelán át most már az északi hegyekig. Elképesztő látvány a Velebit, Kapela és az Učka karéjába szorított tenger és a szigetvilág. Fölöttünk pedig szinte karnyújtásnyira a fekete fellegek, gyanús morajokkal…
Igyekeztünk minél gyorsabban feltöltődni a látványból, aztán söprés lefelé a szikláról, mielőtt kitör az égi háború. Még nem értünk az erdőbe, de már rajtunk az esőkabát amikor utolér a jég, aztán pedig – szakad a bőséges, jeges „áldás”. Negyedóra elég is ebből. Kötésig érő, virágzó medvehagymában nyomultunk tovább, majd egy kilométeren át lélekőrlő, sáros erdészeti út lett az osztályrészünk.
A házba visszatérve travaricát szolgáltak fel, grátisz. Ez gyógyfüves-mézes törkölypálinka, hagyományos ital a Hegyvidéken és a Velebitben. Vacsoránk domaće njoke sa gulašom od divljači, ami házi gnocchi lenne, vadpörkölttel. A vélemények megoszlanak, hogy valójában mit ettünk, mindenesetre nekem nagyon ízlett.
A házat a 80 fölött járó Dolores üzemelteti mint vállalkozó, de nem nagyon folyik bele a dolgokba, Katarina csinál mindent, ha épp ott van. Vagy Ildo, aki ezzel a névvel férfi és nem sikerült megfejtenünk a jogállását, de néha ő is belefolyt a napirendbe. A társalgás főképp olaszul, németül, angolul és ezek keverékén zajlott, szerény horvát tudásomra alig volt szükség. Általánosságban elmondható, hogy a házra és a személyzetre is ráférne egy alapos felújítás. A háziak valamennyien láncdohányosok és leginkább a „dohányozni tilos” feliratú étkezőben teszik ezt. Dolores a reggeli kávéjához eleve 4 szál cigarettát készített ki az asztalra. Mentolosat.
A horvát nem szolganép. Nem lesik az alkalmat, hogy kiszolgálhassanak. Nem érdekli őket, hogy akarunk-e pl. vacsorázni. Ha akarunk, akkor le kell vadásznunk Katarinát, aki közli, mi van vacsorára. Mindig egyféle, egy tál étel. Ha kérünk, kapunk, ha nem szólunk, ők nem kérdezik. Az egésznek még sincs rossz hangulata. Ők ilyenek. Nemcsak itt, más horvát házban is hasonlókat tapasztaltunk már. Hogy a pincérmosoly valós tartalmat rejt, akkor derül ki, amikor elbúcsúzáskor Katarina kijön integetni a ház elé (vagy amikor az öreg Ante Vukušić a Velebitben beállt közénk a csoportképbe).
De messze még a búcsúzás. Teli bendővel nyugovóra tértünk már este nyolckor, s tíz órás éjszakai nyugodalmunkat a szél zúgása őrizte.
Reggel hatkor keltünk, s nem vártunk Katarinára: Zsiráffal a ház előtti birkasütögető grillen megnyitottuk kávé-tea kimérésünket. Vízforralás közben aztán azt láttam, hogy a Zsiráf a hátam mögé nézett és elkerekedtek a szemei. Medveszerű nagy, szőrös állat közelített az erdőből, s ahogy közelített, egyre nagyobb és szőrösebb lett. Hamar rájöttünk, hogy egy kutya. De mekkora! Máig nem tudom, hogy egy nagyobb újfunlandi vagy egy kisebb tibeti masztiff volt-e, viszont hamar kiderült az is, hogy 80 kiló szeretet szegődött hozzánk, aki partner minden dögönyözésben és babusgatásban. S mivel az egész napot velünk töltötte aztán, elárulhatom, hogy remek túravezetőt és kiváló hegymászót ismertünk meg az óriási bikfic személyében.
Reggel nyolckor, borult időben indult útnak csapatunk. Bükkerdőben, dolinákat kerülgetve – némelyik alján még hó volt – haladtunk keleti irányba, a Risnjak felé. Néha előtűnt a csúcs, illetve a felhő, ami a csúcsot takarta. Az eb jó 10 méterrel előttünk járva jelezte az utat, az elágazásoknál – a zűrös helyeken is – habozás nélkül ment a helyes irányba: látszott, hogy ismeri a pályát, otthon van itt, pedig fiatal állat, ez a mozgásán és a viselkedésén is látszik. Kisvártatva széles makadámutat keresztezve a nemzeti park területére léptünk. Elvben 45 kuna lenne a belépő (2 napos), ha lenne kinek fizetni. Nem nagyon értem a rendszert. A park területére 24 helyen vezet be jelzett turistaút és legalább ennyi egyéb út is vezet oda. Ehhez képest, a térkép szerint van egy fizetős bejárat a Kupa forrásvölgyének a közepén (fent északon), meg egy a park délkeleti sarkában, s mindkettőhöz körbe kellene autózni a fél világot a nyugati oldalról jőve, ahol a szállások vannak. Ezt a Velebitben úgy oldják meg, hogy amennyiben a fizető kapu zárva, akkor fent a turistaházban váltható belépő – mert ott van állandóan nyitva levő ház. De itt az sincs: a Risnjak csúcsa alatti ház csak hétvégén üzemel, a Snježnik csúcsán levő házat meg valami 10 éve már, hogy bezárták.
Sokat persze nem lelkiztünk ezen a problémán, lendületesen törtettünk fölfelé. Hamarosan előtűnt a hegy hatalmas, fehér, nyugati fala, majd egy kilátópontról az egész hegy, a csúcs alatti déli nyeregben álló takaros házzal. A csúcsot sajnos még mindig felhő takarta. Viszont már csak egy kis emelkedő és már ott is vagyunk.
Szerda van, a ház bezárva, jegyszedő itt sincs. Érdekes, hogy a zsalukat nyitva hagyták, s odabent az ablakpárkányon muskátlit, s hasonló vízigényes virágokat látni. Sokat persze nem méláztam ezen: némi gyógybanán és nápolyi elmajszolását követően megkezdtük a csúcstámadást. Tisztul az idő, látszik már a csúcs is. Az élen puszi-kutyánk nyomult, mit sem zavartatva a ténytől, hogy láncos szakaszok következnek. A kiépített biztosítás egyébként egy kissé túlzás ezen a hegyen, de lefelé sokat javít a mászás komfortérzetén. De hogy a hatalmas kutya itt föl és le tud menni, az nagy meglepetés volt a számunkra.
A csúcson (1523m) fantasztikus kilátás a jutalmunk. Az évek során ugyan már egy kicsit hozzákérgesedett a lelkünk ezekhez döbbenetes tengeri panorámákhoz, amiket a horvát hegyekből élvezhetünk, a lenti ház viszont a piros tetejével egészen feldobta a képet. Az sem utolsó szempont, hogy évek óta vágytam ide, s most végre itt lehetek, barátaimmal. A Risnjak neve azt jelenti, hogy hiúzos a hegy. Ezek a macskák ma is élnek errefelé, de a régi feljegyzések inkább nagy medvevadászatokat örökítettek meg.
A házhoz leereszkedve újabb pihenőt tartottunk. Közben egy férfi érkezett, viharvert, nagy hátizsákkal, aminek a zsebéből mosogatószeres flakon és tartós tej doboza kandikált ki. Na, ez nagy vándor lehet – néztünk össze. Mire a férfi eltűnt a ház elejénél, megjelent a hozzá tartozó nő is, hasonló puttonnyal. Szóba elegyedtünk – angolul – s hamar kiderült, hogy nem vándorok, hanem ők itt laknak. Nyilván a bevásárlásból jöttek… Kutyánkat viszont ők sem ismerték. Érdekes, hogy a lenti háznál sem látták eddig. De akkor honnan jött közénk és legfőképp honnan ismeri az utat?
Leereszkedtünk a hegyről, s északnyugatnak tartottunk, az 1505m-es Snježnikre. A hegy onnan kapta a nevét, hogy mély töbreiben régen egész évben megmaradt a hó, amit a felszíni vízforrásokban roppant szegény környék erdei munkásai nyáron ivóvízként hasznosítottak. A 100 évvel ezelőtti földrajtudósok nagy reményeket fűztek esetleges jégbarlangok itteni felfedezéséhez, ezek azonban csalfa reménynek bizonyultak: jelentősebb jégbarlangot azóta sem találtak itt és mi már havas töbröket sem láttunk amerre jártunk.
Hosszas emelkedő után a csillagnárciszos gyephavasra érve némi, a Risnjakhoz képest egy pöttyet nehezebb mászást követően értünk fel a csúcsra. Alattunk a régi ház piros teteje, köröttünk a hegyek koszorúja, a tenger szigetekkel, átellenben a hegy szlovén druszája. Nagyon szép. S itt vannak a közelben a Platak sípályái is, úgyhogy hamar hazaérünk innen. Örömünkben felfaltunk egy jó nagy adag füstölt sprotnit, amit egész nap cipeltem, majd kevesebb, mint másfél óra alatt leértünk a turistaházunkhoz.
Katarina a ciszternáknál boltolt valamit a tűzoltókkal, akik szerkocsival érkeztek. A végén össznépi slagfeltekerés következett, majd az egész társaság bevonult a házba birkasültet uzsonnázni. Ezek jó előjelek a vacsorára nézve! Na, ehhez képest 2 óra múlva mi jotát kaptunk, ami káposztaleves, s amire hiába mondják, mennyire nagyon tradicionális, attól még nem lesz finomabb. A kenyér és a kolbász viszont figyelemre méltó volt. S még sütött odakint a nap, amikor este nyolckor nyugovóra tért a társaság. Kell az erő, hiszen a következő másfél napot a Grobniki-Alpokban töltjük!
További képek: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/RisnjakSnjeznik#
Címkék: Risnjak