Rijeka fölött háromszáz méterrel, a hegyekben található a Grobniki-mező, ahol a hagyomány szerint a horvát hadak legyőzték a tatár seregeket és ezzel megállították a tatárjárást (ám erről a korabeli források diszkréten hallgatnak).

A Grobniki mező fölé további ezer méterrel magasodnak a Grobniki-Alpok (Grobničke Alpe) hegyei. Ez megint olyan táj, amelyet minden valamire való útikönyv messze elkerül. A hegycsoportnak természetesen semmi köze az Alpokhoz. Továbbra is a Dinári-hegységben, azon belül pedig a Gorski kotarban járunk. Ezeket a hegyeket azért becézik így, mert csúcsai télen a hótól, nyáron a kopár mészkő szirtek miatt fehérlenek.

A Grobniki-Alpokat a mezőről nézve, nyugaton a Borovica, keleten a Mudna dolina határolja el a környező hegyektől. A Borovica- (Boróka-) völgyet egy balul elsült grillezés eredményeként jó 10 éve erdőtűz pusztította, így ott manapság a turistának nincsen keresnivalója, a Mudna (vagy Mutna, kb. annyi, mint „mosott”) völgy kanyonja azonban embert próbáló szurdoktúrát tartogat.

A hegycsoport hivatalos földrajzi neve egyébként Obruč, s e nevet legmagasabb, 1376m-es csúcsáról kapta. Azt jelenti, „karika”, s habár ez a hegy egy hosszú gerinc, de lentről, a Grobniki-medencéből illetve hátulról a szlovén Snežnikről valóban kereknek tűnik. Turista használatban van még két további neve a területnek. Pakleno (Pokol) az egyik név, az azonos nevű, s itt a legfőbb attrakciót jelentő sziklás hegyről, illetve Hahlići, ami viszont egy itatóhely neve volt eredetileg a havasi jellegű legelőn. A hegycsoportban ugyanis több kis tavacska található a dolinák alján, ezek egyikénél volt a Hahlići szállás, ahová aztán megépült egy turistaház (eredetileg Obruč néven), s ez aztán megörökölte a nevet.

* * *

Mivel a Sušak és a Hahlići turistaházak között három és fél óra az út, így gyalog elmenne szinte az egész nap az oda-vissza úttal, ezért reggel autóval indultunk egy kicsit le aszfalt úton, majd egy kicsit fel makadám úton, hogy az alkalmatlan helyre telepedett hegyeket megkerüljük. Egész úton az aszfodéloszos réteket bámultuk az autóból, egy helyen aztán meg is kellett állnunk, mert nem bírtuk tovább! A reggeli fényeknél egy kicsit elbolyongani a virágok között – ez a legmarconább férfilélekre is hatással van. Én pl. filozófia-történeti jelentőségű felismerésre jutottam: a Pokolba vezető út elíziumi mezőkön át vezet.

Egy elágazásnál hátrahagytuk az autót, de gyalog is váltakozó erdőn-mezőn folytatódott az utunk. Évtizedek óta használatlan, széles, kőből rakott úton ereszkedtünk egy legelőre, amelynek ligetes szegélyén egy ménesbe botlottunk. Persze, nem úgy van az ilyen hetekig embert nem látó, félvad lovaknál, hogy csak úgy begyalogolsz a lovak közé! Először az őrszemmel találkozol, aki már rég leadta a drótot, hogy jöttök, csak még azt nem döntötte el, hogy egyedül végezzen veletek, vagy hívjon segítséget? Aztán szép komótosan megindul feléd, de ez csak beijesztés, mert aztán eloldalaz. Ugyanekkor, egyszerre megindul az egész liget (erdő, stb.) és előkerül még további negyven ló, akiket addig nem is láttál, s ők is kitérnek. Nem gyorsan és nem nagyon, csak amennyire kell. Egyszer napokig táboroztam 80 hucul ló között a Máramarosi-havasok egyik völgyfőjében, akkor volt módom megfigyelni, milyen szervezetten zajlik lóéknál az élet! Ott még rendész-lovak is voltak, a sorból kilógók, egyénieskedők megrendszabályozására!

Szóval, átrágtuk magunkat a lovakon, s meg is érkeztünk a Pokol tornácára. Innentől a Grobniki-Alpok területén járunk. A hegycsoport déli oldalán az erdőt valamikor nagyon-nagyon régen kiirtották, s havasi jellegű legelő az egész. Az erdő és a legelő határán mentünk a Fratar (1358m) déli oldalába, s ezt kb. 1100m-en harántolva a Hahlići-turistaházhoz. A Fratar („Barát”) egy gyönyörű, jellegzetes, sziklás hegy. Mögötte húzódik a Pakleno, ami érdekes párosítás: a barát háta mögött van a pokol.

A Hahlići-turistaház hétvégenként van csak nyitva, ott jártunkkor pedig csütörtök volt, így csak a teraszon pihentünk egyet. Egyébként, ha nyitva lett volna, az sem változtatott volna sokat, mert előttünk két héttel járt a házban két „bandita”, akik italt rendeltek, majd a fizetéskor felmutatták a jelvényüket, s lefoglalták az italkészletet, lepecsételték a pénztárgépet, és valahogy azt is sikerült elkerülniök, hogy ott helyben agyonverjék és medvekajaként feldolgozzák őket, azóta tehát a házban sem enni, sem inni nem adhatnak. Úgy tűnik, a horvát hatóságoknak is sikerült az elsíbolt fehérgalléros milliárdok nyomára akadniuk, már csak következetesen követniük kell a nyomot.

A ház terasza alatt pedig ott a dolina a kis tóval. Gyönyörű látvány lehet csípős őszi hajnalokon, ahogy a szarvasok kijönnek az erdőből inni...

A háztól a Fratar és a hatalmas kőkupacnak tűnő Suhi vrh megkerülésével indultunk a Pakleno megmászására. Tipikus sziklás-dolinás erdőben kapaszkodtunk fel a déli csúcsra, amelynek Bucov plato a neve és 1305m magas. Maga a csúcs egy sziklafennsík. De milyen? Képzeljünk el egy kosárlabdapályányi fehér mészkő táblát, amelyet 2 méter mély, néhány deciméter széles hasadékok vágnak keresztül és kasul. Szenzációs hely! S háttérnek ott tornyosul a hatalmas, sziklás Fratar, a északról pedig a majdnem 500 méterrel magasabb szlovén Snežnik néz be.

Hosszan illegettük magunkat ezen a csodálatos helyen, de egyszer minden véget ér, az út további része pedig nem kevésbé látványos és kalandos. Komolyabb háromezresen is megállná a helyét az a sziklagerinc amin megkezdtük az ereszkedést, majd ez erdőben – amely itt jegenyefenyves-bükkös őserdő – nem kevésbé kalandos mászások következtek. Fölfelé ez gyönyörű útvonal lehet, de még így, lefelé is nagyon érdekes. Egy kicsit nehéz is. Egy 3 méteres áthajláson lemászva meg is jegyeztem, hogy itt pl. nagyon el tudtam volna képzelni drótkötelet. Aztán kiderült, hogy azt a részt mindenki kényelmesen megkerülte az erdőben, csak én mentem le toronyiránt. Hát... előfordul ilyesmi. Ami nem öl meg az biztosan megerősít.

Hatalmas, áthajló sziklafalak alatt haladtunk (Napa a neve a helynek), majd a Pakleno déli végén levő kis barlang után kitárult a panoráma, ami jelen esetben egy hatalmas dolina túloldalán a Fratar „északi falát” jelenti és kisvártatva eltűnt a jelzés. Számítottunk erre, mert a térkép is rosszul jelzettként tünteti fel a folytatást, de itt valójában soha nem is volt jelzés. A Pakleno és az Osoje közötti sziklagerinc annyira durván tagolt, s ennél fogva olyan veszélyes, hogy itt komolyabb bontások és építések nélkül útvonalat kijelölni nem lehet. A probléma lényege az, hogy a gerinc teljesen karrosodott: egymástól 30-80 cm-re levő pengeéles sziklatarajokon lépkedve kell itt balettozni, egyikről a másikra. Megállni nem lehet, kapaszkodni nincs mibe. Aki elvéti a lépést, azt valószínűleg felszeletelik-nyársalják a sziklapengék és tűk.

Velebitben és Kapelában edződött kis csapatunk esetében persze az ilyesmi csak szusszanásnyi megtorpanásra adott okot, mire meghoztam a döntést, hogy „Nie zurück!” (nem hátrálunk), addigra a csapat fele már a gerinc közepéről óbégatott, hogy itt sincs jelzés, meg itt se és itt se... Mentünk tehát tovább, tartva az irányt, hogy a túloldali kis csúcsot balra megkerülve becsatlakozzunk a jól jelzett útba. Ez terv szerint meg is történt.

Dél felé fordulva haladtunk tovább, majd az Osoje és a Fratar közötti nyeregben a reggel már látott lovak újra megtekintették a reggel már látott turistákat. Engem hosszabban. Innen, a nyeregből ugyanis a térkép szerint jelzett út vezet keleti iránryból a Fratarra, a helyszínen viszont sem út, sem jelzés nincsen, hiába is kerestem. Még egy iránymenetet ezen a terepen nem vállaltunk be, mentünk inkább tovább, s búcsúzóul majd valamelyik másik heggyel kárpótoljuk magunkat.

A másik hegy a déli, irtásos-legelős területen a Mudna dolina fölé magasodó 1184 méteres Vidalj lett, amelyre északról, nyílegyenesen vezetett fel az út. Nagyon-nagyon meredek út. És nagyon megérte ide felmászni: a körpanoráma a Grobniki-Alpok hegyeivel, a Platak-környéki hegyekkel, legelőkkel és a tengerrel szenzációs volt. S hogy ez a hegy ne csak egy legyen a névtelen százak között, ahol jártam már, alattunk megjelent négy barna test. Az erdőből váltottak ki a legelőre. Nem lovak. Mozgásuk és fehér fartükrük alapján szarvasoknak gondoltam őket. A teleobjektív segített: a fényképezőgép keresőjében láttam, hogy valóban szarvasbikák ezek. Beszélgettek is, rövid, bőgő hangokkal. Ilyet még nem hallottam. Hát, ez szenzációs!

További képek: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/GrobnickeAlpe#

Katarina estére babot főzött a maradék jotába. De az ettől egyáltalán nem lett jobb (a kolbászt és kenyeret viszont most is vállalnám). Reggel elbúcsúztunk a háztól, Katarinától, Dolorestől és a mentolos cigarettáitól. A következő két éjszakát már Szlovéniában, a Snežniken töltjük majd. De még nem megyünk messzire, először csak ide, a Mudna-kanyonba.

Gépkocsival leereszkedtünk a Grobniki-mezőre s megtekintettük a tegnap bejárt hegyeket abból a nézetből, ahonnan a Béla királyt üldöző Kadán csapatai látták – ha felnéztek csata közben – majd Podkilavac falu határában egy ligetben leparkoltunk, s felgyalogoltunk a kanyon bejáratáig, amit tábla jelez. 4 órányi út vár ránk, míg ide visszatérünk: a kanyonon fel, a keleti gerincen le.

Az út a kanyon medrében vezet végig. Néhol csak fél méter széles, sima falú üstökben, amit drótköteles létrás vagy természetes mászások, illetve egyszerűbb, gyaloglós szakaszok váltanak. Gyönyörű és élvezetes, de korántsem könnyű kirándulás. A mederben patak nem folyik. A hegység tetemes hómennyiségét vezeti le ez a csatorna hóolvadáskor, meg a jelentősebb záporok csapadéka ér még el idáig, egyébként a karszt minden vizet magába nyel még azelőtt, hogy a Mudna medrébe érkezne.

Egy szűk szakaszon szembetalálkoztunk egy borzzal, ami kisebb bonyodalmat okozott. Egy borz miatt csak nem fordulunk vissza! Még ha medve volna... Kitérni viszont nincs hova, márpedig egy borz csúnya dolgokra képes, ha sarokba szorítják... Végül az állat megoldotta a problémát és bemászott egy, a mederbe beékelődött szikla alá, ami alól ugyan kilógott a feneke, de mi diszkréten úgy tettünk, mintha nem látnánk, s átmásztunk a szikla fölött.

A völgy felső végén ismét az aszfodéloszos elíziumi mezőkön találtuk magunkat, majd jobbra, s délnek fordulva a keskeny és meredek keleti gerinc enciános, árvalányhajas (és még sorolhatnám, mi mindenes) útjára tértünk. Itt ez alkalommal szarvastehenet láttunk, tegnap a legények nyilván hozzá igyekeztek, uzsonnára.

További képek: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/MudnaDolina#

* * *

Soha nem szerettem volna Badacsonyban szőlőt. Annál rosszabbat el sem tudok képzelni, hogy az ember látja a Balatont, de nem mehet lubickolni, mert szőlőt kell kapálnia, 35 fokban.

Az ilyen hegyről vizet látó kirándulásoknak kötelező eleme tehát a fürdőzés, s mivel Szlovéniába menet úgyis átmentünk Rijekán – más tengerparti településen viszont nem – így a kötelező fürdőt nagyvárosban kényszerültünk abszolválni.

A péntek délutáni csúcs belvárosi őrületéből egy csendes utcára fordultunk, s lassan csorogtunk az autóval. Jobbra-balra régi villák kerttel, kovácsoltvas kerítéssel. Teremtett lelket keresünk, aki megmondja, hol a strand? S végre megtaláltuk a teremtett lelket, s neki szegeztük a kérdést:

Mi: - Hol van strand?

T.L.: - Hát itt! - mutatott a háta mögé, ahol egy kőmellvéd fölött csak az eget látni.

Mi: - Jó, de hol lehet lemenni?

T.L.: - Hát itt! - mutatott a háta mögé, ahol nyilván lépcső is van.

Mi.: - De hol lehet parkolni?

T.L.: - Hát itt! - mutatott oda, ahol álltunk.

Nem volt különösebb szókinccsel megáldott lélek...

Kicsit odébb parkoltunk azért, babértölgyek árnyékába, majd átnéztünk a mellvéd fölött: sziklakarélyban kis öböl, kavicsos part, azúrkék tenger, a belvárosban. A víz kellemes volt, a fürdés kimondottan felüdítette a bandát.

A további kalandok már Szlovéniában vártak reánk!

Címkék: Grobniki-Alpok