A tengeri fürdőzés alaposan kiszívott bennünket, mindazonáltal nagyon jól esett. Rijekából északra autóztunk, át a szlovén határon, Illirska Bistricába (régen Illir Feistritz), ahol a templomnál jobbra kanyarodtunk, hogy felszerpentinezzünk a Snežnik oldalában 1200m fölött meghúzódó Sviščaki üdülőtelepre. Érdekes, hogy a hegyet egész úton nem láttuk, aszfodéloszt viszont annál többet.

A hegy ókori latin neve Mons Albius mindent elmond arról, miért Snežnik illetve Schneeberg (Schneekoppe) a csúcs neve. Korán lehullik és későig megmarad rajta a hó, ráadásul magányos csúcs, ami szinte egész Szlovéniából és Horvátország jelentős részéről látható. 1796 méteres magasságával ez a Gorski kotar legmagasabb hegye, sőt a Velebit legmagasabb csúcsát is veri 50 méterrel. A Dinári hegységben a legközelebbi magasabb hegy odalent Dalmáciában, Knin mellett az 1913 méteres Dinara.

* * *

A koraesti órákban érkeztünk Sviščaki üdülőtelepre, amit úgy lehet elképzelni, hogy egy hatalmas, lapos tál szerű dolina fenekén gyönyörű pitypangos tisztás van, a tisztást körülvevő erdő szélén pedig hangulatos faházak állnak, nomeg a turistaház, ahová jöttünk.

A házat Tűzrőlpattant Jadranka vezeti, aki rögtön elnyerte a szimpátiánkat, s körülbelül azzal a tempóval, ahogy ezt elmesélem, le is lépett, lepasszolva bennünket és a szimpátiánkat Szolgáldkiőket Milán nevű társának. Milán kevésbé tűzrőlpattant volt, viszont remekül főzött ránk, fotózott minket és még humora is volt, úgyhogy nem volt okunk panaszra. Amikor pedig az árakkal szembesültünk, rögtön elfelejtettük, hogy itt érvényesíthető volna az 50%-os Alpenverein kedvezmény. Ennél olcsóbb már tényleg csak akkor lehetne, ha ők fizetnének!

A ház 11 hálóhellyel rendelkezik, ezért jó előre bejelentettük az igényt. Mint hamarosan kiderült, maga a szállásunk nem is a turistaház épületében volt, hanem onnan kb. 50 méterre, az egyik kétszintes faházban. Ezt olyan nagyon nem is bántuk, hiszen a turistaház a telep közösségi tere, magyarán ez itt a kocsma, s a szombat esti legénybúcsú például elég zajosra sikeredett. Egyébként sem lehetett panaszunk a házikóra: három szoba, nappali, étkező, teljes értékű konyha, melegvizes fürdő, fűtés, de még tévé is… ennek az árnak a duplája sem lenne sok ezért. Bizony, ide télen is érdemes visszatérni egy kiadós hótalpazásra!

A házikó gyors felfedezését követően visszatértünk a „közösségi térbe”, megtudakolni, hogy mi van enni? A „tradicionális jota” (káposztaleves) kifejezés hallatán néhányan sötét pillantásokat váltottunk, amikor azonban hírét vettük a pörköltes gnocchinak, rögtön kiderült az ég. S amit Milán feltálalt e címen, az bizony hét nyelven beszélt. S nyolcat, amikor még parmezánnal is megszórtuk. Ha még egy kis zöld saláta is jutott volna... de ne legyünk telhetetlenek, ez így is olyan finom volt, hogy – emlékszem, – morogtam evés közben. Márpedig nálam annál tovább nincsen.

A szokásosnál később, félkilenc körül ájultunk az ágyba, s reggel napsütésre keltünk. Ez igazán remek! Reggelinél ki is hirdettem, hogy aki elsőként meglátja a Triglavot, annak a fenti házban fizetek egy sört, vagy annak megfelelő egységnyi valamit. S ha már itt tartunk, népművelői célzattal elmondtam, hogy a Triglavnak a nevével ellentétben miért nincsen három feje (csúcsa)? Azért mert eredetileg nem a hegyet hívták így, hanem ez egy isten neve. A szláv mitológiában, ahol villámszóró Perun a főisten, aki előszeretettel hajkurássza a kígyótestű Veležt, Triglav az alvilág háromfejű istene. A nagy, veszedelmes és titokzatos csúcsok, mint a Júliai-Alpok Triglavja, vagy a Dinara legmagasabbja, a Troglav, az alvilág istenének megtestesítőjeként, vagy feltételezett lakóhelyeként kapta a nevét, függetlenül attól, hogy maga a hegy hány csúccsal bír.

1242 méteren álló házunktól az útjelző táblák szerint két óra járás az 1796 méter magas csúcs. Nem siettünk, nézelődtünk, így is bőven szintidőn belül teljesítettük ezt, ami csak részben erőnléti kérdés. Folyamatosan, egyenletesen emelkedő, extrémizmusoktól (pl. nagy, egyenetlen térközű fellépésektől) mentes az út, s az ilyenen bámulatosan gyorsan és könnyen leküzdhetők jelentős szintkülönbségek is, gondoljunk például – aki a járt már ott – a Großglockneren a Luknerhaustól a Stüdlhüttéig tartó 850 méter szintre!

A hegy szinte az utolsó pillanatig bujkált előlünk. Utoljára 2 napja, a Pakleno csúcsáról láttuk, s itt is már csaknem az erdőhatáron jártunk, amikor előtűnt; először a Mali Snežnik nevű északi mellékcsúcs hófehér nyugati fala, majd valahol egészen magasan fönt a főcsúcs, rajta a kis turistaházzal. Az erdei szakasz vége felé még mindig terepjáróval járható út vezetett, bal oldalán lombos erdővel, jobb oldalán törpefenyővel, majd ahol elfogyott az erdő és a törpefenyő vette át az uralmat, elfogyott a keréknyom is.

Nagy tűzifa rakás van itt, favágító göccsel, hasító fejszével, meg egy (olasz nyelvű) táblával, ami szerint, ha öreg vagy és fáradt, akkor sétálj fel a hegyre és nézelődjél, de ha fiatal vagy és erős, akkor vigyél föl a házba két hasáb fát. Megpakoltuk hát a zsákjainkat tüzelővel és haladtunk tovább. Az emelkedőn hamarosan ismerős látvány köszönt reánk: a Grobniki-Alpok hátulról. Minden hegyét fel tudta volna sorolni, bármelyikünk. Az ilyesmi nagyon jó érzés, hogy nemcsak megyünk bele a világba, hanem lépten-nyomon ismerős hegyekbe ütközünk. Észak felé viszont a párás időben nem láthattuk sem a Júliai, sem a Dél-Tiroli Alpok, északon a Karavankák vonulatait. Na, majd talán a télen!

A házban nem volt nagy tömeg (ekkor még), de mindenki kiabált. Ezek itt fönt üvöltve beszélgetnek. Amúgy nagyon kedvesek, teájuk a szlovén turistaházak piros egyen-teája, amit én személy szerint nagyon szeretek. A kályha begyújtva és a teraszon több teherautónyi tüzelő volt felhalmozva, amit a népek felcipeltek. A ház csak augusztusban van nyitva folyamatosan, egyébként hétvégente és ünnepnapokon üzemel, s mivel az ellátmány ide háton vagy helikopteren érkezhet, I. kategóriás árfekvésű. De azt hiszem, ezt senki nem bánja, mert hétvégeken iszonyatos forgalom bonyolódik itt. Mire kiléptünk, hogy felsétáljunk a ház mögötti csúcsra, tátrai tömegeket láttunk fölfelé jönni a hosszan belátható útvonalon. Szlovéniában több ezer nagyobb hegy van ennél, szebbek is, jobbak is. De ezen a környéken ez a legnagyobb és különben is emblematikus hely, messzire látszó, remek tájékozódási pont, adriai kilátással.

Túl sok külföldi nem járhat erre, mert a csúcson többen is kérdezgették, honnan jöttünk, s Magyarországon belül is merről. Karancsi barátom ilyen rövid és egyszerűen megjegyezhető neveket mondott nekik, mint Hódmezővásárhely, Mosonmagyaróvár, Hajdúböszörmény. Mármint hogy ezekről a helyekről nem jöttünk. Ők meg a szerény magyartudásukat fitogtatták. Nálam a győztes a turistaházat vezető szakállas lett a „Kérek egy liter fehérbort!” mondattal.

A panoráma egyébként magáért beszélt. Ha az Alpok hegyeit nem is láttuk, körülöttünk a Gorski kotar 500 méterrel alacsonyabb hegy-rengetege, távolabb a Velebit és az isztriai Učka vonulatai így is szenzációs látványt nyújtottak, s innen még tengernek látszik az Adria, nem csak úgy ráfogjuk, hogy az meg ott már biztosan a tenger.

A csúcsról nem a feljövetel útvonalán, hanem az északi irányban hosszan kígyózó törpefenyves gerincen, a Mali Snežniken keresztül jöttünk le, hogy minél jobban kiélvezhessük a hegy adottságait, s minél kevesebb felfelé törekvőt kelljen kerülgetnünk a normál úton. A szikrázó fehér szirtekkel tűzdelt északi gerincen ugyanis a madár sem járt, s a haragoszöld törpefenyves kis tisztásain tárnicsok és szellőrózsák szirmait billegette a szél a valószínűtlenül kék ég alatt. Felemelő élmény volt.

Visszafelé, a házhoz vezető úton friss medveganyét láttunk. A Gorski kotar, mint a tágabb környék legnagyobb egybefüggő erdősült területe, nagyon medvés hely, a délszláv háború idején Bosznia felől is jelentős volt a bevándorlás. Úgy tartják, hogy Szlovénia kb. 300 fős medveállományából 100 a háború idején érkezett. A vadon termő barnamedvék 30 évig élnek és nem barátságosak. Ahogy egy helyi erő fogalmazott: ebben a hegységben nem kell kempinget keresni, mert bárhol sátrat verhetsz – ha mersz. Persze, az alapvető medvészeti rendszabályok betartásával (nem szemetelni-morzsázni, éjszakára mindent a sátorba vinni és elcsomagolni, nem megijedni) itt ugyanolyan biztonságban van a sátras turista, mint mondjuk a szintén mackós Nagy-Fátrában. Hogy éjszaka úgyis körbeszaglásszák a sátrat, nos ennek a gondolatával meg már indulás előtt érdemes elkezdeni összebarátkozni!

További képek: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/Sneznik#

A hegyről tehát visszatértünk szállásunkra, s a késői ebéd elfogyasztása után ismét útra keltünk, ezúttal gépkocsival. Az aszfodéloszokkal díszes szerpentinen leereszkedtünk Illirska Bistricába, majd itt észak felé fordultunk, hogy kb. 40km-t autózzunk a Gorski kotar északi végét jelentő Javorniki-hegyvonulathoz, konkrétan a Postojna-környéki barlang-eldorádóba. Neeeem, nem valamelyik fizetős, látogatható barlang a cél. Bakancsos programunk lesz a főcsúcs, a Veliki Javornik (1268m) északi oldalán.

Szlovénia barátai előtt bizonyára ismert a hét nevű folyó. A Ljubljanica ugyanis amíg horvátországi forrásától Ljubljanában a Szávához ér, többször eltűnik a felszínről, majd újra előbukkan a karszt barlangjaiból, s az egyes szakaszokon más-más nevet visel, ilyeneket, mint Unica, Pivka, Rak, Stržen, stb. Rakov-Škocjan a természetvédelmi terület neve, ahová igyekeztünk. Olyan kanyargós út vezetett idáig, hogy még a sofőrünknek is felkavarodott a gyomra, mire odaértünk.

A Veliki Javornik északi oldalán a Rak („rák”) folyócska 3,5km hosszan kanyarog a felszínen. A smaradgdzöld, nyugodtan áramló, kristálytiszta vizet kétoldalt erdő, vagy üde zöld mezők szegélyezik. A parton nádas, mocsári nőszirom, kacsák, a vízben méretes pisztrángok. Ez is szép, de igazán a völgy két vége érdekes! Nyugati végében először egy hatalmas természetes sziklahíd alatt folyik be a Ponor Raka függőleges falú szakadékába, majd innen a Tkalca jama hatalmas barlagkapuján, át a mögötte levő gigászi barlangterembe, ahol aztán egy víznyelőben eltűnik a komplett folyó. A barlangterembe egy törmelékrámpán át szabadon leereszkedhettünk, s a beszűrődő természetes fény mellett gyönyörködhettük a természet erejében. Magányos elmélkedésre való hely ez, az iszonyú zajban ugyanis egymás szavát nem érteni.

Kicsit hűsöltünk is itt, a kánikulai meleghez képest kimondottan hideg barlangban, majd átmentünk a völgy másik, keleti végébe, ahol a Rak a Zelške jame nevű barlangból a völgybe érkezik. Kicsit déjà vu-m volt, ez az egész olyan a számomra, mintha a Pádison egyszerre járnék a Csodavárban, a Szamos-bazárban és az Elveszett Világban, csak itt még egy átlábolhatatlan folyó is színesíti a látnivalók palettáját. Hatalmas barlangszájon át ereszkedtünk a vízhez s egymást követő barlangszakaszok és felszakadások során haladtunk a felszerelés nélkül bejárható szakasz végéig. Innen a barlang forrás-irányban még csaknem 3km hosszan ismert, de az már nem a mi műfajunk. A hatalmas méretek mellett a fejünk fölött 50 méterrel a szakadék tetején átívelő filigrán sziklahidacska – ahonnan az imént letekintettünk – elképesztő látványt nyújtott. S mindez szabadon látogatható, az itteni utakat már a 19. században kiépítették, ha valakit a régi dokumentumok, képek érdekelnek a Rakbach és a „Windischgrätz-herczegféle barlangok” után érdemes kutakodnia, merthogy a földesúr, Windischgrätz Hugó herceg tétette látogathatóvá ezeket a helyeket. Hááát… köszönjük!

A völgy mostani nevének eleje érthető: a Rak folyó folyik itt. A Škocjan név onnan jön, hogy a nyugati oldalon, a Nagy Természetes Híd mellett Szent Kancián tiszteletére emelt középkori templom romjai állnak. A két név összevonásából, módosulásából, valamint Windischgrätz detronizálásából lett aztán a mai Rakov Škocjan elnevezés.

További képek: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/RakovSkocjan

Hazatérve a Sviščakira, a réten épp focimeccs zajlott: fekete ruhába öltözött, gyászoló cimborák és menyasszonyi ruhát viselő vőlegény kergette a labdát a gyepen. Nekünk az autóút alatt kissé darabos lett a mozgásunk, de a folyamatban levő legénybúcsúnak szurkolói szekcióban helyet foglaló tagjai látva, milyen szánalmas figurák szállnak ki a kocsiból, rögtön túrabotokkal igyekeztek segítségünkre. Később invitáltak is bennünket az asztalukhoz, de tudván tudtuk, ha most gyengék vagyunk, akkor holnap nem lesz hazautazás – így a népek barátságát ez alkalommal nem erősítettük, s udvariasan elhárítottuk a meghívást. Pedig Milán remek, szaftos sültekkel ügyködött a tekepálya melletti hatalmas grillen, s az a legényt búcsúztatók jussa volt, nem a miénk.

Jadranka kérésünkre a szokásosan magas élvezeti és beltartalmi értékű pörköltes gnocchit adta fel, engem a másik lehetőség, a gombapörkölt puliszkával nem izgatott. Különben is rókagomba volt, ami nekem túl tömény. Herr Karancsi viszont remek sopszka salátát rögtönzött a vacsorához. Végigettük még a teljes sütemény kínálatot (3 féle, jobbnál jobb), aztán fizettünk. Jadranka ellenőrzés nélkül tette el a pénzt, majd feltette az örök kérdést: ugye máskor is jövünk?

Igen, Jadranka, ez eléggé valószínűnek tűnik!

Címkék: Snežnik