Tudom, mások egyetlen nap alatt körbetekerik a Balatont, vagy több ezer méter magas buckákra hajtanak fel egy szuszra. Nekünk, ha kedvünk úgy hozta, belehajtottunk, s hagytuk gurulni az egy heti cuccal megpakolt drótszamarat. Ha hátszelünk volt 20-22 kilométert is megtettünk egy óra alatt, de azért nem vittük túlzásba. Lassan járj, tovább érsz! Többet látsz, és tovább élsz…

Meg aztán jól összeszokott csapatomban én voltam eddig a legfiatalabb. Pista 74 múlt, Feri a 69-et tapossa. Laci a minap volt 66. Egyedül a Túratársról elcsábított Andala volt hozzánk mérve szemtelenül fiatal… Tegnap értünk haza, s még kavarognak bennem az új élmények, hangulatok, hangok, beszélgetések és illatok kusza egyvelege…

--------------------------               -------------------------

A haragoszöld kukoricások és aranysárga búzamezők sakktábla szerű képe… A holt Köröst kísérő hatalmas fehér nyárasok kígyózó vonala… s a magasból alászálló pacsirták éneke. Hogyan tudja az a verébnél kisebb apró madár ilyen mindent betöltő csicsergő ficsergéssel köszönteni a napfényt, s a kék eget?

--------------------------               -------------------------

Nem így akartam. Május közepén szerettem volna menni, de azon a héten esett… Meg aztán akkor még a Gerecse várait jártam. Most meg talán az idei nyár legmelegebb napjait fogtuk ki. Szinte izzott az aszfalt. A rezgő levegőben ott csillogtak a délibáb tócsái az úton. Ha tehettük, a legmelegebb órákat inkább egy Múzeum légkondis termeiben töltöttük, vagy az útba eső gyógyfürdők valamelyikében hűsöltünk. Étvágyunk se nagyon volt. A só visszapótlásra csontlevest kértem, meg káposzta salátát, desszertnek. És csak öt után, amikor már kellemesebb lett az idő indultunk tovább.

--------------------------               -------------------------

Bár a túraterv úgy szólt: Ott verünk sátrat, ahol utolér az este! Azért kinéztem néhány lehetséges táborhelyet. Arra is figyelnem kellett, hogy még világosban odaérjünk, de ne is túl korán. Mert még tovább küldhetnek valamely közeli kempingbe.

--------------------------               -------------------------

Nagymágocson gróf Károlyi Imre vendégei voltunk. Ő ugyan éppen nem tartózkodott otthon, mert 1945-ben fontos elfoglaltságai akadtak nyugaton. A környék lakósága volt oly szíves, hogy ingóságainak nagy részét átvette szocialista megőrzésre. Könyveinek javát pedig a kemény télre való tekintettel némi felszabadítói segédlettel eltüzelte. Az öreg grófnak azért arra volt gondja, hogy a tópartra mobil WC-t, zuhanyzót és egy szaletlit állíttasson a mi kényelmünk érdekében.

--------------------------               -------------------------

Gróf Wenckheim József – kiről Jókai Mór az „Egy magyar nábob” című regényének főhősét mintázta – Ókígyóson (a mai Szabadkífgyóson) nagy majorságot létesített. A birtokot Krisztina nevű lánya örökölte, aki Frigyes nevű unokatestvéréhez ment feleségül. Ez a Frici gyerek meg volt olyan kedves, hogy a mi kedvünkért 1875 és 79 között megépíttette a ma is látható kastélyt és hozzá a 23 hektáros, gyönyörű angolparkot. Még arra is volt gondja, hogy a sátraink közelébe kutat fúrasson, mely egy mesterséges sziklaforrásból tör a felszínre és esti toalettünkhöz kénes vizet szolgáltatott.

--------------------------               -------------------------

Póstelken 1969-ben jártam már egyszer. A kastély, és a park viszonylagos épségben vészelte át a II. Világháborút Wenckheim Károly és családja 1944 végén elmenekült. A kastélyt itt nem csak széthordták, de módszeresen pusztították is. A tapétákat letépték. Az ablaktokokat, parkettát és azok talpfáit elhordták tüzezőnek. A kandallókat összetörték, de az épület még állt. Lehangolóan szomorú képet mutatott, de még rendbe lehetett volna hozni. Úgy tervezték, hogy majd turistaszállóvá alakítják. Hogy hol, s miért bukott el a terv, nem tudom. Végül 1983-ban a munkásőrség hadgyakorlat címén felrobbantotta… Hát ezért nem akartam odamenni, aludni!

--------------------------               -------------------------

Kegyetlen dolog volt közel fél évszázad múltával viszontlátni a kastély maradékát. Mint segélyért kiáltó kezek merednek a csupasz falak az ég felé… Nem is értem, az emberek többsége három éves korára általában kinövi a rombolási hajlamait… Nem is mentem be a romok közé. Nem is akarok írni róla[i]

Inkább a parkot jártam körbe. Ötletes gyerekjátékot alkotva a nagytó szigetéhez a tiszai kompokhoz hasonló tutajt ácsoltak, melyet egy csigán átvetett kötél segítségével, kézi erővel lehet át, meg visszahúzni a szigetre. A puszpángokat jó félméteresre visszavágták. Már szépen hajtanak, ha újra nyírni fogják, kialakítható belőle az egykori labirintus. Igen, örül a lelkem, ha ilyet látok…

És bánkódok közben, mert a jóakarat kevés… Parkfenntartáshoz értő szakember kellene ide! (Ide is, meg a többi kastély parkba is!!!) A legtöbb helyen ugyan is a fővárosi parkokhoz hasonlóan kigereblyézik a sövények és fák alól a lombot (és a szemetet). Pedig a lehullott lombnak fontos szerepe van a fák és bokrok életében. Nyáron nem hagyja a talaj felszínét kiszáradni, télen pedig nem engedi mélyen átfagyni azt. Óvja a talaj vízháztartását és a talajéletet. Itt is, a másik két kastélyparkban is, és még sok helyen az országban ez miatt van az öreg, több száz éves fáknak csúcsszáradása. Ez miatt átlátszóak a fagyal sövények, kopaszodnak fel a tiszafák, ritkul ki a lombjuk a fenyőknek! Támadják meg őket gombák és kártevők.

Igen, fontos a közmunka program! Csak hogy így a kertészek munkanélküliekké váltak. A kertészeti munkaköröket pedig szociális foglalkoztatóvá züllesztették!

Igen, a kertész hivatás is olyan, mint a foci. Valamilyen szinten mindenki ért hozzá. Talán, egyszer majd nem csak a focira, meg foci edzőkre lesz pénz, hanem kertész szakemberekre is…

De vajon lesznek-e még akkor több száz éves fák a parkokban?

Szádeczky-Kardoss Géza szkgeza51@gmail.com

Címkék: Szeghalom Nagymágocs Póstelek Ókígyós