Túra és Túratárs kereső közösségi oldal
Üdv a Túratárs-on, jelenleg Vendégként vagy itt. Jelentkezz be vagy Regisztrálj itt <<<
TÚRATÁRS CHAT | RAKJ A KEDVENCEKBE
TÚRABLOGOK  
 



Jôf di Montasio
2016/02/05 20:19:53 Küldte: hungeri_tura

Egy ideje kevergettük a lapokat, hogy kellene menni valamerre ha jó idő lesz. Összeszedtünk célpontokat a szélrózsa irányában és lestük az időjárást: Királykő, Tátra, Maglic, Triglav… Menni kell mindenképp ez volt a jelszónk. Nagy nehezen indulás előtt megszültük, hogy legyen a Júliai-Alpok második legmagasabb csúcsa, az Olaszországban található Jôf di Montasio vagy osztrák nevén Montasch.

A Júliai-Alpok a Déli-Mészkőalpok része. Vonulatai Olaszország, Szlovénia területét teszik változatossá. Szlovénül Julijske Alpe; olaszul Alpi Giulie, míg németül Julische Alpen. A hegység elnevezését a latin Carsia Iulia, vagyis Julius-féle karsztvidék tájegységből származtatják, amely a nevét Julius Caesar-ról kapta. Julius Ceasar emlékét az általa építtetett közeli Forum Iulii (ma Cividale del Friuli) város és az Adriát a hegyekkel összekötő Via Iulia Augusta út őrzi. Túránk a Nyugati-Júliai-Alpok tömbjébe vezetett. Ez a kis területű hegységrész három tömbből áll. A két teljes egészében Olaszországban található csúcs: a legmagasabb a Jôf di Montasio (2,754 m), a vad Jof Fuart (2,666 m), és a Szlovéniába átnyúló Kanin (2,582 m) alkotja a Nyugati-Júliai-Alpok vonulatát.

Korai indulással, nagy gázzal startoltunk el. Ézsi Szegedről indult, engem a kisteleki felhajtónál kapott be a kocsiba… Vezetést és alvás időt cserélgetve délután egy óra körül futottunk be a Valbruna fölötti Saisera völgy parkolójába. Fejünk fölött ott magasodott a Jôf di Montasio égbetörő gerince. Kicsit barátságtalanul nézett ki. Ézsi és én is furán méregettük az óriási sziklafalakat. Parkolóban pótolni próbáltuk a vezetés közben elmaradt evészetet. Még egy rövid kupaktanács erejéig álltunk meg, és érdeklődtünk osztrák túratársainktól, hogy vajon kell-e parkolójegy, aztán felmálháztunk és nekivágtunk.

Első megállónkig – a Fratelli Grego házig – a Saisera patak mellék völgyének sziklaperemén kaptattunk felfele. A látvány csodás volt: lábunk alatt az őszi barnás-narancssárga avar szőnyeg, mellettünk a szürke törzsű fák, alattunk a fehér sziklafalak és lent a völgy aljban a csobogó, kék patak. Néha el is vétettem az utat, pedig nagyon igyekeztem koncentrálni, de hát a csábítás túl nagy volt. Rifugio Fratelli Gregohoz érkezve az előttünk indult sógor banda épp jó ízűen falatozott már. Egy rövid beszélgetéssel szusszantunk, aztán elköszöntünk jó szerencsét kívánva és vettük a táskánkat. Kicsit bizonytalanul haladtam elöl, mert ezek az olasz túraútjelek valahogy nem győztek meg. De utólag mindig kiderült jó úton járunk.

Lassan kezdett megérlelődni, hogy nagy tervünk nem megvalósítható és az elképesztő helyre felültetett Suringar bivakházikó elérése nem tartható. Így maradtunk a kicsivel lejjebbi Bivak Stuparich (1578 m) nevű piros kunyhónál. Szebbnél szebb helyeken kanyargott az útvonal. Balra tőlünk a Jôf Fuart vagy osztrák nevén Wischberg (2666 m) tömbjét festette sárgára a nap, szemben velünk pedig a Montasio árnyékba bújt északi fala szürkéllett. Hamarosan nagy dilemmába kerültünk, fent a falak alatt vajon hó vagy csak friss törmelék van. Másnap kiderült az bizony havacska.

Délután 4 körül, egy jó adag kacskaringózás után az ösvény végén elkezdett pirosodni a Bivak Stuparich épülete. A bivak Carlo Stuparichról kapta a nevét. Ő és újságíró bátyja Giani Stuparich híres olasz hazafiak voltak. Carlo, a Monte Cengio védelmében esett el az osztrák-magyar támadás következtében.

Miután akadt egy jó adag időnk sötétedésig, így elindultunk felderíteni a holnapi via ferrata szakasz beszállóját. Csodaszép volt az idő. Az egyre jobban elfekvő napsugarak festették be a csúcsokat, míg a völgy már a sziklafalak árnyékában volt. Számolatlanul lőttük a képeket. Útközben sziklafal alá a hegyikecskéknek sikerült megnyirbálni az önbizalmam. Ezek a bolondos állatok úgy pattogtak át a sziklafalon lévő repedéseken, szakadásokon, hogy már már szégyellni kezdtem, hogy hegy közelébe jöttem… Bámulatos ügyességgel pattogtak ide oda embernek láthatatlan utakon.

Ahogy kezdett a nap lemenni, mi is szállingóztunk vissza a házikóba. Lent már két olasz beszélgetett az ajtó előtt. Mint később megtudtuk Fabricio és Mario voltak. Hamar szóba elegyedtünk, megbarátkoztunk. Két elképesztő vagány ember volt. Fabricio szolid 100 kilométerről jött biciklivel hegyet mászni, Mariora meg elég volt ránézni és az ember tudta, hogy a gatyája is többet látott mint Ézsivel ketten együtt eddig… Este közösen főzőcskézve, beszélgetve röpült az idő. Egy kis magyar bor, egy kis olasz csoki. Szóval meg alapoztuk a közös utat másnapra.

Reggel korai kelés után próbáltam szememet nagyobbítani, de valahogy nem akart kitágulni. Igazából legjobban arra ébredtem fel amikor Fabricio megcsinálta a kávéját. Bosnyák kávé. Hát igen, külön fogalom lett azóta. De az elkészítése sem volt egyszerű menet. Egy kis alacsony falú edénybe négy ujjnyi vizet töltött, majd legnagyobb csodálkozásunkra a vízbe egy nagy adag kávéport döntött bele. Csak lestünk ebből milyen élőlény fog születni. Életembe ilyen finom kávét nem ittam. Igazából, én nem szeretem a kávét, de ez nagyon jól esett.

Kávé erejével és csodás reggeli fényekkel doppingolva indultam neki. Épp az első sugarak kezdték festeni a völgyet és a völgye bújt felhőfoszlányokat. A törmelék lejtőn battyogtunk fölfele, közben gyönyörködve az őszi reggel varázslatában. Hamarosan elértük a beszállót és megkezdtük ismerkedésünket Amália kőkemény asszonysággal. Via Amalia a Montasio északi falának egyetlen nem sziklamászó útja. Egy elég kitett, “C”-s nehézségű via ferrata út. Beszállónál összekészültünk: felkerült mindenkire a beülő, majd a via ferrata kantár és végül a sziklaomlasztó kecskék miatt a kobak is. Fabrcio ment elsőnek, őt Mario, majd én és végül Ézsi követte. Lassan araszoltunk fel és fel, hátunkat a délelötti nap melegítette.

Alattunk egyre nagyobb mélység tátongott. Hamarosan egy kisebb teraszon pihentünk meg a Montasio gleccser maradványai fölött kb. 100-150 méterrel. Egy sziklatoronyra kimászva csodás látvány tárult elénk: egész a Hohe Tauernig látszódott minden hegylánc, szembe velünk az Ankogel, Hochalmspitze és a Sauleck tömbje fehérlett. Pihenő idő alatt nagy üzemi mennyiségben fogyasztottam a csokit. Kis erőnyerés után újra nekivágtunk a falnak. Újabb párkány, újabb drótkötéllel biztosított fal és így egyre feljebb. Már jól esett kicsit traverzálni és csak battyogni keresztben a hegyvállon.

Hirtelen elértük a Montasio nyugati oldalát és alattunk Cresta dei draghi fala szakadt le. A panoráma csodás volt: Dolomitok, Lienzer-Dolomitok, Hohe Tauern. Schladminger Tauern csúcsai tűntek fel. Egymás után szúrtuk ki: Marmolada, Rötspitze, Großvenediger, Großglockner tömbjeit. Jól megérdemelt ajándék volt ez. Bivakhoz elsőként érkeztem meg kicsit fölötte ültem le egy sziklára pihenni. Legnagyobb meglepetésemre egy kecske jött egyre közelebb végül pár méterre megállt és jól megnézett magának. Én csak nagy szemekkel néztem ez mi a csoda. Aztán Ézsi is befutott és fényképezővel addig lőtte ezt a pózer állatot amíg mindketten meg nem unták a mókát. Ebéd idő lett mire eljutottunk ide.

A Bivacco Suringar talán az egyik legérdekesebb menedékházaknak. Egy kicsiny párkányra raktak fel egy doboz házikót. A párkány alatt óriási mélység ásítozik – éjszaka nem is hiszem, hogy nagy móka itt két betűs kitérőre kibotorkálni… De a látvány itt is álomszép. Kunyhót Adriano Suringarról nevezték el, róla semmi kézzel fogható információt nem tudtam kitúrni.

Ebéd után neki indultunk a híres Findenegg Couloir útnak. A kuloár francia kifejezés (coulior), folyosót jelent. A Findenegg Couloir út egy nagyon kitett, biztosítás nélküli könnyű, 300-400 méter hosszú mászó út (UIAA I.-II.). A két olasz srác úgy ment felfele, mintha a hegyikecskék edzették volna őket. Jómagam lógó nyelvvel és gőzmozdony fujtatással kissé lemaradva kapartam utánuk. Ézsi jobban átgondolta és inkább fotózva, lassan, élvezve az utat jött fel.

Hamarosan boldogan álltunk mind a négyen a csúcskereszt mellett. Gyorsan elkezdett rotyogni a gázfőző Fabrizio közreműködésével, Mario pedig mosolyogva konstatálta, hogy ezt bizony megcsináltuk. Mi meg gyönyörködtünk és pihegtünk. Fentről térkép volt a táj. Keletre a Triglav, Jalovec, Mangart csúcsai törtek az ég felé, nyugatra a Dolomitok csúcsai bújtak ki a felhőből, északra a Hohe Tauernre ültek rá a felhők, délen pedig óriási felhő tenger borított mindent.

A keresztnél ellőttük a csúcsképet és lassan összeszedelőzködtünk. Indulás után végig a gerincen vezetett az utunk. Nem sokkal a csúcs után egy első világháborús ütegálláshoz értünk. Elképesztő volt látni, hogy 2600 méteren is volt valamiért értelme ilyen embertelen helyen harcolni… Az út egyik legérdekesebb részéhez értünk. A hullámvasút itt épp lefele vezetett méghozzá létrán. A csúcstól levezető normál út legkalandosabb része ez. Körülbelül egy 60 méteres létra vezet a mélybe. Egymás után tűntünk el a létrán és lent egymást kérdezgettünk hol maradt el Stallone… De sehol nem volt, sőt még lent Mario is elköszönt tőlünk. Ő a normál úton ment hazafele. Elbúcsúztunk és megígértük Fabricion keresztül eljuttatjuk a képeket.


Mi tovább a Sentiero Attrezzato Leva nevű via ferrata úton haladtunk tovább. Csodálatos út volt. Egyszer fent, egyszer lent, egyszer valahol a sziklafalban alattad a mélységgel. Hol drótkötél, hol létra, hol hágcsó jött. Nagyon változatos és csodaszép út szakasz ez. Fényképezni itt nem is nagyon jutott eszünkbe, ahogy csak tudtunk figyeltünk, mert itt egy rossz mozdulat nem lett volna jó húzás. Mindhárman egyre jobban fáradtunk. Elég emberevő szakaszok váltogatták egymást. Lassan a nap is ment egyre lejjebb.

Nap végére a Foronon del Buinz tetején lévő Bivacco Luca Vuerich (2531 m) kunyhó hoz igyekeztünk. Utunk itt vált el Fabriciotól. Ő mindenképpen lejjebb akart megszállni így nagy elhatározással és gyors léptekkel vágott neki az éjszakába nyúló útba. Mi a maradék két szabad ágyat elfoglalva pihentünk meg ennél a nagyszerű bivaknál. 2012-ben épült fel ez a házikó, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a Keleti-Júliai-Alpokra. Luca Vuerich hegymászó és hegyi vezető volt. Egy lavinaszerencsétlenségben vesztette életét 2010-ben. A bivakkunyhót Giovanni Pesamosca építész tervei alapján az elhunyt olasz hegymászó családja és az ő barátai, valamint önkéntes hegyi mentők összefogásával építették fel. Az építkezéshez szükséges anyagokat helikopterrel szállították fel a hegyre, majd 12 ember szorgos munkájával mindössze egy nap alatt felhúzták a 16 négyzetméteres faházat. Egyszerre akár 9 ember számára is tud szállást és menedéket biztosítani. Nap végére mi 16-an futottunk össze, volt akinek már csak a földön jutott hely.

Amíg nem sötétedett be teljesen a Foronon del Buinz lapos tetején élveztük a varázslatos esti fényeket, a nap játékát a hegy ormain. Nagy bolondozás között ezernyi jó kép született. Nap fáradalmai miatt hamar bezuhantunk egy finom vacsora után.



Reggel felhőtenger fölött ébredtünk. A völgyekben felhők hullámoztak. Szinte még azt hittem álmodom amikor kitámolyogtam félig kinyílt szemekkel az ajtón. Szinte úszni lehetett volna a felhők hullámain és a kikötni a csúcsokon, mint sok elszórt szigeten. Maradék utunk is még egy elég kemény szakasz volt.Egyre másra következtek a már előző nap megszokott kitett szakaszok. Reggelizni a Modeon del Buinz oldalában, egy napos teraszon sikerült. Megettük a maradék szendvicset és a sütit is. Ösvényünk egyre lejjebb vitt végül feltűnt a hatalmas sziklakapu: a Forcella Lavinal dell’Orso kezdete, az óriási szakadék a Fuart és a Montasio tömbje között. Forcella Lavinal dell’Orso levezető út borzalmas volt. Hosszú hosszú törmelék lejtő, egy biztos lépés sem akadt nagyon. Lassan haladva leértünk az aljára, majd elhaladtunk Fabricio éjszakai pihenőhelye mellett, a Bivacco Mazzini mellett. Hamarosan a Spagne völgy vízeséseit kerülgettük már. Egyik szebb volt mint, a másik. Volt minden mi szem-szájnak ingere: 30-40 méterrről lezudoló, picike éppen csordogáló, több lépcsős zúgó vízesés. Megbabonázva ültünk le a szakadék túl oldalán és néztünk a velünk szemben lehulló vízpermetet. Nagy nehezen egy Balaton szelettől megerősödve elindultunk újra lefele a már nem is olyan messze lévő parkolóhoz. Parkoló előtt még a völgyben felhalmozott rengeteg összetört dolomit kavics kínozta meg a szemünk, de igazából ezt már fel sem vettük. Hosszú, fárasztó de csodás túra után érkeztünk meg vasárnap 1 körül a parkolóba.

Kicsit rendbe szedtük magunkat majd elindultunk fürdeni. A Júliai- Alpok gyönyörű hegyei között türkiz tavak kettőzik meg az eget és a bérceket. Mi is nagyon gondolkodóba estünk melyiket is válasszuk, a Fusinei-tavakhoz vagy a hegygerinc másik oldalán található Lago di Predil vizébe fagyasszuk bele az elmúlt napok koszát. Végül a Tarvisiotól Bovecbe vezető út mellett található Lago di Predil vizét választottuk ki. Iszonyúan hideg volt, szinte vágott a víz. De a szükség nagy úr, így aztán nem volt mese fürdeni kellett. Parton egy szolid 10 tojásos rántottát csapott össze Ézsi, amivel kicsit enyhült az éhségünk.

Aztán autóba csaptuk magunkat és irány Ljubljana. Ha már Szlovénián átvágtunk, akkor úgy gondoltuk meg kell itt álljunk. Én a városig egy kellemeset aludtam. Város, mint mindig nagyon szép és hangulatos volt. Ljubljana nevezetességeit egy nap alatt körbe lehet járni, kényelmes tempóban, meg-megállva egy kávéra vagy ebédelni. Sajnos nekünk most csak két óra jutott, de igyekeztünk körülnézni. A Poljanski nasipon parkoltunk innen indulunk el a főtér felé. Útközben belebotltottunk egy sör és mindenféle szendvics fesztiválba, ide aztán vissza is tértünk egy argentint szendvicset befalni, meg Ézsi egy másik projektet is indított: egy Ljbuljana környéki főzde sörét legurította. A Ljubljanica partján battyogva elértünk a főtérre. Itt található Ljubljana jelképei közül három: a rózsaszínű katolikus Szent Mária templom, Prešeren szobra (ezért nevezik Prešeren térnek) és a Hármas- híd.


Maradék időnkben felmentünk a várba, aminek szlovénul Ljubljanski grad a neve. A várban vannak ingyenesen látogatható helyek, és fizetős kiállítások. A csodás panorámát adó toronyba csak jeggyel lehet felmenni, de a kilátó terasz ingyenes, és onnan is remek a kilátás. Mi felhúztuk magunkat a toronyba és nem is bántuk meg. Az őszi nap fényei elvarázsolták a várost. A torony aljában a régi várbörtönben Batthyány Lajos emlékművénél megemlékeztünk az itt raboskodott első magyar miniszterelnökről. Egy fáradtságot mulasztó borzalmasan rossz kávéval búcsúztunk a várostól, majd egy röpke pihenővel haza száguldottunk.

Címkék: Jôf Di Montasio Olaszország Júliai-ALpok





Bejegyzések 1 - 2-ig. Összes bejegyzésed: 2

hungeri_tura
2016/02/08 10:13:06

Köszi. Csak az alsóbb régióban van lehetőség vízvételre: Fossa di Carnizza, Pozza alta feletti részen, Spragna. Felsőbb részeken nincs esély a kőzetek miatt.



Gejza
2016/02/07 22:40:36

Köszönöm az élménydús beszámolót. Időnként gondolatban szinte már veletek másztam a kábeles utat.

Egy kérdés: Nem írtad, hogy hol tudtatok a túraközben vizet szerezni?




*** Túratárs.com - Túra és Túratárs kereső közösségi oldal ***

Rendszerünkön keresztül a túrát és egyéb outdoor programokat kedvelő emberek megismerkedhetnek egymással, közös túrákat szervezhetnek melyet a túranaptárban helyezhetnek el vagy együtt csatlakozhatnak egyéb szervezett túrákhoz. Az oldalon lehetőség van saját profil kialakítására, melyen keresztül a tagok bemutatkozhatnak egymásnak, illetve feltölthetik kedvenc túrafotóikat. A kapcsolatfelvételről üzenőrendszer és chat gondoskodik.