Ahogy a szerpentinen felfelé haladunk Ilirska Bistricából, a lombos erdő lassan mediterrán karsztbokor-erdőbe vált, s ennek fehér sziklás, füves tisztásairól előtűnik az isztriai Učka, a tenger és Krk-sziget, valamint a horvát Hegyvidék (Gorski kotar) barátságos hegyeinek ismerős látványa. A február végi napsütéses, gyönyörű időben nehéz elhinni, hogy hótalpazni jöttünk ide. Aztán 10 kilométer után felérünk a Šneznik bükkös-jegenyefenyős, széles, 1000-1200m magas fennsíkjára, ahol már az aszfaltút is makadám útra vált, s a következő 10 kilométert egyre vastagodó hóban tesszük meg a Sviščaki hatalmas, lapos, tálszerű dolinájáig, ahol a nyaralótelep és a turistaház, abban pedig Jadranka és Milan vár ránk.

Tavaly júniusban jártunk itt, amikor a havasokon virágözön tombolt. Emlékezetesen szép kirándulásokat tettünk a környéken, jól laktunk és jókat ettünk. A helyiek pedig azt mondták, jöjjünk el télen is! Hát, most itt vagyunk; 12 fő, meg egy kutya. Az egész turistaházat lefoglaltuk. Pontosabban… az úgy van itt, hogy a turistaház feliratú épületben jelenleg nincsen elszállásolás, ez a ház nagy forgalmú vendéglőként üzemel, s szállásként a közelben egy 13 főre berendezett faházat adnak ki, olyan elképesztően alacsony áron, hogy az Alpenverein-kedvezményt már nem is érvényesítjük, hiszen onnan már csak egy egészen kis ugrás lenne, hogy ők fizetnek nekünk, hogy lakjunk náluk. Így is alig győzzük kompenzálni a szíves vendéglátást és a grátisz sütiket…

Célpontunk a Veliki Šneznik a Dinári-hegység legészakibb havasi bástyája, 4 méter híján 1800m magas. Belső-Krajnában, a Szlovén Karszt déli végén, a Gorski kotar északi részén, a horvát határtól 4-5 kilométerre. Magasabb csúcs a Dinári-hegységben legközelebb, több mint 200 kilométerre van csak, Dalmácia és Hercegovina határán, a Dinara. A Šneznik a Monarchia térképein Schneeberg néven szerepel, és a csúcsán egy turistaház áll, de amikor ez épült, akkoriban a hegy épp Monte Nevoso néven futott, mivel a két világháború között a terület – az Isztriával együtt – Olaszországhoz tartozott. (Mindhárom név havast, havas hegyet jelent.)

Első esténken mindjárt fel is fedezzük a Sviščaki-ház – mint közösségi tér – „bár”-jában mulatók között a fenti ház gondnokát, a szakállas manó Slavko Škobernét, akit meginterjúvolunk a hó állapotát illetően. Azt mondja, jeges a hó odafent, hágóvas kell. Egyébként emlékszik ránk tavaly nyárról. Kilenc után nyit odafent, szeretettel vár bennünket. (És ezek nem puszta szavak. Én nem tudom, hogy van ez, de Szlovéniában minden házba szívesen látott vendégként érkezünk, barátként távozunk onnan.)

Reggel tehát borult időben indulunk fel a hegyre. Nyáron 2 óra az út a csúcsig. A Sviščakin, 1250m-en kb. 30 cm hóban kezdünk, fent, 1600m-en már 160cm lesz (a szlovén meteorológia jelzése szerint), ami a törpefenyvest jórészt betakarja majd. Kisebb-nagyobb szlovén csoportokkal keveredve, jó tempóban haladunk felfelé.

Az erdőhatáron komolyabbra fordul az idő: intenzívebbé válik a szél is, a havazás is. Egyelőre jól boldogulunk a hótalpakkal. A törpefenyvest valóban hó takarja, így viszont a csúcsra vezető ösvény sem látszik. Csak az emlékeinkre meg az előttünk haladók nyomaira hagyatkozhatunk, a látótávolság ugyanis alig 50 méter, s itt nem jelzik karók a téli útvonalakat. Tudom, hogy jobbra, előttünk a csúcs, s erre nagy ívben megyünk majd fel, de mindebből semmi sem látszik.

A főgerincre érve aztán igazán cibálni kezd a szél, s itt már valóban vannak meredek, firnes szakaszok. Épp a hótalp lehetőségeinek határán járunk, csak azért nem forszírozom, hogy váltsunk hágóvasra, mert a hely nem kitett, meg nem is hozott magával mindenki hágóvasat. Pedig mondtam…

Kisvártatva előtűnik a szürkésfehér ködből a ház. Megszabadulva a függelékektől belépünk, mire a bent lévők elcsendesednek… Idegen dolog itt a csend, az errefelé élők fennhangon, olaszos temperamentummal szokták megtárgyalni apró-cseprő dolgaikat is. Mondhatnám, hogy üvöltve társalognak. A zaj szokatlan hiánya előcsalja a konyhából Slavko-t, a gazdát, aki felmérve a körülményeket, ekképpen tisztázza a helyzetet: „ők nem szlovákok, hanem magyarok”. Ez az információ rögtön megtöri a jeget; hangos „Ollé-ollé!” kiáltásokkal köszöntenek bennünket, s mindenki visszatér a maga teájához, söréhez, cimborájához. Én pedig már tudom, hogy a következő ide vezetendő expedícióm azt kutatja majd, hogy mi a baj itt a szlovákokkal?

Szikkadunk, sörözünk, teázunk, meg arra várunk, hogy elkészüljön az apfelstrudel. Jó lenne, ha kicsit igyekezne, mert rohamosan, sőt, mondhatnám viharos gyorsasággal romlik az idő. A ház mögött 10 méterrel, a csúcsot jelölő földmérési alappontnál vihar tombol, így ott csúcsfotót nem is fogunk csinálni, csak a ház előtti relatív szélárnyékban. Ja, egyébként elég jó időt futottunk, a nyári 2 órás táblaidőhöz képest 2 óra 15 perc alatt értünk fel, ami hóban, illetve a kölcsönzött hótalpak beállítására is vesztegetett idővel együtt nem rossz.

Közben elkészül a süti, a legjobb, amit ebben a kategóriában eddig ettünk, sok-sok almával, mazsolával a töltelékben. S persze, olyan nincs, hogy velünk ne kivételezzenek valahol; jelentős árengedménnyel jutunk a csemegéhez. Aztán söprés le a hegyről, mielőbb.

Akinek van, hágóvasat húz, aztán elindulunk lefelé. A hóviharban alig látni valamit, leginkább, csak egymás sziluettjét tudjuk kivenni. Amíg a gerinc mentén haladunk, nincsen probléma, de a balra fordulást elvéti a társaság, ezért – okosan - megállnak. 50km/h-s szél veri az arcunkba a hódarát, ettől, meg a párától alig látni valamit. Ilyenkor az élen a helye a túravezetőnek, az pedig én vagyok. Előresietek hát – a terep nehezén túl vagyunk már, így hátul semmi dolgom a továbbiakban – és leveszem a szemüveget, ami elmos minden kontrasztot, s így már jobban kivehetők a korábbi nyomfoszlányok, meg a táj részletei. A szél természetesen éppen szemből fúj. Kezemmel árnyékolom a szemem-arcom a hódarától, ami a viharos széllel párosítva egyébként a legjobb bőrradír. Tán még a bőrt is leszedi…

Szóval, ez a hegy „csak” 1796m magas, de nagyon jól példázza, hogy ebben a kategóriában már nincsen kicsi hegy. Ez itt nem különleges időjárás, hanem egy hétből mondjuk 5 nap ilyen. Szívesen elhoznék egyszer néhány kanapéspecialistát, aki az otthon melegéből teljes magabiztossággal megmondja a tutit, hogy egy-egy hegyi tragédiánál kinek hogyan kellett volna viselkednie a helyszínen, hogy akkor tessék; most itt vagyunk 1650-en (és nem 8000m-en), szíveskedjenek egy egyszerű döntést meghozni, nevezetesen azt, hogy merre menjünk? (Ezen a napon egyébként kb. 100 ember járt a csúcson, de nem mindenki találta meg a hazavezető utat. Egy 6 fős társaság eltévedt, de ez csak estére derült ki, így hajnali egykor találták meg őket a hegyi mentők.)

A társaság egyébként élvezi, hogy jó felszerelésben – és jó irányba haladva – dacol az időjárással, miközben csodát lát. Az erdőhatáron előkerül valami pezsgő is az egyik hátizsákból, de ezt leszámítva fennakadás nélkül térünk vissza a bázisunkra, ahol a reggel kezdődött havazás fokozatosan esőbe vált.

A következő napi program egész napos bolyongás lett volna a Šneznik 1000-1200m magasságban levő terjedelmes karsztfennsíkjának délnyugati részén, a Velki Razbor (1290m) csúcs érintésével, mivel azonban kis megszakításokkal ugyan, de eltökélten szakad az eső, nem visz rá a lélek, hogy kihajtsam a bandát a latyakba-sárba megfázni. Eszembe villan, hogy idefelé jövet láttuk a Nanos alatt a Planinsko poljéban hogy áll a víz. S ha a poljékban áll a víz, az a barlangokban is árvizet jelent. Magyar ember ilyenről legfeljebb csak olvas, de ritkán látja! Irány tehát a postojnai barlang-eldorádó! Keressük fel a Windisgrätz herceg-féle barlangokat! Irány tehát a Rakov Škocjan völgy!

Itt is jártunk a nyáron, de az más volt. Akkor béke és szeretet uralkodott a tájon, sütött a nap. Most viszont olvad a hó és szakad az eső. A szerpentinen leereszkedtünk Illirska Bistricába, majd itt észak felé fordultunk, hogy kb. 40km-t autózzunk a Hegyvidék északi végét jelentő Javorniki-hegyvonulathoz, amely alatt a Rakov-Škocjan a természetvédelmi terület található.

Szlovénia barátai előtt bizonyára ismert, s én is emlegettem már a hét nevű folyót. A Ljubljanica, míg horvátországi forrásától Ljubljanában a Szávához ér, többször eltűnik a felszínről, majd újra és újra előbukkan a karszt barlangjaiból, s az egyes szakaszokon más-más nevet visel: Unica, Pivka, Rak, Stržen, stb. „A Veliki Javornik északi oldalán a Rak („rák”) folyócska 3,5km hosszan kanyarog a felszínen. A smaradgdzöld, nyugodtan áramló, kristálytiszta vizet kétoldalt erdő, vagy üde zöld mezők szegélyezik. A parton nádas, mocsári nőszirom, kacsák, a vízben méretes pisztrángok.” Írtam a nyáron. Most a völgyet több méteres magasságban tölti ki a víz, a Tkalca jama hatalmas barlagkapuja mögötti gigászi barlangteremnek tetejéig áll a víz. Az erdőben víz alatti hóvirág tenyész, a tanösvény táblái valahol messze a tóban láthatók. Az utat elmosta a keresztbefolyó víz. S ezek nem extrém dolgok, tábla jelzi, hogy 2 éve, februárban a mostaninál bő 4 méterrel volt magasabb a vízállás.

A völgy keleti végében, a filigrán sziklahidacska alatti ponorokban vadul száguld a Rak. Alacsony vízállásnál (pl. nyáron) az ezeket összekötő földalatti járatok minden nehézség nélkül, ösvényen végigjárhatók, most azonban a tomboló ár teljes szélességében kitölti a járatokat, két ponorba azonban nyugodtan le lehet mászni most is. A vadul száguldó földalatti vizek látványa, hangja még a természetföldrajzban kevéssé járatos kiránduló számára is meghatározó élmény, azt hiszem.

A közeli Unec városka angyalkás pizzeriája – ahová a változatosság kedvéért jégesőben érkezünk, s ahol valószínűleg csak a legelvetemültebbek rendelnek pizzát, ha már szembesültek a 10 oldalas étlap csodáival – arról nevezetes, hogy házi kolbászt is árulnak. A töltelék az erdő vadjaiból készül, a muflontól a barnamedvéig, a mi csemege szalámijainkhoz hasonló árfekvésben. Nagyon finom dolgokról beszélek most. Az itt ebédre fogyasztott halálos adag, remek sültek után odafent a Sviščakin a többség vacsorára már csak valami gyenge süteményre vágyik. Jadranka – szokásos temperamentumával – feladja nekünk a teljes süteménykészletet, grátisz. Diós strukliját most kóstolhattam másodszor és teljesen levett a lábamról. Egészen más, mint a zagorjei (horvát) túrós-sajtos, rétestésztás, sütőben készült strukli. Itt kérem gőzölt kenyértésztába tekert tejszínes-diós töltelékkel állunk szemben. Már megszereztem a receptjét! Nyamm-nyamm…

További képek:
https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/Sneznik02

https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/RakovSkocjan02

Címkék: Snežnik