Štrbački buk, Veliki Šator, Dinara (Sinjal)

A Dinara-hegység – a Dinári-hegységrendszer névadója, ókori görög neve Adrion Oros – 100km hosszan húzódik Észak-Dalmácia és a hercegovinai Livno határán. Horvátország és Bosznia-Hercegovina országhatára azonban nem a fő csúcsokon, illetve a felszíni vízválasztón, hanem általában jóval ezek előtt-mögött illetve alatt húzódik, ami első nekifutásra értelmetlennek tűnik, ha nem tudjuk, hogy ennek háttérében a területet hajdan uraló Oszmán Birodalomnak, illetve a Velencei Köztársaságnak a hegyi legelők állatállománnyal arányos elosztására kötött egyezsége állott.

A hegység legmagasabb csúcsai 1800-1900m magasak, itt nyáron nem kivételes az éjszakai faggyal párosuló +40 fokos nappali csúcshőmérséklet, télen pedig az orkán erejű bórával súlyosbított -30 fok. Mindez – a mediterrán és kontinentális éghajlat határán, a magasság függvényében – évi 1500-2500mm csapadékkal párosul. Ivóvíz, turistaház nincs odafönt, vipera és aknamező annál több. Hatalmas léptékű, gyönyörű táj, ami kora nyáron, vagy ősszel ideális túracélpont azok számára, akik a fenti körülmények diktálta játékszabályokat képesek és hajlandók betartani.

Június elején indultunk útnak, 6 napos tervvel, 2 kocsival, hatan. A borzalmas emlékű jasenovaci haláltábort elhagyva átkeltünk a Száván, s innen a smaragdzöld Una folyó mentén haladtunk Bihaćig. A folyó alső szakasza gyönyörű volt, a város után azonban olyan egyedülállóan szép, hogy nemzeti parkként védik. Itt tartottuk első megállónkat, mert az Una nagy vízesése mellett nem lehet „csak úgy” elrohanni.

Ćukovi falu felső végén az első ház telkének a sarkán van a kis bódé, ami az Una Nemzeti Park 2. számú beléptető pontja, s itt kezdődik a vízeséshez vezető 4,5km-es, gyengén jelzett tanösvény. Teremtett léleknek semmi nyoma, így azonnal megtakarítottunk fejenként 6.-KM (~3.-€) belépőt, s nekiindultunk az ösvénynek, amely az 1168m magas Veliki Ljutoč alatti nyeregben egy birkalegelőre vezetett. A hely neve Klišević, s a legelő átellenes sarkában található egy középkori vár jó tájékozódási pontot nyújtó lakótornya, amit érdemes célba venni, ha a jelzést elveszítenénk, merthogy a vár útba esik a tanösvényen. (A jelzett út egyébként egy évszázados somfa-fasorban vezet a várhoz, a legelő határán.) Történelmi neve „palanka Čovka”, de a térképen – ha valaki hozzájut ilyesmihez – „kula Klišević” néven is szerepelhet. Helyi hatalmasságok hatalmát szolgálta, globális történelmi jelentősége nem volt ezen a világtól elzárt helyen. A vártól szinte nyílegyenesen vezet le az út az Una-völgyébe, a vízeséshez.

Štrbački buk. Nehéz leírni, s elképzelni is. Ha az ember ránéz egy képre, látja, hogy nagy, de a valóságban kb. háromszor akkora, mint amit a fényképek alapján gondolnánk. A smaragdzöld, sebes vízű, komplett folyó hirtelen vakító fehérre váltva, 10 métert zuhan, majd a habokból újra zöld folyó lesz, majd újabb vízesés következik és újabb és újabb... Mindez kulturált körülmények között, kiépített galériákon és hidakon bejárható gyönyörűség.

Az autókhoz visszatérve tovább robogtunk dél felé, Bosansko Grahovóig. Itt már a Dinara mellett jártunk, de nem estünk ám rögtön neki, mint bolond gyerek az anyjának, mert van itt még egy csemege, amit nem szabad kihagyni: a Šator-hegység.

Gornje Peulje falu déli végén, kb. 900m-ről indul kelet felé a jól karbantartott, személyautóval is járható makadám út, amely 17km-en át kanyarogva felvezet az 1480m-en levő, Šatorsko jezero nevű tengerszemhez. A tó melletti parkolóban olaszokkal találkoztunk, rajtuk és rajtunk kívül itt ilyenkor csak a medvék járnak. Sátrat vertünk a Šatoron és alaposan kialudtuk magunkat. Hogy micsoda csillagos egünk volt éjszakánként ezen a különösen gyéren lakott vidéken, azt nem is részletezem.

Másnap reggel megmásztuk a hegység legmagasabb csúcsát, az 1872m magas Veliki Šatort. Nehézségektől mentes, igazi családi trekking útvonal, szép panorámákkal. A tótól a csúcs 1:15 óra, szóval nem annyira a kihívás dominál ennél a hegynél, mint a táj szépsége. Sajnos ottjártunkkor az ég nyugati fele mindvégig felhőben volt, így a Livanjsko polje túloldalán húzódó Dinara látványáról ezúttal lemaradtunk. A sok szép virág mellett még valamire lettünk figyelmesek, ami egyébként a Dinarában is jellemző, másutt azonban még nem találkoztunk vele, vagy legalábbis nem rögzült a tudatunkban. Ez pedig az, hogy a hegyek havasi régiójában a törpefenyő és törpeboróka mellett állományalkotó mennyiségben van jelen a rekettye. Utunk gyakran vezetett akár mellig érő rekettyéseken át, ami engem – Arthur király lovagjaira gondolva – mindig jókedvre derített.

Visszatérve Bosansko Grahovóba, az autókkal átkeltünk a Dinara gerincén át Horvátországba, s Knin városából a totálisan kihalt 1-es számú főútvonalon Kijevoba, onnan a 7,5km-es bekötőúton Glavaš faluba autóztunk, szinte végig szakadó esőben. Glavaš végén, gyönyörűen nyírt füvű tisztáson áll egy kulcsosházzá alakított sötétkék lakókonténer (580m). Mellette ciszterna, meg egy köbméteres ivóvizes ballon, kőasztal, padok. Még szemerkélt az eső, amikor megérkeztünk, s megebédeltünk, de már verőfényben indulhattunk neki a hegynek. Célunk a Dinara (Sinjal), Horvátország legmagasabb csúcsa. Először a néhány száz méterre álló várrom (Dinara vára) következett, majd sziklás bokorerdőben haladtunk tovább az 1000m magasságban levő felső forrásig (Gornji Bunar). Efölött már a havasi legelők világa jött. A széles katlanban elterülő legelőkön kőfalak kerítették a karámok, szállások területét.

Öntött ürgére emlékeztető párocska jött szembe a legelőn a csúcsot takaró felhő irányából. Litván egyetemisták, Pesten tanulnak és nem jutottak fel a csúcsra. Nem sokan voltunk hát ezen a napon Horvátország legmagasabb hegyén: a két litván, mi hatan, magyarok, meg egy lengyel srác, akivel másnap találkoztunk. Ő a Via Dinarica 1250km-ét járja a szlovén Postojnától az albán Tethi-völgyig, egyedül. Összesen tehát 9 fő, az is mind külföldi.

Az évtizedek óta elhagyott szállások egyikét menedékházzá alakították; Martinova košara a neve és 1278m magasságban található. A košara a helyi nyelvjárásban a nyári pásztorszállást jelenti. Egy ilyen szállás persze nemcsak a pásztorok házából és a karámból áll, a kosár tartalmát kiegészítő egyik, az ember és állat számára itt a karszton legfontosabb elem, a víz. Nagyon komoly, vízgyűjtős, pinceszerűen fedett ciszternákat építettek itt. De maga a ház sem kelt olyan hevenyészett benyomást, mint más hercegovinai hegyek félig földbe ásott, szinte rendszertelen kőrakással falazott, bádoggal fedett „katun”-jai. Itt méter vastag, szárazon rakott, gyönyörú kőfalak kerítik a jelentékeny alapterületű helyiséget, ami előtt kőasztal, kőpadok, tűzrakó hely is van. S bár a Villa Negra fényes lokálnak tűnik a Martinova košara rozzant vaságyaihoz és galériájához képest, panaszra így sincs ok: a szállás remekül lakható, a célnak épp megfelel. Bárki, bármikor, ingyen használhatja.

Az ilyen hegyi házaknak alapfelszereltsége a gondnok, aki éjt nappallá téve mindenütt jelen van, igazít a tetőn, vagy az ágydeszkán, ellenőrzi az élelmiszer szavatosságát, stb. A gondnok általában pele, vagy erdei pocok, ez a ház azonban nyestnél nem adta alább. Én úgy szocializálódtam, hogy ilyen helyen, ha medve ugrál a hálózsákomon, akkor rászólok – ha felébreszt – egyébként békésen alszom a hancúrozás zaja mellett. Hogy nyest volt, a többiek mondták, én nem láttam.

Másnap reggel útnak indultunk a 2 órányira levő csúcsra. Árvácskás-nefelejcses nárciszmező, itt-ott aszfodéloszok, piros pozdor, zergevirágok, tárnicsok, alpesi rózsa... rengeteg virág, bonszáj-szerű öreg bükkök, majd gyephavasi növényzet. Alattunk, felettünk, mellettünk felhők kavarogtak, keletkeztek és oszlottak szét. Az út különösebb kihívások nélkül emelkedett a felhőkbe. A csúcson piros folt: a korábban említett lengyel srác hátizsákja. Ő lejött, mi felmentünk. Földmérési jel és csúcsdoboz; Dinara (Sinjal) 1831m, Horvátország teteje. Eleredt az eső...

Lefelé útban a Martinova košara fölött népes csapat jött szembe: két angol, mögöttük pedig sok-sok horvát fiatal, akik odalent a Glavaš kulcsosháza melletti gyepen körbesátrazták az autóinkat. Hétvégére kicsit felpezsdült itt az élet. Glavašban a ciszternánál alaposan megmosakodtunk, majd útra keltünk. Kijevoba érve végre láthattuk azt, ami odaútban nem adatott meg számunkra: a Dinara napfényben fürdő fenséges nyugati oldalát, hatalmas felhőgomoly-sapkával. Az egyik legszebb látvány, amit valaha fényképezhettem.

További képek:

Štrbački buk: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/6294269579560880945

Veliki Šator: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/6294266543872181009

Dinara: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/6294270106354632785

Címkék: Dinara