Túra és Túratárs kereső közösségi oldal
Üdv a Túratárs-on, jelenleg Vendégként vagy itt. Jelentkezz be vagy Regisztrálj itt <<<
TÚRATÁRS CHAT | RAKJ A KEDVENCEKBE
TÚRABLOGOK  
 



A Kék Kör (a 23. naptól)
2016/07/17 09:08:05 Küldte: dzoli1

23. nap

   Abból a szempontból nem volt túl szerencsés a táborhely megválasztása, hogy meglehetősen közel volt a főúthoz. Ennek a városnak pedig irtózatosan nagy a gépjárműforgalma, egymást érik a kamionok, még éjszaka is. Hiába, itt mennek át külhonba. Éppen ezért elég gyakran felébredtem, de legközelebb majd figyelek erre is. Az viszont előnyös volt, hogy élelmiszerbolt is volt 100 méteren belül, így összepakolás után gyorsan meg tudtam venni a reggelit. És mivel az éjszaka/hajnal/reggel is meglehetősen enyhe volt, ezért meg is reggeliztem, így kezdtem meg a mai napomat.
   A városból kivezető kék sajnos az országút volt, amin az említett nagy forgalom miatt alig lehetett haladni - sokszor félre kellett állni, hogy helyet adjak a kamionoknak. Szerencsére viszonylag hamar le kell térni róla egy kevésbé forgalmas útra, Nagyfernekág felé. Az idő gyorsan melegedett, hamar lekerült rólam a dzseki. Az első pecsételő helyig 16 km-t kell megtenni - igen nagy távolság. Nem tudom az okát, de jobban megy az idő és jobban fogy a távolság, ha sűrűbben vannak a pecsételő helyek. Valahogy másképp áll hozzá az ember a gyalogláshoz, ha kisebb távolságra van a következő célpont.
   A települést elhagyva komoly földmunka szakította ketté a kéket, úgyhogy csak egy kis kerülgetés után tudtam visszatérni rá. Hosszas gyaloglás után értem Kustánszegre, ahol az Önkormányzatnál kértem pecsétet. Továbbhaladva aztán megtaláltam a rendes kéktúra pecsételőt is. Becsvölgyén betértem egy italboltba, mert kegyetlenül tűzött a nap, és elfogyott a vizem. Csak szódavizet kértem, és ettem két gombóc fagyit is. Feltöltöttem a vízkészletemet, közben pedig beszélgettem a kiszolgáló hölggyel. Kérdeztem tőle, hogy miért nincs TV a boltban, hiszen szinte mindenhol látok ilyen helyen. Elmondta, hogy ha lenne TV a presszóban, jogdíjat kellene fizetnie az Artisjus-nak, mert az zenedoboznak tekinti a TV-t, és ezért az italboltot zeneszolgáltatónak. Mindig tanul az ember valamit ...
   Petrikeresztúron elbeszélgettem egy idősebb házaspárral, majd kerítésmászás következett, mert az út egy hatalmas kukoricaföld közepén vezetett keresztül. Óriási terület volt bekerítve a vadak elől. Emlékeztem erre a részre, 4 éve elbénáztam, mert nem vettem észre a mászásra utaló jelzést, és sokáig mentem a kerítés rossz oldalán. Kegyetlenül porzott a szántóföldi út, rettentő hosszú volt, és zavartalanul tűzött a nap. Nagyon vártam már, hogy kiérjek belőle, mert tudtam, hogy nem sokkal utána megérkezem Zalatárnokra, a mai nap végállomására. Eljött végre ez az idő is, megérkeztem a szállásra. Lepakoltam és elmentem pecsételni, ahol megittam a szokásos 3 dl kólámat. Elég széles skálán mozog az italboltok árképzése a kólát illetően. Leggyakoribb, hogy 80 Ft-ot kérnek 1 dl-ért, a legolcsóbb ár 40 Ft/dl volt. Itt 200 Ft-ot kértek 3 dl-ért ... kíváncsi lettem volna, mennyit kér 1 dl-ért. :) Ezután visszatértem a szállásra, ahol a háziasszony babgulyással várt. Nagyon finom, nagyon sűrű és nagyon sok volt. Csinált még hozzá tócsnit (ő másképp hívta, mondta a nevét, de elfelejtettem), abból már csak becsületből ettem meg egyet - az is nagyon finom volt, de már nem volt hely a többi számára.
   Még vacsora előtt megfürödtem és kimostam a ruháimat, hogy ki tudjam teregetni őket száradni. Közvetlenül lefekvés előtt ideért a megjósolt vihar eleje, reggelre majd kiderül, meddig akar itt időzni, mikor tudok tőle továbbindulni. És egy jó hír a nap végére: a kutyám minden lelete negatív, csak torokgyulladásról van szó, mézet kell nyalogatnia. :)

24-25. nap

   Úgy látszik, csak a vihar széle jutott nekünk, mert sok eső esett ugyan az éjjel, de nagy széllökések nem voltak. Valami oknál fogva nehezen aludtam el az este, pedig fáradt voltam. A vacsorát is korán megettem, úgyhogy szerintem ez sem lehetett az oka. Ebből kifolyólag nehezen ébredtem, tudtam volna még aludni. Ébredés után gyorsan elmentem reggeliért a boltba, aztán nagy lakomát csaptam. Jó sok paradicsomot ettem alaposan megsózva, hogy pótoljam a sóhiányomat, amelyet egyre jobban éreztem. A háziasszonyom még előző nap adott egy kis műanyag sószórót tele sóval, így a továbbiakban megoldottnak tekinthető a só utánpótlásom. Reggeli után bezártam a házat, a kulcsot a megbeszélt helyre tettem és elindultam. Nem volt hideg, a felhő is felszakadozott, a nap is kisütött időnként. Az országúton folytatódott a kék, amit most kivételesen nem bántam, mert semmi kedvem nem volt vizes fűben gyalogolni. De korai volt az örömöm, mert alig 2 km után, Szentkozmadombját elhagyva rá kellett térni egy alig járható, magas fűvel benőtt útra. Talán mondanom sem kell, hogy szinte azonnal csurom víz lettem, a cipőm is megtelt a felülről befolyó vízzel. Egy szakaszon sárga virágba borult növényzeten kellett átvágnom ... mire kiértem belőle, úgy néztem ki, mintha konfettivel szórtak volna meg. Úgy látszik, mostanában ez a sorsom, mindig eső után kell ilyen terepen gyalogolnom. És az égieknek mindez annyira tetszett, hogy a nevetéstől a könnyük is kicsordult ... azaz eleredt az eső.
   A Rádiháza vasúti megállóhelynél pecsételtem, és itt pihenésképpen levettem a cipőimet és a zoknikat, kicsavartam őket, és fél órát száradtunk mindannyian. Utána nem volt kellemes visszavenni a nedves zoknit, de nem lett volna értelme szárazat elővenni, hiszen a cipőim is vizesek voltak belülről. Szerencsére az eső csak ijesztgetett, hol rákezdett, hol elállt ... és ez ment gyakorlatilag egész nap.
   Jól járható útszakasz következett, de ez is átverés volt, mert ezután a nap hátralévő részében - az országúti szakaszokat kivéve - végig dagonyás, agyagos, csúszós talajon kellett gyalogolnom. Ez igen kimerítő volt, és csak lassan lehetett haladni. Ebben a túlnyomórészt borús, szomorú időben az erdő is kihaltnak tűnt, a madarak is alig énekeltek.
   Lasztonyán megálltam egy órára, kiteregettem a zoknijaimat, a cipők talpbetétjét is kivettem. Ez idő alatt megettem egy almát és egy sárgarépát, majd indultam tovább. A zoknik szinte teljesen megszáradtak a most már tűző napsütésben, egészen komfortos érzést szolgáltattak. Elhatároztam, hogy Bázakerettye lesz a mai nap célállomása, mert eléggé kimerített ez a sárdagasztás. Megérkezvén szerencsésen lebeszéltem egy szállást, mert hétvégéig nem merek sátorozni, esős időt mondanak végig. Alighogy beértem a szálláshelyre, beborult, majd rendesen el is kezdett esni. Aztán 20 perc múlva már megint sütött a nap. Bolond egy időjárás ...
   A boltban megvettem a vacsorámat és a holnapi reggelimet, megfürödtem, ruhát mostam, aztán lefeküdtem. Még egy kicsit neteztem, aztán 21 óra körül elaludtam.
   Reggel természetesen arra ébredtem, hogy esett ... nem nagyon, de kitartóan. Megreggeliztem és vártam, hogy abbahagyja-e, de semmi jelét nem mutatta ebbéli szándékának. Nagyon bennem volt még a tegnapi dagonyázás, semmi kedvem nem volt megismételni úgy, hogy még ázzak is közben, ezért úgy döntöttem, hogy esőszünetet tartok, és a szálláson maradok. Lebeszéltem a szállásadóval és visszabújtam az ágyba. Nem is tudom, mikor tettem ilyet utoljára, de nagyon jó volt lustálkodni egy kicsit. :) Illetve nem is lustálkodtam, mert hoztam magammal olyan számítógépes munkát, amit ilyen alkalmakra tartogattam, és ezt csináltam. 13 óra körül felkeltem, szétnéztem a településen, és elmentem a helyi étterembe ebédelni, hátha van nekik olcsó menüjük. Mint kiderült, csak az volt, a helyiekre specializálták magukat. Akinek ez nem felelt meg, az elmehetett a nem messze lévő panzió éttermébe. Nekem tökéletesen megfelelt, 800 forintért nagyon ízletes és tartalmas kétfogásos menüt kaptam. Mire pedig hazaértem, az asztalon ott várt egy tányérban letakarva egy hatalmas sült hurka. Nem is gondoltam volna, hogy terülj-terülj asztalkám van. :) A házinéni volt oly kedves, és hozott nekem Nagykanizsáról sült hurkát, mert éppen ott jártak. Igazán megható. Eleve nagyon olcsón számította a szállásdíjat, és ebből még az IFA-t is fizeti. És ezek után még hurkát is hoz. Természetesen nem fogadhattam el ingyen, másnap, amikor a plusz 1 nap szállásdíjat az asztalon hagytam, a megbeszélt összegnél többet tettem oda. Nagyon finom volt a hurka, azt ettem meg vacsorára. Este még TV-ztem egy kicsit, aztán elaludtam.

26. nap

   Természetesen reggel megint esett az eső. De ma már mindenképp tovább akartam indulni, így lélekben felkészültem a legrosszabbakra. Eszembe jutott valamelyik humorista megmosolyogtató mondása: „Értem én a viccet, csak nem szeretem.” Így voltam én most az esővel. Tudom, hogy nagy szükség van rá a földeken, de nem lehetne, hogy csak ott essen? Mindegy, lesz ami lesz, megreggeliztem, összepakoltam, rendet raktam a házban és elindultam. Nagy örömömre mire elindultam, elállt az eső. Még éppen időben eszembe jutott, hogy hétvége van, és gyorsan bementem a szemközti boltba megvenni a szombat-vasárnapi ennivalómat. Nem volt hideg, így jó tempóban haladtam ... egészen addig, amíg országúton kellett menni. Ez azonban nem tartott sokáig, hamar rávitt a kék az erdei utakra, és aztán ma már szinte csak azon mentem. Általában ennek örülni szoktam, most azonban nagyon szenvedtem. Kegyetlenül csúszott a túlnyomórészt agyagos talaj, sokszor szó szerint többet csúsztam vissza, mint haladtam előre. És időnként persze nagyon látványos mozdulatokat tettem - még jó, hogy nem látta senki -, de sikerült végig talpon maradni.
   Mivel pecsételnem csak Valkonyán kellett legközelebb, meg sem álltam odáig. Nem sokkal előtte a kék bevitt volna pár száz méter erejéig egy, a térképen „nehezen járható út” megjelöléssel ellátott szakaszra. Amikor odaértem, megállapítottam, hogy a „nehezen járható” stimmel, de hol van az út? Mazochista azért nem vagyok, ha már megúsztam idáig, hogy magas nedves fűben gázolva ismét eláztassam magam, most már csak nem teszek ilyet! Főleg akkor nem, ha pár tíz méterrel arrébb ezzel az alig járható úttal párhuzamosan megy egy jól járható erdei út! Így hát - az útvonal kijelölők utólagos engedelmével - saját hatáskörben felülbíráltam az útvonalat, és a jól járhatón tettem meg ezt a pár száz méteres szakaszt.
   Valkonyán a turistaházban egy iskolás csoporttal és tanáraikkal találkoztam. A pecsétről semmit nem tudtak, de nagyjából elmondták, hol lakik a gondnok. Nem nagy település Valkonya, gondoltam valaki csak megmondja, hol lakik pontosan. Igen ám, de senkivel nem találkoztam, így becsöngettem az egyik házba, aminek előszoba ajtaja nyitva volt és beszéd hallatszott ki. Hát éppen ez volt a gondnok háza. :) Otthon is tartott pecsétet, így már mehettem is tovább.
   A következő pecsételő helyig hullámvasutaztam, egyfolytában hegyre föl, hegyről le útvonalat jártam. Bár itt nincsenek igazán magas hegyek, sok kicsi sokra megy, különösképpen ilyen talajon. Rendesen elfáradt a lábam. Borult volt az ég, és ez sejtelmes félhomályt kölcsönzött az erdőnek. Megvan a hangulata ennek is. Nekem ilyenkor mindig a Jancsi és Juliska mese jut eszembe, ők kereshették az utat ilyen körülmények között. :) Időnként egy-egy szántóföld mellett is elhaladtam, jó volt látni, ahogy újraéledtek a növények az éltető víz hatására. Mire Homokkomáromba értem, már a nap is kisütött időnként. Itt a zárdában kellett pecsételni, csöngetésre kijött egy kedves apáca, elvitte a füzetem és visszahozta lepecsételve. Mivel nem akartam már továbbmenni, és úgy tudtam, hogy itt van egy „zarándok kemping” fürdési lehetőséggel, megérdeklődtem tőle, hogy valóban így van-e. Így volt, azzal a pontosítással, hogy a kemping gyakorlatilag a zárda alatti füves terület, ahol van egy vizes blokk is. Ennek hozta is a kulcsát, és próbálta bekapcsolni a villanybojlert. Mondtam neki, hogy hagyja csak, valószínűleg éjszakai áramos, ebből ma nem lesz meleg víz. De nem volt gond, megmosakodtam hideg vízben, sátort vertem és el is bújtam benne. Igazán kedvesek, hogy ellenszolgáltatás nélkül nyújtják ezt a lehetőséget.

27. nap

   Ébredés után összepakoltam, megreggeliztem, megköszöntem a fürdés- és szállás lehetőséget, majd 6 órakor már úton is voltam. Ma nagyobb távot akartam megtenni, hogy ledolgozzak valamit az esőszüneti nap miatti elmaradásból. Minden adott volt hozzá ... sikerült korán elindulnom, szép túraidő volt és jólesett a gyaloglás. Palinig széles, jól járható utakon vezetett a kék, agyagos/saras szakaszok sem voltak, vagy csak oly mértékben, hogy könnyen kikerülhetők voltak, így az este lemosott cipőm megőrizte tisztaságát. A pecsételő hely egy presszó volt, éppen akkor nyitott, amikor odaértem. Beszélgettem egy kicsit a tulajjal, aki megállapította, hogy kizárt dolog, hogy ma eljussak Zalakarosig. Mivel még csak 8 óra volt, mondtam neki, hogy még tovább is kellene jutnom, nemcsak addig. Csak mosolygott, rázta a fejét, én pedig továbbmentem. A hegytetőre érve a továbbiakban agyagos, saras úton kellett menni, és a cipőm tisztasága köddé vált. Azért már sokkal jobban járhatók voltak ezek az utak, mint az elmúlt napokban, de még csúszott rendesen, vagy úgy ragadt néhol, hogy le akarta tépni a lábamról a cipőt. Egyszer itt megálltam csemegézni, ettem egy kis most nyíló akácvirágot. Nagyon finomak voltak az édeskés szirmok.
   Nagybakónak előtt egy kis kitérővel megkerestem a gcnktv geoládát, majd a településen meg sem állva mentem tovább. Annál inkább megálltam Öröm-hegyen, a kulcsos háznál. Már igen melegen sütött a nap, igencsak megizzadtam mire felértem, a vizem is elfogyott. (Nem sokkal előtte egy tinédzser korú őzgida szökdécselt el mellettem úgy 30 méterre. Aranyos volt, és eszembe jutatta, milyen régen találkoztam már állatokkal. :() A kulcsos ház gondnoka éppen ott volt, így nem kellett ragasztgatnom, valódi pecsétet kaptam. Illetve pecséteket, mert hozta a sportegyesületükét is, természetesen azzal is pecsételtem. Jól elbeszélgettünk, miközben ettem egy halkonzervet, és volt oly kedves, feltöltötte a vízkészletemet szódavízzel. Ez jobban esik, mint a sima víz, ha nagyon meleg van. Ellátott még jótanácsokkal a sátorhelyet illetően, majd továbbindultam. Megkerestem az útba eső gcdzk4 ládát, aztán már csak Zalakaroson álltam meg. Itt a pecsételő hely a Turinform iroda lett volna, de vasárnap nyilván nincs nyitva, így másik lehetőséget kellett keresnem. Éppen egy étterem előtt haladtam el, bementem, és kérdeztem, tudnának-e pecsétet adni. Mivel adtak, ezért hálám jeléül - no meg azért is, mert éhes voltam :) - rendeltem egy főtt ételt, majd fizetés után indultam tovább. Most már végig kerékpárúton vagy úttesten vitt az út egészen az Ormánd kastélyig, de nem bántam, mert nem voltak forgalmasak és jó ütemben haladhattam rajtuk.
   Zalakomárnál kitértem a vasútállomásra, hogy a mosdóban megmosakodjam és feltöltsem a vízkészletemet, de zárva volt a mosdó, és nem zavartam a forgalmistákat a kulcsot kérve, inkább mentem a kastélyig. Itt a kerítés mellett sátort vertem, babatörlő kendőkkel „megmosakodtam”, majd bevonultam a sátorba. 45,5 km-t gyalogoltam ma, jólesett végre vízszintes helyzetbe kerülni. Láttam a kiírást, hogy kutyákkal őrzött terület, de nem láttam senkit és semmit, így azt gondoltam, hogy nincs bent senki ... egyébként sem akartam bemenni.
   Valószínűleg már az alvás határán lehettem, mert hirtelen egészen közelről eszeveszett ugatásra riadtam fel. Ezek szerint mégis ott vannak az őrzők, de a kutyát csak sötétedéskor engedik el. Az persze rögtön kiszúrta a sátramat. A hangjából ítélve oroszlán méretű kutya lehetett, de nem mertem kinézni a sátorból, mi több, megmozdulni sem. Gondoltam, talán így sikerül elhitetni vele, hogy ez a sátor tulajdonképpen mindig itt volt, csak eddig nem vette észre. Az elgondolásom nem nagyon akart bejönni, a kutya egyfolytában ugatott. Egyre valószínűbbnek látszott, hogy mindjárt átrágja magát a kerítésen, és jóízűen elfogyaszt vacsorára, vagy egyszerűen csak idehívja a biztonsági őröket, akik felnégyelnek és elrettentésül kitűznek a kastély négy sarkára. De váratlan módon a kutya egyszer csak odébb állt, és ott folytatta az ugatást, és így ment végig a kerítés mentén. Még az udvar hátsó részéből is hallatszott az ugatása. Úgy látszik, ez volt a szokása, és szerencsémre az őrök ezért nem foglalkoztak velem. Lassan elcsendesedett a kutya is, és elaludtam.

28. nap

   Éjszaka egyszer még meglátogatott a dög, de azért sem reagáltam az ugatására. Viszont előre féltem a reggeltől, hogy fogok kikászálódni a sátorból és összepakolni. Azt azért én sem gondoltam komolyan, hogy el tudom hitetni a kutyával, hogy én is mindig itt voltam. Egyetlen esélyem, ha bezárják addigra, mire felkelek. Ha csak sötétben van szabadon, akkor erre van esély, de azért én is besegítettem, a szokásosnál fél órával később jöttem elő a sátorból. Szerencsém volt, a kutya nem jött elő, így csendben gyorsan összepakoltam és sietve távoztam.
   Már fél 7-kor sütött a nap, egy felhő nem volt az égen, és mindez jelezte, hogy nem lesz könnyű menet a mai. Nemesvidre érve pecsételtem, megvettem a reggelit, és kiterítettem a kifordított sátrat, hogy megszáradjon. Amíg száradt megreggeliztem, majd mentem tovább. Kisviden meg sem kellett állnom, de nem sokkal utána, amikor az országútról bevitt a kék az erdőbe, rögtön egy járhatatlan szakasz következett. Illetve gumicsizmában biztosan járható lett volna az az összefüggő vízfelület, ami rám várt. Ezt nem vállaltam, bevágtam balra az erdőbe ... a nyomokból ítélve mások is ezt tették. Nem mintha itt lett volna út, de legalább víz nem volt. Néhány pár napon belül gyógyuló seb begyűjtése árán sikerült kikerülni ezt a pár tíz méteres szakaszt és visszatérni a kékre. A továbbiakban sem volt leányálom a menetelés, derékig érő fűben kellett gázolni, de mivel már nem volt vizes, így azért leküzdhető volt. Csak a kullancsokat kellett időnként leszednem magamról. Aztán úgy 500 méterrel Nagyszakácsi előtt eldurvult a helyzet. Az út gyakorlatilag megszűnt, a fű már embermagasságú volt, és rengeteg csalánt rejtett magába. Persze egy idő után már szinte nem is érzi az ember az újabb csípéseket, de az egyik különösképpen mérges lehetett rám, mert csípése után egészen felhólyagosodott a térdem környéke. Iszonyú volt ezen a szakaszon gyalogolni, alig lehetett haladni, a kék felfestések pedig mintha gúnyolódva mondták volna hogy bizony-bizony, jó helyen jársz. Aztán hirtelen egy ház termett előttem a semmiből. Először arra gondoltam, hogy véletlenül ez nőtt fű helyett, de pár lépés után megjelent a második is ... kiértem a dzsungelből, megérkeztem Nagyszakácsiba. Itt sem volt okom megállni, bár a vízkészletemet jó lett volna feltölteni. De nem láttam vízvételi lehetőséget, keresgéléssel pedig nem akartam az időt tölteni, mentem hát tovább.
   Mesztegnyőre hosszú, unalmas földút vezetett. Szerencsére már szikkadt volt, nem csúszott, a vízzel telt nyomvályúk pedig könnyen kikerülhetők voltak. Egy árnyékosabb helyen leültem pihenni, és megettem egy sárgarépát és egy almát. Megittam a maradék vizemet, és továbbindultam lejárni a még hátralévő 5 kilométert. A településre érve egyből a tájházhoz, a pecsételő helyre mentem, és mivel ez egyben szálláshely is, úgy döntöttem, mára elég volt, nem megyek tovább ... a nagy meleg és dzsungelharc kimerített. Kimostam a ruháimat, elmentem a közeli boltba vacsorát venni, majd megfürödtem. Vacsora után még dolgoztam egy kicsit a számítógépen, majd lefeküdtem aludni.

29. nap

   Ébredés után kényelmesen megreggeliztem, majd indultam tovább. Sok vizet vettem magamhoz, mert a legközelebbi vízszerzési hely az első pecsételős helyen, 19 km-re lesz. A kék gyorsan rávitt a helyi kisvasút nyomvonalára, és ezek után közel 10 km-en keresztül mellette haladtam. Nagyon szép és jó állapotú volt ez a nyomvonal - valószínűleg üzemelt is a kisvasút -, először egy tó mellett vezetett, melyen sok kacsa úszkált, majd hangulatos erdei út következett. Nagy élmény lehet kisvasúton végigjárni ezt a vidéket. Lövések hangja rondított bele időnként az idilli képbe, valószínűleg vadászat folyhatott a közelben. Bár nem tudom, nappal szoktak-e vadászni ...
   Néhány szúnyog azt hitte, miattuk vagyok itt, de életükkel fizettek meggondolatlanságukért. De aztán egyre többen lettek, úgyhogy befújtam magam szúnyogriasztóval. Újabb tó következett, mely békák trécselésétől volt hangos, majd ismét erdei sétára váltottam. Végül Felsőkak vasútállomásnál érzékeny búcsút vettem a kisvasúttól, mert innen már elváltak útjaink. Érdekes, hogy bár most is szinte méterre megegyező hosszúságú egyenes szakaszt kellett lejárni csakúgy, mint tegnap, mégis mennyivel másabb volt egy hangulatos erdőben gyalogolni, mint egy unalmas szántóföld mellett.
   Újvárfalván vendégül láttam magam egy islerrel, jólesett egy kis édesség. Gondoltam, Somogysárdon eszek valami meleg ételt, mert az igazoló füzetemben volt ilyen lehetőség feltüntetve. Azonban ez már megszűnt, a csárda bezárt. Nagy csalódásomban leültem kicsit pihenni, mire odajött hozzám egy helybéli cigány srác, mint később kiderült, 14 éves volt. Kérdezte, hová megyek, és mikor megtudta, hogy Kaposmérőre, elmesélte, hogy ott kapták el a rendőrök lopásért. Egy 300 Ft-os csokit lopott a boltból, de tanult az esetből, többet nem csinált ilyet, és nem is fog. Így legyen.
   A településről kifelé haladva tőlem 5 méterre valamilyen nagytestű állatot riasztottam meg. Azaz inkább ő engem. A csörtetésből ítélve őz lehetett, de bárhogy meresztettem a szememet, a sűrű bokorban nem láttam semmit. Nem sokkal később csalános dzsumbuj következett. Ezt most a tegnapi után szívesen kihagytam volna, de nem láttam kikerülési lehetőséget. Szerencsére talán csak 100 méteres szakasz volt, így néhány csípéssel megúsztam. Kaposmérőre érve osztottam-szoroztam, és arra jutottam, hogy nem megyek tovább. Itt találtam szállást, és bár Szennáig még el tudnék menni, de ott bizonytalan a szálláslehetőség, márpedig vihart jósoltak, amit nem szerettem volna sátorban átvészelni. Így hát megszálltam, tisztába tettem magam, megvacsoráztam és dolgoztam egy kicsit lefekvés előtt.

30. nap

   Kényelmes reggelizést követően elindultam. Még az este leszakadt az ég, de reggelre már nyoma sem volt a viharnak - legalábbis az égen. A földön annál inkább, ismét saras, csúszós erdei utakon haladtam, de azért nem volt annyira vészes, mint a megelőző napokban. Talán a gyors eső nem tudta átáztatni annyira a talajt, inkább csak a felszín csúszott.
   Amíg Zselickisfaludon a beragasztandó előpecsételt papírral bíbelődtem, három macska gyűlt össze velem szemben az úttesten. Láthatóan reméltek tőlem valamit. Körbenéztem, jönnek-e még többen is, mert akkor már félni kezdtem volna. :) Elképzeltem, amint egy macskasereg köröz körülöttem, mint dögkeselyűk a haldokló körül, arra várva, hogy végleg beadjam a kulcsot ... de még nem éreztem magam erre felkészülve, így továbbálltam.
   A következő közel 20 km-es szakasz jelentős részét aszfaltos vagy makadámos erdei úton kellett megtenni. Ezt most egyáltalán nem bántam, mert ezeken jól lehetett haladni, míg a földes, agyagos felületen igencsak meg kellett nézni, hová lépjen az ember. A Kardosfa hotelben feltöltöttem vízkészletemet, mert egyre melegebben sütött a nap, és fogyott rendesen. Útközben több helyen találkoztam motoros fűkaszás emberekkel - ez egyébként a településeken belül is így volt -, úgy látszik, most leginkább ezt kell csinálniuk a közmunkásoknak.
   Simonfára érve frissíteni akartam magam egy kis hideg vízzel, de a közkút becsapás volt, víz nem jött belőle. A turista háznál pihenésképpen megettem egy almát, majd pecsételés (ragasztás) után mentem is tovább. Gálosfáig többször is hallottam az erdőből kiszűrődő méhzsongást, de lehet, hogy csak beképzeltem magamnak, és nem is voltak ott méhek. Mindenesetre fél szememet a zsongás irányába tartva haladtam, volt már kellemetlen élményem ha nem is méhekkel, de darazsakkal.
   Nem tudom már, melyik szakaszát jártam a kéknek, de arra határozottan emlékszem, hogy széles szekérúton haladtam, legalább 10 méterre az útszéli bokroktól. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy darázs csípett a jobb fülembe. Elhessegettem, de ekkor már jött a többi is, és mindegyik a jobb fülemet akarta. Ennek már a fele sem volt tréfa, futásnak eredtem, mert tapasztalatból tudtam, hogy darazsak elől el lehet futni, nem követik sokáig a kiszemelt áldozatot. Így is történt, mert bár zsákkal a hátamon biztosan nem veszélyeztettem a 100 méteres síkfutás világcsúcsát, a darazsak hamar feladták az üldözésemet. Végül két csípéssel megúsztam a kalandot, mindkettőt a jobb fülembe kaptam. Máig nem tudom, mi bőszítette fel a darazsakat. Az említett tapasztalatra pedig egy királyréti ládázás során tettem szert. A két kutyámmal voltam, és a láda keresése közben valószínűleg megbolygattam egy föld alatti darázsfészket. Pillanatok alatt elleptek mindhármunkat és csíptek ahol értek. Szegény kutyák fetrengtek a földön, én pedig söpörtem magamról a darazsakat. Aztán kiadtam a vezényszót, hogy „Futás!”, és egyikünknek sem kellett kétszer mondani. :) Ekkor tanultam meg, hogy a darazsak nem üldöznek kitartóan. Másnap, amikor a kalandunkat elmeséltem a munkahelyemen, egy kollégám csodálkozva kérdezte: „És a kutyák tudták maguktól, hogy fetrengve megszabadulhatnak a darazsaktól?” Nem is értettem a kérdést ... talán arra gondolt, hogy én mutattam meg nekik? :)
   Gálosfán pecsételtem, és a lebeszélt szálláshelyre mentem. Ma sem mertem sátorozni, az időjósok esős, viharos napokat, éjszakákat jósoltak az elkövetkező napokra. Jól elbeszélgettem a házinénivel, megfürödtem, megvacsoráztam aztán hamarosan ágyba bújtam. Még vacsora közben eleredt az eső, és csak bízhattam benne, hogy reggel majd el tudok időben indulni, mert hosszú menet várt rám.

31. nap

   Szép esős napra ébredtem. Egész éjjel esett, időnként hallottam a mennydörgéseket. Elmentem a boltba reggeliért, megreggeliztem, aztán, mivel nem volt várható, hogy eláll az eső, elindultam. Nem esett nagyon, de kitartóan. A sok víz megtette a hatását, kegyetlenül csúsztak az erdei utak, és ma természetesen szinte csak azokon mentem, aszfaltút talán pár száz méter lehetett. Rögtön az első fél órában estem egy nagyot, innentől kezdve nem kellett foglalkoznom vele, hogy mennyire leszek saras, a Predator sem vett volna észre. Az egész napom arról szólt, hogy megpróbáljak talpon maradni, miközben azért haladjak is. A talpon maradás sikerült, többször nem estem, a haladás viszont hagyott némi kívánni valót maga után. Eleve nagyon lassan ment az idő, mert csak egyetlen településen haladtam át, az is kb. 30 fő lakossal büszkélkedhetett. Ehhez társult a nehéz gyaloglás, amit jól jellemez, hogy a nap végére a bal vádlim már görcsbe akart ugrani, annyira elfáradt ettől a csúszkálós meneteléstől. A cipőimre rá sem mertem nézni, csak azért tettem meg néha mégis, hogy lássam, megvannak-e még.  Ahhoz képest egyébként, hogy milyen állapotban voltak, vitézül állták a sarat - a szó szoros értelmében is. Egyáltalán nem áztak be, és kimondottan komfortos érzés volt a gyaloglás bennük. Egyébként nagyon szép útvonal volt a mai, csak nem igazán lehetett gyönyörködni benne, mert állandóan azt kellett figyelni, hová lépjek.
   Nagyon vártam már, hogy Abaligetre érjek, ez volt a mai célállomás. Lassan de biztosan haladtam felé, amikor úgy 8 km-rel előtte megkaptam a kegyelemdöfést: pár száz méteren keresztül derékig érő vizes fűben kellett haladni. Innentől kezdve szó sem volt komfortos érzésről, a cipőm megtelt vízzel és persze mindenem elázott. A vasútállomáson már minden mindegy alapon megettem egy almát, miközben kiöntöttem a vizet a cipőimből és kicsavartam a zoknijaimat. Abaligetre érve a szálláshelyemre mentem, és a holmijaimat majd magamat is tisztába téve megvacsoráztam egy halkonzervet. Most a turistaszálló kizárólagos lakója lettem egy éjszakára.
   Megpróbáltam szállást foglalni a holnapi napra, de nem sikerült, a hosszúhétvége miatt mindenhol telt ház volt. Mindegy, majd lesz valami. Legfeljebb alszom egy fedett pihenőhelyen ... vagy nem is alszom. Mivel még napokig ilyen időt mondanak, nem túl jók a kilátásaim. A cipőm sem fog kiszáradni reggelig, valamit majd ki kell találnom, hogy ne ázzon szét a lábam benne. Mindenesetre nincs értelme várni, indulok tovább holnap.

32. nap

   Lustálkodhattam egy kicsit, mert az élelmiszerbolt csak 7-kor nyitott, így elég volt 6-kor kelnem. Összepakoltam és megállapítottam, hogy mint az várható volt, a hideg, nyirkos időben szinte semmit nem száradtak a ruháim illetve a cipőm. Azt találtam ki, hogy felveszek egy száraz zoknit, arra ráhúzok egy nylon zacskót, és arra ráhúzom a vizes zoknit. Szárazat nem lett volna érdemes a vizes cipő miatt. Így is tettem, és meglepően komfortos érzést keltett ez a „szendvics”. Ezután elmentem a boltba, megvettem majd megettem a reggelit, és mielőtt elindultam volna, felcsatoltam a magammal hozott kamáslit és magamra illetve a zsákra terítettem a poncsómat. Mert talán mondanom sem kell, hogy kitartóan esett.
   Szerencsére sokkal könnyebb volt a járás mint tegnap, mert túlnyomórészt nem agyagos talajon kellett menni. Az eső ellenére nagyon hangulatos erdei utakon haladtam, és most még nézelődhettem is, nem kellett állandóan a lábam alá nézni. Félúton a Patacsi-mező felé egy termetes koca szaladt át előttem az úton, nem volt messzebb 10 méternél. Már az gyanús volt, hogy olyan kelletlennek tűnt a mozgása, aztán amikor tőlem úgy 20 méterre megállt és visszafordult felém, kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Nem ez szokott a protokoll lenni, el kellett volna szaladnia jó messzire. Aztán pillanatokon belül magyarázatot kaptam a viselkedésére: tőlem 3 méterre, közvetlenül az út menti fűből egy süldő ugrott ki, aztán együtt rohantak el. Hihetetlen, hogy mennyire észrevehetetlen volt ez a fiatal jószág, pedig már nem volt olyan kicsi, és a fű sem ért az égig. Csodálatos jelenet volt, bár rosszul is elsülhetett volna. Nem sokkal később pedig egy őzbak kiabált rám nem túl messziről ... nem is mertem remélni, hogy ebben az esős időben ennyi állattal találkozom. (Később még egy fiatal szarvast is láttam átsuhanni az úton.)
   Ezen a szakaszon szinte végig medvehagyma övezte utamat, és bár elvirágzott már, azért volt még bőven szép zöld, nem sárguló levele, így szedtem egy vacsorára való adagot a szárazkolbászhoz. Jó tempóban lehetett haladni - legalábbis tegnaphoz képest - így viszonylag gyorsan a Fehér-kúti kulcsos házhoz értem. Mivel éppen egy társaság bérelte, bekéredzkedtem egy pihenés erejéig. Két szimpatikus fiatal tanár volt ott a tanítványaival, nagyon kedvesek voltak, mondták, hogy szárítsam meg a ruháimat, közben teával és palacsintával kínáltak. :) Mindkettő nagyon finom volt csakúgy, mint a jó meleg, mert fűtöttek a kályhában. Jól elbeszélgettünk, miközben megettem az előrehozott vacsorámat - a szárazkolbászt medvehagymával. Kínáltam őket is medvehagymával, de ódzkodtak tőle. Jól elment az idő, és olyan jól laktam, hogy nem is esett jól elindulni. De aztán erőt vettem magamon és a jó melegből kimentem az egyre jobban rákezdő esőbe. Meglepő módon ez a szívélyes vendéglátás olyan jó hatással volt rám, hogy már egyáltalán nem zavart az eső, és „pillanatok alatt” Zobákpusztára, a mai célállomásra értem. Még napközben sikerült  itt egy szállást lebeszélnem - nagyon „bakancsos”, de nekem most tökéletesen megfelelt, főleg mert olcsó is volt. Holnap nem tudom mi lesz, mert elfogyott a készpénzem, és így nem tudok szállást fizetni. Szerintem legközelebb Szekszárdon tudok pénzt kivenni, de oda csak vasárnap érek. Na mindegy, majd alszom valami fedett, védett helyen.

33. nap

   Természetesen esett reggel az eső, így nem kapkodtam a reggelivel. De hiába húztam az időt, nem akart elállni, hát összekészülődtem és elindultam. Nagyon szép erdei, majd patak menti gyaloglás következett egészen sokáig, az eső ellenére élvezetes szakasz volt. Imádom az ilyen utakat, bár most igencsak gondot okoztak az átkelések a megáradt patakon. Aztán az eső is elállt, majd később a nap is kisütött. Jó volt újra látni. Óbányán frissítettem magam egy kólával és egy islerrel, majd indultam tovább. Többször találkoztam egy-egy szarvassal, egyszer pedig egy rókával. Éppen egy farakásnál pihentem, amikor tőlem úgy 20 méterre előbújt az út széli bokorból. Nem vett észre, kényelmesen átsétált a másik oldalra, majd pár másodperc múlva vissza. Nem sietett, alaposan megfigyelhettem.
   Bátaapátira érve éppen egy esküvői szertartás zajlott, igyekeztem gyorsan eltűnni a násznép elől. Az italbolt nyitására várni kellett egy kicsit, mert ez volt a pecsételő hely. Legnagyobb meglepetésemre találtam egy pénzjegykiadó automatát is itt, amiből pótoltam elfogyott készpénzemet. Innen gyorsan átértem Mórágyra, a mai napot itt fejeztem be.
   Ma sok helyen hallottam méhek zümmögését, és biztosan nem képzelődtem, mert láttam is őket a kaptárjaikkal együtt. Ezeken a helyeken azért megszaporáztam a lépteimet. :) Mórágyon sátrat vertem a kultúrház mögötti füves területen. A szintén ott lévő focipályán fiatalok labdáztak, de ténykedésemre odajöttek és alaposan kikérdeztek. Jól elbeszélgettünk, majd bevonultam a sátorba. Nem is gondoltam volna, hogy ezek közül a gyerekek közül sötétedés után páran visszajönnek, hogy megdobálják a sátramat. :( Szerencsére sérülést és kárt nem okoztak. Tudom, hogy gyerekes csínytevésről volt szó, de akkor is csalódott voltam, és rosszul esett. Na mindegy, biztosan lesz még ilyen, sose érjen komolyabb atrocitás. A körülmények ellenére talán most aludtam legjobban a sátorban.

34. nap

   Ébredés után összepakoltam és indultam is, elég hűvös volt még a reggelihez. Úgy gondoltam, majd Szálkán, az első pecsételő helyen megreggelizem, addigra már melegszik egy kicsit az idő. Nem esett sem az éjjel, sem reggel, de teljesen be volt borulva. Úgy tűnt, mintha az ég gondolkodna, hogy megszabaduljon-e vízkészletétől, vagy inkább megtartsa magának. Én az utóbbit javasoltam neki.
   Gyorsan Szálkára értem, onnan pedig Grábócra, miközben meg is reggeliztem. Már csak Szekszárdra kellett eljutnom, hogy a Kör nyugati felével végezzek. Azonban ez a durván 20 km lassan akart elfogyni, biztosan azért, mert már nagyon túl akartam lenni rajta. És persze azért is, mert már megint nem figyeltem a vízkészletemre, és idő előtt elfogyott. Azért „megbecsültem” az emelkedőket, mert jó darabig nem lesz részem bennük. Végül aztán beértem Szekszárdra, ahol Pünkösd alkalmából nagy vásárt tartottak, rengeteg sátorban kínálták az árusok portékáikat. Ez most nekem is jól jött, mert egyszerűbben és némiképp olcsóbban tudtam főtt ételt enni, amire már nagyon kiéheztem. És még holnap is zárva lesznek az üzletek, így a vacsorát megint csak vendéglátóhelyen tudom majd megoldani.
   Miután ettem, a vasútállomáson pecsételtettem a RP-DDK-s és AK-s füzetembe is, majd továbbindultam a kéken sátorhelyet keresni. Már majdnem kiértem a városból, amikor a VIZMŰ épületben mozgást láttam. Bementem és megkérdeztem, hogy sátorozhatok-e az épületük előtt - a füves terület jó sátorhelynek tűnt. Az ott dolgozók segítőkészek voltak, mondták, hogy sátorozzak az udvarban. Éltem a lehetőséggel és sátort vertem az udvaron, amibe rögtön be is költöztem. Holnap elkezdem az AK-t, körutam legnehezebb részét. Közel 850 km-en keresztül gyalogolok majd túlnyomórészt homokban, árnyék nélküli nyílt terepen, sokszor vízszerzési lehetőség nélkül. És ha valaki azt gondolná, hogy mindezért kárpótol az, hogy a gyakorlatilag 0 szintkülönbségű terepen majd fáradtság nélkül lehet haladni, hát az nagyon téved! Aki még nem tett meg hosszabb távot sík terepen, az el sem tudja képzelni, mennyire elfárasztja a lábat az egysíkú igénybevétel. Az igaz, hogy hegyvidéki terepen nehéz a felfelé haladás, de hosszabb távon pihentetőleg hat a le- és fölfelé menet váltakozása. Síkvidéken nincs meg ez a váltakozás, itt sokszor már egy lépcsőnek is örülne az ember.

Címkék: Kék Kéktúra Kékkör Kék Kör





Bejegyzések 1 - 1-ig. Összes bejegyzésed: 1

MARIANN1
2016/07/21 21:29:25

Ezt sem ertem mert egyedul turazik0676269975




*** Túratárs.com - Túra és Túratárs kereső közösségi oldal ***

Rendszerünkön keresztül a túrát és egyéb outdoor programokat kedvelő emberek megismerkedhetnek egymással, közös túrákat szervezhetnek melyet a túranaptárban helyezhetnek el vagy együtt csatlakozhatnak egyéb szervezett túrákhoz. Az oldalon lehetőség van saját profil kialakítására, melyen keresztül a tagok bemutatkozhatnak egymásnak, illetve feltölthetik kedvenc túrafotóikat. A kapcsolatfelvételről üzenőrendszer és chat gondoskodik.