A Duna felett emelkedő sziklacsúcson, - amely nevét 1784-ben Nagy Mihály esztergomi lakos által állíttatott keresztről (Fieberkreutz) kapta - 1956-ban Zolnay László[1], majd egy évvel később Soproni Sándor[2] végzett terepbejárást. Ennek során megállapították, hogy az erőd, amely kétséget kizáróan római katonai tábor volt eredetileg körbe fogta a sziklacsúcsot. A Duna felé eső északi részét, ahol (szerinte) a bejárat lehetett, a kőbánya elpusztította.

Soproni Sándor a felszíni nyomok alapján a tábor még meglévő alaprajzát is elkészítette. Az alaprajzon, a nyugati oldalon három, a keleti oldalon kettő négyszögű tornyot közöl. A kb. 105 méter hosszú 90 méter széles táborban az épületek a fal közelében állhattak. A falak környékén tégla és cserép töredékeket gyűjtöttek. A stratégiai szempontból rendkívül jó helyen fekvő tábor építési idejét a IV. század második felére helyezték.

A kőbányászás miatt állandóan pusztuló hegytetőről az 1971-ben Virágh Dénes készített felmérést az akkoriban megjelenő Régészeti Topográfiához.

A rómaiak a III. századtól a limes védelmére a Duna mentén, Budapesttől Komáromig több mint harminc kiserődöt hoztak létre. A korábbi katonai táborok többnyire sík területen épültek fel, ez után megjelentek a természet által is védett hegyi erődök. Ezek többsége Solva (Esztergom), Pilismarót, Pone Navata (Visegrád-Sibrik-domb) a Duna egykori kavics teraszaira épültek.[3] Egyedül itt a Hideglelős-kereszt oldalában épült a római-kori fal egy sziklás, meredek lejtőre.

Az elmúlt év tavaszán egy nagyobb esőt követően jártam a címben említett sziklameredélyen. Az oldalban alig fél óra alatt, két marokra való cserepet és csontot gyűjtöttem, melyet aztán pár nappal később Repiszky Tamás, a szentendrei Ferenczy Múzeum régészének asztalára borítottam, de nem mondtam meg honnan valók. Ő kollégájával egy-két perc alatt három kupacba szétválogatta az őskori, a római időkből származó és a X-XI. századi kora Árdádkori anyagot. Megörültem az eredménynek, mert a korábbi terepbejárásaimon tapasztaltak és a régészeti irodalomban talált leírások sehogy sem egyeztek.

Úgy gondolkodtam, hogy kőbányát ott nyitnak, ahol a Duna alámosta a hegyet és a szikla a felszínen van. Tehát nem a kőbánya pusztította el az erődítés északi felét, hanem ezt a közel függőleges természetes leszakadást kihasználva, a szikla él délnyugati lejtőjén gyűjthető kövekből és földből épült az erődítés.

Zolnay László és Soproni Sándor régészek a római-kort kutatták. Itt is ezt keresték, de úgy tűnik elkerülte figyelmüket, hogy a római falakat azért építették a korábbi gyakorlattól eltérően a Duna egykori terasza helyett egy letörés meredek oldalába, mert itt egy őskori erődítés felsősánca szolgált a falak alapjául.

Ha Virágh Dénes a Régészeti Topográfiában megjelent, felmérését összehasonlítjuk Soproni Sándor vázlatával[4], azonnal szembetűnik, hogy a kettő nem egyezik. Virágh D. az őskori sáncot mérte fel, míg Soproni S. a római-kori romok vonalát vetette papírra. A felmért falak nyugati végét a két világháború között működő magán kőbánya pusztította el.

A hegy egykori csúcsa feltehetőleg egy sziklataréj lehetett, melynek déli oldalát kőfolyás boríthatta. Ennek a kő anyagából épülhetett a földdel vegyes őskori sánc, majd erre rakták a kaviccsal kevert habarcsba a kézi erővel mozdítható kisebb kövekből a rómaiak a falakat és bástyákat. Ugyanis kőbányászatnak nyoma sincs a területen, viszont a hegyoldalt elszórtan csak a kézi erővel nem mozdítható, egy köbméteresnél nagyobb sziklák borítják.

A sánc és a ráépített római kori fal legrobusztusabb része a déli sarok, mert a felszínen gyűjthető kő itt állt rendelkezésre a legnagyobb mennyiségben. Nyugat felé haladva, ahogy csökken a kőgyűjtésre alkalmas terület, egyre alacsonyabb a sánc és a ráépítés is. A saroktól 62 méterre, északnyugatra, enyhén megtörik, a véd mű. Feltehetőleg bástya lehetett itt, mert alatta a hegyoldalban több a római-kori tégla és tetőcserép törmelék és itt találtam Árpádkori cserepet és állatcsontokat is. Innentől a bánya leszakadásáig már 3-4 méter széles terasszá keskenyedik a sánc, csak nyomokban látható a kő, az árok pedig inkább a bástyához vezető útnak tűnik.

Ettől délre, 9 méterre egy 2-3 méter széles, enyhén lejtő párkány indul délkeleti irányba. A helyenként virágos kőrissel benőtt terasz lejjebb 3, majd 5-6 méter szélesre bővül és 187 méter után a Hideglelős-kereszt és a Sas-hegy közötti nyeregből érkező szekérútba torkollik. Nováki Gyula[5] szerint ez is az őskori védelemhez tartozhatott. Feltehetőleg az erre épült egykori úton lehetett feljutni a római-kori erődbe.

A római erődítményt valószínűleg az Árpád-korban is lakhatták. Erre utal az általam is talált hullámvonalas kerámia, és a különböző állatcsontok.

Megközelítés:

Volánbusszal Esztergom, vagy Szentendre felől érkezve, a Búbánat völgynél szálljunk le. Innen keletre, - elvileg a piros háromszögjelzésen - Pilismarót felé 730 méter után egy kis ösvény kapaszkodik fel déli irányba. A nyáron jelzést elfedik a lombok. Innen meredek völgyön megyünk felfelé. 250 méter után balra felhagyott szekérút kanyarodik ki kelet, majd északi irányba fordulva egy mesterségesen kimélyített, apró nyeregbe.

 A jelzés innen (elvileg) két irányba halad: jobbra, délkelet felé a Sas-hegy 322 méteres csúcsára kapaszkodik fel, de mi a bal oldali meredek taposáson haladunk északi irányba. 30-35 méter után elérjük a földsáncot. Ha a sánc mögötti árkon balra, északnyugati irányba 25 métert lemegyünk, a sáncon álló fa törzsén megtaláljuk az Árpádkori erődítés kódtáblát.

Ha az ösvényen a sziklaletörés és a feszület felé tovább megyünk, a gerinc előtt 8 méterrel, az ösvény jobb oldalán álló fára helyeztem az őskori sánc kódtábláját. Innen már csak pár lépés a szikla letörésről elénk táruló kilátás és néhány méterre, balra a feszület.

Végül még egy megjegyzés:

A környező hegyoldalakon és lapos tetejű hegyhátakon az 1883-ban pusztító filoxéra vészig szőlő termesztéssel foglalkoztak. Így a Sas-hegy nyugati lejtőjén, és keletre nyúló fennsíkján, a Hosszú-hegyen és a Vasarc platójának peremén, számos helyen figyelhetjük meg az egykori borhordó utak, terméskőből rakott támfalak és beszakadt egykori boros pincék teraszait és omladékait. Ezekben egyes önjelölt „Qutatók” Kézai Simonra és más középkori oklevelekre hivatkozva titokzatos korokban épült várfalakat vélnek „felfedezni” megteremtve ezzel „Attila és Ösbudavárának” legendáját.[6] De ez már egy másik történet…

Szádeczky-Kardoss Géza szkgeza51@gmail.com