Üdv!

Akik olvastátok már egyik régebbi blogomat, vagy esetleg valamelyik közös túrán szóba került, azok tudjátok, hogy egy korábbi Lengyel-Tátrai balesetem miatt térdműtétre voltam előjegyezve a Nemzetközi Nőnapon. (Remélem, mindenki köszöntötte nőismerőseit, én így utólag köszöntöm minden kedves hölgy túratársamat a honlapon és azokat is, akik nincsenek – még – itt fent.). Azt is tudjátok, hogy mivel nem voltak nagy fájdalmaim, bátran bevállaltam az utóbbi időszakban mindenféle túrát, legyen az a Téli Mátra (majdnem extrém) teljesítménytúra, általam és más ismerősök által vezetett túratársas kirándulások, esetleg ezek előtanulmányai. Egyszóval nem fájt a térdem, hát boldogan koptattam a már amúgy is kopott izületeimet, meg a kilométereket. Csak büszkeségből, meg mert olyan jó leírni, meg főleg jó visszaemlékezni rá, néhány adatmorzsa: Téli Mátra L – 35 km / 8 óra 45 perc alatt, 1200 egynéhány méteres szinttel. Zempléni túrahétvége 3 nap alatt közel 60 km, sárban, vízben, latyakban, ebből 35 km 3 napra felkészített hátizsákkal a háton; a Vörös-kő völgyi forrástúra 3 hétvégi bejárása, alkalmanként 23-25 km, olyan vizes hóban, helyenként bokán felül érő vízben, esőben, hófúvásban, hogy, akár túlélőtúrának is beillett. Szóval nem kíméltem a lábamat, mondom, mert nem fájt. Aztán volt még egy utolsó túra legkedvesebb hegységembe – a Magas-Tátrába – március 6-án. Úgyis, mint utolsó vacsora jellegű túra, nem nagy szinttel, csekélyke távval (Csorba tó- Poprádi tó-Szimbolikus temető, onnan vissza, majd Fátyol vízesés.) De, sajnos a poprádi-háztól visszafelé már nagy fájdalmaim voltak, hagyományos fájdalomcsillapítóhoz (pálinka) már nem is fordultam, hanem jöhetett a jó kis tabletta. Ahogy a kórházban elcsíptem egy félmondatot a műtét után a Párom és az orvosom között – „… széttúrázta a lábát …”. No, de ne szaladjak ennyire előre. Szóval szombaton hazajöttünk, majd elkezdtem készülni a „jól megérdemelt” műtétre. Mivel Párom műtősnőként dolgozik, jó előre megkaptam minden szükséges felvilágosítást, instrukciót, felkészülten vártam a befekvést a kórházba. Még azt is elmondta, hogy a műtéti területet szőrmentessé kell tenni és jobb, ha magamnak csinálom, mint ha rábízom a műtősfiúra. Szóval végrehajtottam életem első részleges epilálását is, persze borotvával, ezért aztán valóban szép sima lett a lábam (lábszárközéptől-combig), viszont sokkal több sérülést, vágást okoztam magamnak, mint amennyit az egész műtét során szenvedtem el. Arról már nem is beszélve, hogy a műtősfiú mégiscsak kevésnek találta a teljesítményemet és csak tovább csökkentette a combom szőrmennyiségét. Persze mindenféle borotvahab nélkül  és cseppet sem "szőrmentén..." No, visszatérve a befekvésre, rendben összepakoltam a pár napos „kirándulásra”, ebben már úgyis nagy gyakorlatom van, majd irány a Megyei Kórház. A fogadott orvosom éppen ügyeletes volt, ezért aztán gyorsan túlestem a betegfelvételi procedúrán és elfoglalhattam helyemet egy kétágyas „luxus kórterem” egyik üres ágyán. Szobatársam egy középkorú úriember volt, aki szintén hétfői műtésre várt, csak neki a karjából kellett eltávolítani egy oda nem illő darabot. Nagyon jókat beszélgettünk, csak sajnos éjszakánként annyira horkolt, hogy pihenésről szó sem lehetett. Volt olyan eset, hogy éjfélkor inkább kimenekültem a folyósóra olvasni… Szóval lefeküdtem az ágyamra, elpakoltuk magam körül a dolgaimat, majd vártam, hogy mi következik a már hallott instrukciók alapján. Azt el kell mondanom, hogy az osztályos nővért nagyon csinosnak találtam, ráadásul a párom is ismerte, mivel együtt dolgoztak annak idején. Szóval maximálisan protekciós elbánásra számítottam. Aztán egyszer csak megjelent ez a „kedvesnővér” és szelíden, de határozottan úgy hasba szúrt egy injekcióstűvel, hogy hirtelen se köpni, se nyelni nem tudtam… Hát, ennyit arról, hogy milyen tud lenni az a bizonyos látszat… Mellesleg ezt a hasbaszúrásos injekciót minden nap megkaptam, kevésbé csinos, ámde annál korosabb nővérektől is, de valahogy azoktól nem esett zokon. Sőt, az elbocsátásomkor még tőlem is megkérdezték, hogy adtam-e már magamnak hasbaszurit, mert még 10 napon keresztül szükség van erre a momentumra. És, ezt pont tőlem kérdezték, aki még egy véresebb akciófilmtől is rosszul leszek, nem beszélve az általános vérvételkori ájulásaimról… Még szerencse, hogy „szakszemélyzettel” rendelkezek idehaza… No, vasárnap este már nem volt viszont részem semmiféle egyéb atrocitásban, hacsak azt nem számítom, hogy nem volt már szabad enni-inni éjfél után. Nem, mintha addig olyan nagy kedvem lett volna dorbézolással tölteni az időmet, főleg, ahogy közeledett a másnap. Annyit még sikerült megtudnom a protekciós kapcsolaton keresztül, hogy én leszek az első alany a hétfői napon. Hacsak közbe nem jön valami és nem lesz tömegszerencsétlenség a környéken. Egyszóval nem nagyon aludtam azon az éjjelen, pedig még „bátorítót” is kaptam. Magyarul nyugtatóval kombinált altatót. Mondanom sem kell, hogy nem hatott, így tisztán hallottam, ahogy az éjszaka közepén landol a kórház udvarán a mentőhelikopter… Gondoltam, mégsem én leszek az első páciens, de aztán ügyesen megoldották a dokik. És, lőn hétfő reggel. Reggelire megint kaptam egy gurulós bátorítót – szigorúan egy korty vízzel – majd megérkezett a Kedvesem, hogy immáron szavakkal tovább bátorítson. Aztán 8-kor mellém tolták a gurulós ágyat, amire önerőből felkapaszkodtam, majd némi folyosói rally után betoltak az előkészítőbe. Odabent sürgölődött a sok zöldbe öltözött, sapkás-maszkos, villogó szemű szakember. Pakolták a súlyos fémdobozokat, amiket a sterilizálóból hozhattak és időnként baljósan fémes csörrenéseket hallottam belőlük kicsengeni, aminek az okozóira nem mertem még rágondolni sem. Bizonyára mindenki látott már darabolós horrorfilmeket…. A helyszín adott volt, csak a húskampók hiányoztak a falakról, de azokat meg odaképzeltem. Aztán balról feltűnt egy maszkos hölgy, közölte hogy ő lesz az aki, majd – a változatosság kedvéért – jól hátba fog szúrni a tűvel. Tartott még egy kb. 5 perces kiselőadást is, hogy mit fognak végezni, mire számítsak, mit fogok érezni és főleg, hogy mit kell majd tennem a műtét után. (persze semmire sem emlékeztem belőle a továbbiakban). Aztán szúrtak egy vénát a kézfejembe, amitől csodák-csodája mégsem ájultam el, pedig külön felhívtam rá a figyelmüket, hogy hajlamos vagyok ilyesféle úri passziókra, de erre magabiztosan közölték, hogy tudják menedzselni az ilyen eseteket, különösen úgy, hogy Párom révén már értesültek erről a hóbortomról. No, aztán következett a nap fénypontja a gerincközeli érzéstelenítés. Az ehhez szükséges felszerelések: egy markos műtősfiú, aki feltámasztott az ágyon derékból és mozdulatlanul tartott, amíg a maszkos hölgy (mint később megtudtam, aneszteziólógus főorvos asszony – kitapogatta a megfelelő csigolyák közötti hajszálnyi rést és belém döfte a szintén hajszálvékony, - érzéstelenítőt tartalmazó - fecskendőt, továbbá az ekkor a jobb oldalamon feltűnő aneszteziólógus nővér, aki folyamatosan szóval tartott és kb percenként feltette a következő költői kérdést: „Zsolt, jól van?”. Hát, mit lehet erre ilyenkor válaszolni??? No, aztán jöttek az érzetek. Először kicsit volt meleg a lábam, aztán nagyon, végül forró. Ez tulajdonképpen nem is volt baj, mert majdnem csupaszon feküdtem a műtőasztalon, leszámítva egy fura anyagból készült szitaszerű inget, ami hátul nyitott volt és pont addig ért le, hogy „ott lent” már semmit sem takart… Először fel tudtam emelni a lábam még egy kicsit, erre tettek még valamit az időközben bekötött infúzióba, aztán megcsipkedték az oldalamat. Szólnom kellett, hogy hol érzek csípést és hol érzek már csak egyszerű nyomást. Hál istennek pontosan azokon a helyeken éreztem nyomást, ameddig el szándékoztak zsibbasztani, így aztán nem adagoltak belém több lötyit, mint amennyi szükséges volt. Aztán következett egy kétségbe ejtő pillanat, amit több másik is követett. Mondták, hogy újra próbáljam megmozdítani a lábamat. De nem sikerült. Olyan komoly agyi energiákkal próbáltam mozgásra bírni a lábaimat, hogy elzsibbadt tőle a testem összes még nem zsiborgó felülete és mégsem sikerült. Bevallom férfiasan akkor, abban a pillanatban nagyon megijedtem, hiszen ilyen lehet, amikor megbénul az ember. Nagyon közel álltam abban a pillanatban a síráshoz és a kétségbeeséshez, hiszen az oly sok szép helyre elvivő lábaim nem akartak engedelmeskedni az utasításaimnak… Tulajdonképpen így visszagondolva a dologra még most is homályos lett egy kicsit a pillantásom. Nos, ezután betoltak a műtőbe, elkendőzték előttem a kilátást, hogy ne lássam a lábaimat, majd megjelent a fejem felől az operáló orvosom, barátságosan megveregette a vállamat, majd megkérdezte: „Jól vagy, Zsolt?” Még szerencse, hogy részben a könnyeimmel, részben a bal karommal küszködtem – ami folyton le akart esni a műtőasztalról, így nem vágtam a fejéhez semmi gorombaságot. Igaz, kicsit előbbre ugorva az időbe, amikor ki akarta szedni a térdemből a trutyi elvezető csövet, kilátásba helyeztem neki, hogy belerúgok ha fájni fog. Lehet, ezen kicsit megsértődött, bár nem mutatta, de a Párom szerint sem kellett volna ilyet mondanom. De, mindenesetre nem lehettem túlságosan goromba, mert még a parát sem fogadta el tőlem… De, most még vissza a műtétre. Elkezdtek a jó doktorok ügyködni, amiből az ég egy adta világon semmit nem éreztem. Aztán az anesztes nővér mondta, hogy ugyan vegye már le rólam a pulzus számláló újjszorítót, mert elromlott az adataimat mutató monitor és hülyeségeket jelez. No, gondoltam ez is jól kezdődik. Pár perc elteltével meghallottam a nevem és egyúttal a műtősfiú elfordította kicsit felém az artoszkóp monitorát és elkezdte a jó doktor mutatni és kommentálni, hogy éppen mit csinál a térdemben. Hát, tudjátok elég szörnyű volt a látvány. Különösen, amikor egy mini köszörű hatására elkezdtek mindenféle darabok leválni a monitoron látható nagy fehér és laza szivacsszerű dologból. Ami, mint kiderült a lábszárcsonti izületem felszíne volt, és amik már soha nem fognak nekem oda visszapótolódni. Akkor és ott nagyon szurkoltam, hogy hagyja már abba a tevékenységét és ne túl mélyre merítse már azt a szerszámot, mert a végén belekotor nekem a csontba is és többé nem hogy túrázni, de járni sem fogok bírni… Aztán erre csattanóképpen jött a szokásos kérdés jobbról: „Zsolt, jól van?”…. Erre megint elkezdett a sírás fojtogatni… Ezt bizonyára látták is rajtam, mert beúszott a látóterembe a másik orvos – akiről kiderült utóbb, hogy szintén nagy túrázó – és elkezdett kérdezgetni a balesetem helyszínéről az Orla-Perc-ről (Sas-út). Teljesen részletekbe menő kérdéseket tett fel és olyannyira kizökkentett az önsajnálatból, hogy észre sem vettem, hogy már véget is ért a műtét. Ezután jött a rally sofőri álmokat kergető műtősfiú és némi nyakba akaszkodós birkózás után átemelt a járművére és vissza gurítgatott a szobámba. Szobatárs még az ágyában volt és irigyen kérdezgetett, milyen volt az esemény. Akkor és ott nem igazán volt kedvem bájcsevegni és inkább a kómához közeli álmot választottam. Mikor felébredtem, rögtön eszembe jutott az intelmek első része, miszerint negyed 11-kor kérjem el a nővértől az első fájdalomcsillapítót. Ekkor volt fél 1 és gondoltam, hogy ezt jól el b@szarintottam, túl sokáig aludtam. Aztán jött a következő érzés, hogy még mindig zsibbadtak a lábaim és ráadásul még lóg is valami bigyó a térdemből. Erre eszembe jutott a következő intelem, hogy a műtét után pár órán belül eredményt kell produkálni a kacsába különben jön a katéter. Szerencsére Párom pont eljött meglátogatni és közölte, hogy lötyög valami az említett szárnyasban. Erre megnyugodtam, de aztán úgy emlékszem kicsit korán, mert mintha utóbb arra emlékeztem volna, hogy az eredményt szándékosan kell elérni és nem spontán teljesítéssel (ami bármitől is bekövetkezhetett). Erre elkezdtem önerőből próbálkozni, de ez teljesen – mondhatni úgy is, hogy tökig – zsibbadt ágyékkal meglehetősen nehézkes volt. A végén már teljesen éreztem a lábamat, igaz hogy olyan érzésű volt, mint fogorvosi kezelés után az ember arca, csak ez éppen x-szer akkora felületen. Ráadásul még meg sem tudtam vakarni, masszírozni, vagy valami egyéb módon csökkenteni a zsiborgást, ugyanis – jött az intelem harmadik pontja: 24 óráig még a fejemet sem emelhetem meg, gyakorlatilag csak a hossztengelyem körül foroghatok és le sem nézhetek a lábamra, ugyanis a fejbiccentő mozgástól a fejem iszonyúan megfájdulhat, holott éppen elég fájdalom dolgozott bennem anélkül is.  Hát nem happy egy ilyen műtés utáni állapot??? Egy idő után már ahhoz a régi jó kis módszerhez folyamodtam, hogy halkan mondogattam magamnak: pis-pis-pis. Hátha ettől megnő az ingerencia. Végül is bevált, mert kb 1,5 órányi küzdelem után teljes sikert értem el. Hurrá, megúsztam a katétert! Persze ennem aznap sem volt szabadott, de „valahogy” nem is kívántam. Hanem innom kellett volna és nem is keveset. A délutános nővér közölte is a penzumot, hogy jó lenne, ha a nap hátralévő részében meginnék 4-5-6 liter bubi mentes ásványvizet… Hát, kérem minek nézik itt a turistát??? Ennyi víztől már haláloztak el emberek, annyira felhígult a vérük. Meg különben is, jó ha 1,5 liter víz volt a szekrényemen, nagyobb nyuvászkodás nélkül ráadásul el sem értem… És iszonyatosan fájt a lábam. Fájdalomcsillapító ide, fájdalomcsillapító oda, majd meg vesztem délután a fájdalomtól. Mondtam is az időközben újra feltűnő Páromnak, hogy kérjen nekem valami tisztességes lógyógyszert, ne csak ilyen kiscicáknak szánt adaggal próbálkozzanak. Erre közölte, hogy ennél erősebb gyógyszer nincs a kórházban… No, gondoltam, „puff erre jól rácsesztem…” Időközben betolták mellém szobatársat is, így aztán már párosban adtuk elő a jajveszékelést, káromkodást és sopánkodást. Éjszaka persze a repertoárjába bekerült a már ismert horkolás is, amit még az egész éjjel a fülembe dugott és jó hangosra állított mp3 lejátszón át is hallottam. Egyszer azért sikerült elaludni, de rövidesen felébredtem, ugyanis lemerült a lejátszómban az elem és újra elemi erővel zengett a horkolás. Kínomban már kiabáltam a szobatársra, aminek az lett az eredménye, hogy lélekszakadva odarohant az éjszakás ápoló, hogy mi lehet a probléma… Aztán lőn a következő nap reggele, jött a reggeli, jött a napos nővér és felkért, hogy ugyan üljek már fel, lehetőleg nyújtott lábakkal, mert az úgy sokkal jobb lesz nekem. Hát, lett a nagy büdös francot! Úgy megfájdult a térdem, hogy lejöttek a csillagok a nappali égről… De, megvigasztalt, hogy rövidesen kiveszik a csövet a lábamból és akkor már sokkal jobb lesz, nem fog annyira fájni. Gondoltam magamban, : „no, jó, jó, de addig az egész planetárium itt fog keringeni a fejem körül?!” Végül is túléltem a következő néhány órácskát és végre megérkezett a jó doktor, kivenni a csövet. Párbeszédünk az alábbiak szerint alakult (kivonatosan):

-         Doki, nagyon fog fájni? Mert, akkor én ordítani fogok!

-         Akkor majd megmondalak a Párodnak! De, különben mindegy, mert az ilyen fiúcskák el szoktak ájulni a művelet közben és különben is bezárjuk addig az ajtót.

-         Akkor én még ájulás előtt megrúglak kicsit…

És, mire idáig jutottam, már húzta is kifelé a csövet a lábamból, ami nem is fájt annyira. Jó, persze nem okozott nagy testi kéjt, de elviselhető volt. Aztán, amikor végzett és megláttam a cső hosszát, ami írd és mond kb 20 cm-nyi volt, nagyon meglepődtem, hogyan fért el mindez a kicsinyke térdecskémben. Ezután, mondta a doki, hogy lassan már felülhetek rendesen, lelógathatom a lábamat az ágyról és tehetek is rövidesen néhány lépést. Mondanom sem kell, de a fájdalom úgy elmúlt mintha sosem lett volna! Boldog voltam! Ezért aztán fel is „pattantam” az ágyról és siettem bezárni az ajtót, amit ez a kórházi személyzet, valahogy mindig elfelejtett bezárni a látogatásaik után. Mi pedig – szobatárssal –, ki nem állhattuk, ha mindenféle látogatóba jött népek bámultak be a folyosóról, nagy boci szemekkel, amint éppen egy szál pizsiben heverészünk hol kínok között, hol a szárnyasunkkal édes kettesben tevékenykedve. Este a vizitkor pedig közölték velem, hogy másnap vége, mehetek haza. Sőt, előtte délután még bejött egy hölgy, akiről kiderült, hogy ő a gyógytornász és mondta, hogy mozgassam meg a lábfejemet, emeljem meg a lábamat, esetleg nem tennék néhány lépést is? Mivel mindezek a műveletek kiválóan sikerültek, közölte, hogy úgy látja gyógytornára semmi szükség nem lesz, egyvalamire figyeljek csak oda, hogy igyekezzek járás közben nem bicegni, mert úgy maradok… Persze azért hazafelé délelőtt még bicegve jöttem ki a kórházból, de remélem nem maradok úgy és rövidesen, kb. 3 hónap múlva, majd egy kisebb túrán láthatom vendégül Túratársaimat. Persze addig még hátra van egy 3-5 hetes injekciókúra, meg jó sok pihentetés és fokozatos terhelés, de majd körültekintő leszek és betartok mindenféle utasítást, nehogy nekem tartson be valami szövődmény. Szurkoljatok!