Egy több éve dédelgetett álom vált valóra, amikor kedden hajnalban repülőgépünk landolt Kutaiszi világvégi repterén. A Kazbek-ra készültünk, hogy megnézzük, milyen egy ötezres hegy a Kaukázusban. A gyors beléptetés után, amíg a fiúk elmentek pénzt váltani, engem máris megtalált a helyi taxisok felhajtója, hogy fuvart ígérjen. Mivel az oroszom elsüllyedt a rendszerrel együtt, hívtam a „nyelvünket”, Attilát. Benne nem kereskedővér folyik J, ezért ő maradt a fordításnál és hívta Petit, aki viszont prímán tud alkudni, ért, de nem sokat beszél oroszul. A végén megállapodtak 80 EUR-ban (4 fő + 4 db 75 literes hátizsák) Kutaiszi – Kazbegi (Stepantsminda) útvonalra. Sofőrünk – Danny DeVito grúz kiadásban – fehér Mercedes (VITO) kisbusza elég jó állapotú volt, átalakítva gázra, jobbkormányos kivitelben. Ez utóbbiból később aztán akadtak – számunkra – hajmeresztő kalandok. A felkelő nap első sugarai már a Kutaiszi – Tbiliszi autópályán értek bennünket helyi idő szerint 6 órakor, jobbra a Kis-Kaukázus párába vesző ormaival. A pályán kitett 90 km-es sebességkorlátozó tábla szemmel láthatóan nem zavarta a 120-szal száguldó, helyi nép- és popzenét üvöltető sofőrünket, aki akkor sem lassított, ha a pálya szélén feltűnt az USA-ból importált, anyahajó méretű rendőrautó, csak a traffipaxos táblára vette vissza a sebességet. Mint később kiderült, a rend helyi őreinek a közelmúltban minden kicsit is nagyobb lakott településen hipermodern rendőrőrs épült, benne vadiúj, valóban az USA-ból származó autókkal, akik inkább csak a vezetés közbeni telefonálásra és a biztonsági öv használatának hiányára ugranak, a sebesség túllépésére nem. Igaz, hogy egyetlen balesetet sem láttunk, bár törött autót annál inkább.

Mi örültünk a nagy sebességnek, legalább haladtunk. Az első tankolás közben a vezetőülés alól előkerült a chacha (ejtsd: csacsa = „Georgian vodka / grappa”), a helyi szőlőpálinka, az annak ivására szolgáló agyagedénykével együtt. Minket kínált a sofőrünk, majd az út során még többször és aztán nekünk is ajándékozta először ezt a fél litert, majd amikor ez elfogyott a helyi vezetési stílus emésztését segítendő, akkor még egyet. Így aztán az általunk vitt félliteres sárgabarack pálinka az út végén, Kazbegiben pedig hozzá vándorolt.

Útközben kiderült, hogy oroszul beszélő emberünk, Zaza, 10 évig Tbiliszi és Moszkva között buszsofőr volt, szóval volt rutinja, ismerte az utakat és mellesleg 65 éves volt… (mint később kiderült, a helyi sofőrök zöme 50+-os).

A még itthon beszerzett információk szerint marsrutkával (iránytaxi) Kutaiszi – Tbiliszi kb. 2,5 óra, Tbiliszi – Kazbegi 3 óra. Úgy, hogy a marsrutka megáll tankolni, ill. 1x biztosan pihenni. Ehhez képest mi 6 óra alatt értünk Kutaisziből Kazbegibe (kb. 330km, Tbiliszit nem érintve), pedig mentünk, mint a meszes, hiába volt kanyargós hegyi út, simán előztük a kamionokat, turistabuszokat, személyautókat a jobbkormányos kocsinkkal, főleg, ha orosz rendszáma volt, akkor aztán pláne gázt neki! Biztos úgy gondolta, amikor kitette a kocsi orrát, hogy tegnap sem jött semmi… Peti, mint bal első utas, fogta a vasat és a chacha-s palackot rendesen. Azt azért hozzátenném, hogy Grúziában kb. 4,5 m széles egy autósáv, tehát bőven van hely egy harmadik „sávot” csinálni (ugyanúgy, mint Romániában) ha éppen úgy hozza a helyzet. Ők ehhez hozzá vannak edződve, senki sem akad fenn rajta, némi dudálással adják az előzendő tudtára, hogy húzódj egy kicsit öreg, mert jövök.

A kacskaringós grúz hadiúton délre értünk Kazbegibe. Az utolsó harminc kilométeren már csak azért imádkoztunk, hogy épségben odaérjünk, mert vezetőnk szemmel láthatóan elfáradt és csak azt vettem észre, hogy csukódik a szeme a volán mögött, pont, amikor Gudaurinál, az ország kedvelt síterepén jártunk a szerpentines úton… Nem érdekelt már bennünket, hogy üvölteti a zenét és végig le van húzva az ablak légkondi gyanánt, csak el ne aludjon. Végül nagy boldogságban váltunk el, kért, hogy hívjuk, ha lejöttünk a hegyről, ő elvisz minket bárhova. Kaptunk telefonszámot, amit jó mélyre eldugtunk…..

Kazbegi/Stepantsminda. Az 1740 m magasan fekvő hegyi településnek az első neve a szovjet időkből maradt ránk, de a turizmus miatt ma is használják; ma a hivatalos georgiai (=grúz) neve azonban Stepantsminda. Kazbegiben a turistagáz és a száraztészta beszerzése némi gondot okozott, volt pár pillanat, amikor úgy látszott, hogy meleg étel nélkül kell(ene) a következő öt napot abszolválni. Az egyáltalán nem kedves boltosokkal hadakozva a fiúknak kezdett elmenni a kedve a várostól. Végül csak megoldották, sőt, kerítettek egy sofőrt (mondjuk, nem volt nehéz, mert vagy húszan vártak az indulásra), aki 50 GEL (ejtsd: lari)-ért felvitt bennünket a terepjárós kisbuszával a Tsminda Sameba („Szentháromság”) kolostorhoz, amely a Terek folyó túloldalán, Gergeti falu fölött van. Az 50 lari egységár, mindegy, melyik sofőrt kérdezed, mindegyik annyiért visz fel. Mindenesetre ez egy nagyon jó döntés volt, látva – és érezve – a hegyi útviszonyokat a város és a kolostor között. Azért örültünk, hogy fenn végre kiszálltunk a kocsiból, még így is elég meredek volt az út (szó szerint és átvitt értelemben is).

A kolostor előtti lapályon egy hevenyészett ebéd-uzsonna után megpróbáltuk összerántani a kézipoggyászt és a hátizsákot valamiféle, a hegyen is hordozható csomaggá. Nem ment könnyen. Pedig tényleg a legszükségesebbeket hoztuk magunkkal, azonban a várható – és bekövetkező – vízhiányra gondolva fejenként 1,5-2 liter folyadéknyi plusszal indultunk, ami növelte a terhet.

Mindenesetre, némi térképes betájolás után, délután kettő magasságában elindultunk a Kazbek felé, amiből akkor pont semmi nem látszott. A kolostor 2170 méteres magasságáról a 2800 méteren lévő Sabertse-hágó mögötti 1-es alaptábor volt a cél, amiről hamarosan kiderült, hogy aznap nem fogjuk elérni. Mivel az, hogy első éjjel hol éjszakázunk, nem befolyásolta a további napok eredményét, így a hágó alatt kb. 100 méter szinttel kerítettünk magunknak hálóhelyet a gyorsan eltűnő nap utolsó sugarainál. Fel és le is rengetegen mozogtak a hegyen, mert a Gergeti-gleccser, ami az 1-es alaptábor felett található, kedvelt egynapos túracélpont. Vizet viszont vinni kell, a kolostornál van ugyan forrás, a következő azonban csak az 1-es alaptáborban, több órányi járásra és 830 m szintre van.

Reggel kiválogattuk a csak a második hetünkön használható felszerelésünket (fürdőruha, papucs, stb + a fél liter chacha) és egy nejlonzsákba csomagolva elrejtettük a sziklák között. Bár ettől lényegesen nem lett sem könnyebb, sem kisebb a zsákunk, lelkileg azért segített J. Később kiderült, hogy Kazbegiben az egyik (gondolom, a másikban is) turisztoffiszban van lehetőség csomagmegőrzése, valószínűleg nem horror áron. Érdemes utánanézni. A Sabertse-hágóból aztán kitárult előttünk a Gergeti-gleccser és Kazbek látképe. Elképesztő volt, szikrázó napsütés, az égen egy felhő sem zavarta az idilli képet.

Az 1-es alaptáborban, 3000 méteren találkoztunk először a lovakkal, ill. a lovas teherhordókkal. Korábban arról olvastam, hogy öszvérekkel szállítják fel a kényelmesebb turisták, hegymászók holmiját a Betlemi táborhoz, de végig lovakat láttunk. Már lefelé menet, Attiláék megtudakolták egy felfelé induló lovaskaravántól, hogy 50 lariért lehet kibérelni egy lovat (4 hátizsákot visz) a kolostornál, ami a Bethlemi táborig viszi a terhet. Egy főre vetítve ez kb. 1500 Ft-ot jelent (legközelebb mi is igénybe vesszük, az erő a csúcshoz kell, nem a cipekedésre).

Az 1-es táborban a víz iható a forrásból, a gleccser vize azonban erre nem alkalmas, tele van hordalékkal (ez nem az Alpok, ez egy vulkán, még ha éppen nem is működő). A gleccserre két úton is fel lehet jutni: a jobboldali a vad gleccserfolyón való átkelés miatt nem tűnt egyszerűnek, ezért mi egy fentről jövő csapat javaslatára a baloldali, marsfelszíni adottságokkal megáldott útvonalat választottuk. Mintha óriás markológépek rendezték volna sorba a kődombokat, úgy nézett ki előttünk a táj. Oldalról kerültünk rá a gleccserre, ahová addigra leszállt a köd. Induláskor még megpillantottuk egy percre a volt meteorológiai állomást, de aztán eltűnt a felhőkben, hogy csak a gleccser másik végén lássuk meg újra. Nem voltunk egyedül és nagyjából az útirányt is tudtuk, mindenesetre, amikor utolért és el is hagyott minket egy teherhordó lovascsapat, őket követve, ugyan kis kerülővel, de a hasadékokat elkerülve, megfelelő helyen léptünk le a gleccserről. Legalábbis akkor azt gondoltuk, hogy lejöttünk róla, de később kiderült, hogy majdnem a Bethlemi-házig az még bizony a gleccser, csak van rajta némi vulkáni hamu és kő. 4-5 óra alatt tettük meg a körülbelül 1000 méteres szintet.

A két, nagyjából vízszintes, némi apróságtól eltekintve tökéletes – ti: a mellettünk lévő sziklákon túl volt a nem túl jeles hegymászótársadalom szemétlerakója és mellékhelyisége – sátorhelyre hamar felállítottuk a sátrakat, a fiúk elmentek felfedezni az épületet és annak környékét. Kiderült, hogy a túloldalon több mint 60 sátorban rengeteg ember zsizseg a hegyen. Én valamiért azt gondoltam egészen az előző napig, hogy rajtunk kívül talán két-három sátor és néhány hegymászó fog lézengeni a környéken, ehelyett egy nyüzsgő táborra leltünk 3675 m magasan.

A legmagasabban fekvő, volt szovjet meteorológiai állomás épülete valaha biztos szebb napokat látott. Bár a nyílászárókat már kicserélték modern műanyagra, a belseje még nagyon sok kívánnivalót hagy maga után. Bent kb. 10 szobában fekhelyek vannak a sátor nélkül érkezőknek. Azt nem sikerült kiderítenünk, hogy milyen foglalási rendszer szerint és milyen ellenértékért lehet a szobákat igénybe venni, de igazából nem is nagyon érdekelt, mert ez a hely még a mi, hegyen nem túl magas kényelmi és tisztasági igényeinket sem ütötte meg (a Vallot Bivouac-hoz képest azért 2 csillagos szálloda…). Ennek ellenére tele volt hegymászókkal.

Ebben a házban van a grúz hegyivezetők és pénzbeszedők „irodája”, akiknél be kell jelentkezni, fejenként és éjszakánként 15 lariért. Ezért cserébe bekerülünk névvel és országgal egy könyvbe, hogy ha bármi történik a hegyen, tudják, hogy kit kell keresni. Ez azért megnyugtató. Utána azért egy fertőtlenítős kézmosás nem ártott (a vadkeleti huncutkodás jegyében kettőt fizettünk és hármat aludtunk, ez arrafelé természetes, nyilván áfás számlát sem kaptunk róla). A ház mellé kivezetett gleccservíz nyersen ihatatlan, zavaros, ill. tartva az esetleges bélproblémáktól, a vizet mindig felforraltuk. Ezzel elég sok idő elment, de abból volt elég és közben lehetett gyönyörködni a „kéthetes” Rákóczi-túróshoz hasonlító gleccser gyönyörű képében.

Az első éjszaka kissé hideg volt, a sátraink mellett, a fenti víznyerőhelyből csordogáló gleccservíz hajnalban befagyott, de a további éjjeleken a fagyhatár feljebb húzódott.

Reggel,vízforralás és Görög Zitás zabkásaevés után felállítottuk a tervet a következő napokra. Első körben akklimatizálódni kell, menni fel 4-500 méter szintet és lejönni. Ennek jegyében elindultunk a Kazbek-re vezető úton, hogy ha már megyünk, akkor legyen is értelme és memorizáljuk az utat a másnap hajnali csúcstámadáshoz. A fehér kereszt a táborból is látszik, kb. fél óra alatt elérhető távolságban van. A fekete kereszt a meteotábortól kb. 1,5 – 2 órányira fekszik, 3900 m magasságban. Mindkettőnél sátorhelyek is vannak kialakítva, többen is táboroztak mindkét helyen.

A fekete kereszt után az út keresztez egy gleccserfolyót, ahol már elkelt a sisak a sűrűn lezúduló kövek ellen. A folyó után ismét a gleccseren voltunk, nem a nagy, fehér részén, hanem a vulkáni hamuval, kővel borított másikon, ami úgy nézett ki, mint a kakaós tejbedara, gleccserhasadékokkal megfűszerezve.

Visszatekintve teljesen más szögből láttuk a tábor melletti hatalmas gleccsert és a szemben lévő nagy falat is, ahol nem kis meglepetésünkre két jégmászó igyekezett felfelé a 60 fokos firn- és jégfalon.

4150 méteres magasságig jutottunk 3,5 óra alatt, 450 méter szintet tettünk meg a táborból. Innen már látszott a 4250 m magasan lévő hágó, ahonnan az út visszakanyarodik jobbra, be a hegy mögé, hogy hátulról, átlépve Oroszországba, érjen fel a Kazbek 5047 méteres csúcsára.  Folyamatosan jöttek fel-le a hegymászók minden nációból: ukránok, oroszok, spanyolok, lengyelek népes csapatai mozogtak a hegyen. A hágón még van egy tábor kb. 4200 méteren, kb. 6 órás útra a Bethlemi háztól, már a hóban. Sokan felmennek idáig sátorral, hogy egy éjszakát ott töltve, másnap reggel rövidebb idő alatt érhessék el a csúcsot, ami onnan kb. 3 óra távolságra van (a Bethlemi-től 9-10 órányira).

Pihentünk és néztük a nagyjából tíz másodpercenként induló kőlavinákat és megállapítottuk, hogy a gleccserfolyón kissé lejjebb kell visszamennünk a biztonság miatt.

Már felfelé és visszafelé is rengeteg kőbabát állítottunk a másnap hajnali utat könnyítendő, mert a kőgörgetegek és gleccserhasadékok között akár tíz különböző út is megy, de nem biztos, hogy az adott időjárási viszonyok között mindegyik járható (ld. Gran Paradiso normál útjai). Amúgy több érdekes esettel is találkoztunk a hegyen, volt, akinek fogalma sem volt, hogy melyik úton kell elindulni a csúcsra….