Másnap hajnal háromnegyed 1-kor keltek a fiúk, mert Peti telefonja valamilyen különös oknál fogva mindig 15 perccel többet mutatott, mint a valóság. Így aztán negyed kettőre már készen is voltak az indulásra. Az ég tiszta volt, csillagos, az állomás épületén pedig két nagyteljesítményű reflektor segítette a korán indulókat és a későn érkezőket. Most nézzük az ő szemszögükből a történteket:

(Peti) Persze, hogy Görög Zitával kezdtünk egy órakor (a fiúk teljesen ráindultak), normális népek ilyenkor indulnak a kocsmából a diszkóba…. Fél óra készülődés után elindultunk Attilával és Bécivel az előző nap „kikövezett” úton. Nem mi voltunk az elsők, két parti fejlámpái kanyarogtak felettünk a hegyoldalban. A fehér kereszt, fekete kereszt, majd a félig befagyott gleccserpatak jöttek szembe velünk, álomvilágban lépkedtünk. Természetesen az előttünk haladó csapatok és mi is benéztünk egy-két kanyart, hiába kőbabáztunk tegnap, aztán mindig sikerült visszatalálni a megjelölt útra. Kb. 4000 métertől szépen beálltak mögénk a lengyelek és az oroszok, mi meg felváltva toltuk a magyar virtust előre a semmi közepén. Rekordidő alatt értünk fel a felső gleccser beszállójához, gyorsabban, mint az előző nap világosban. Itt ezredjére megbeszéltük Attilával, hogy mindig futunk felfelé :) … Felszereltük a hágóvasakat, kötélre vettük magunkat, aztán vártuk, hogy a népes KGST tagállamok csapatai törjék az utat, de nem történt semmi, álltak, mint gleccserlovak a ködben (itt jegyzem meg, hogy ennél feljebb még mi sem jártunk, de előző nap sikerült leérkező magyaroktól minden fontos információt begyűjteni a további útról). Én szeretem ezeket az éjszakai bolyongásokat, útkereséseket egy szanaszét szabdalt ismeretlen gleccseren, így pár perc múlva nekivágtunk és bő fél óra alatt szépen felhúztunk mindenkit magunk után az első nyereg alatti táborba. Itt éppen a hajnal első fényeinél pakoltak a fent sátorozók, készültek a csúcsra. A nyeregből már Oroszországba átérve, változó meredekségű hómezőkön vezetett a tökéletesen kitaposott út a Kazbek és a Kis-Kazbek közötti nyeregbe. „Felkelt a Nap, átölelt a fény… stb., stb”… már fotózni is lehetett és a magasság miatt lassítanunk kellett a tempón. 4500 métertől elővettük a jól bevált technikát, 50 dupla lépés, 50 levegővétel megállva, 4600-tól ez lement 30-ra, majd hét órakor kiszálltunk az útból és pár méterrel feljebb reggeliző helyet vágtunk a hólejtőbe. Evés-ivás közben hamar rájöttem, hogy az elmúlt napok cipekedése és a kora hajnali útkeresés felőrölte az egyébként általában kisimult idegrendszeremet. Fizikálisan jó voltam, még gyorsabban is tudtam volna menni, de olyan csodálatos helyen pihentünk, hogy eldöntöttem, nekem így kerek a történet. Attila magasságmérője 4718 métert mutatott, amikor közöltem a fiúkkal, hogy ketten mennek tovább és biztos vagyok benne, hogy meg tudják csinálni. A döntésem végleges. Pár perc múlva átadtam a kötelet, a fiúk elindultak felfelé, Én pedig táboroztam tovább a reggeli napsütésben, lábam alatt a Kaukázus hegyláncaival. Előttem számos parti elhaladt felfelé, nézték, hogy kis Buddha vigyorogva üldögél a hóban, kezében müzliszelet és tea. Akkor megállt számomra az idő…. Aztán amikor a Nap teljesen felmelegített, elindultam lefelé. A nyeregig folyamatosan jöttek a kötélcsapatok, volt, hogy tízen is voltak összekötve, ami számomra elég meglepőnek és veszélyesnek tűnt. A fekete keresztig senki sem jött felfelé, aztán onnan percenként 8-10 ember, nagyzsákkal. Véget ért az áhított magány … de addigra mélyen beégett a hegy, az út és a „miértek” is megtalálták a helyüket. Már tudtam, hogy ide visszajövök és nem csak az utolsó 300 méterért…

Közben a „továbbszolgálók” a csúcs felé:

(Attila) Bécivel egymásra néztünk: - Megcsináljuk? – Hát persze! J Fizikailag és mentálisan felkészültek voltunk, és akkor még nem tudtuk, hogy a végén a technikára is szükség lesz… Az akklimatizáció jól sikerült, a változó intenzitású fejfájás már nem igazán zavart bennünket (a barométerem itt fent már csak 564 hPa-t mutatott). Pszichésen rendkívül sokat jelentett a „nacsalnyik” határozott véleménye, miszerint „biztos benne, hogy meg tudjuk csinálni”. Elindultunk. Az emelkedő 4800 m fölött egyre meredekebbé vált, itt már 20 dupla lépés + 20 légvételre váltottunk. Nem siettünk, ragyogóan sütött a nap, csak néhány parti volt előttünk és mögöttünk, akik hasonló tempóban haladtak fölfelé. Egy komolyabb felszökés után elértük a Kis-Kazbek és Kazbek közötti nyerget (4880 m), ahol néhány percet pihentük. Fölöttünk az utolsó 150 m, egy kb. 40-50 fokos kuloár. Alulról nem látszott különlegesen nehéznek, a keskeny gyalogösvény szépen szerpentinezett a „bálnahátra”, vagyis a csúcsra. A felső szakaszon azonban az ösvény jégre szaladt, itt már nagyon kellett figyelni az erősen kitett meredélyen. Tudtuk, hogy visszafelé itt probléma lehet. Az utolsó néhány lépés már séta az ellaposodó, viszonylag széles gerincen: az óra 9:30-at mutatott.  A csúcson (5047 m) egy fémből készült, fokosszerű irányjelzőre felkötöttük a magunkkal vitt nemzeti szalagot. Ukránokkal és lengyelekkel váltottunk néhány szót: az Elbruszt kerestük nyugati irányban, és valóban látni is véltük. Következett a lemenetel, amelytől – mi tagadás – mindketten frászban voltunk. Legutóbb 2 hete a Grossglockneren volt egy hasonló lejövetel, de ott a vizes hóban elegendő volt az erőteljes „sarkazás” és botmunka. Tudtam, hogy itt ez most kevés lesz. Jómagam hasmánt jöttem le, erőteljes jégcsákány és hágóvas használattal, lépésről-lépésre, megfontoltan. Jól jött most az elmúlt évek téli túráin összeszedett tapasztalat, és egy nagy adag adrenalin, amelynek segítségével túljutottunk a kritikus, kb. 70 m-es jeges szakaszon (hmm, mondjuk inkább „tiszta jégnek”). A nyeregbe leérve már vigyorogtunk: sikerült! J Lefelé már kényelmes tempóban, nézelődve, beszélgetve jöttünk: lelkünkben „kis rőzse-dalok” égtek... A gleccserre érve azonban, figyelmünk nem lankadhatott: a hasadékokat kerülgettük / ugráltuk, hóhidakon keltünk át. Később, a köves szakaszon aggódva kémleltük a fölöttünk magasodó „Khmaura” falat, amelyről szinte folyamatosan robogtak le a kiolvadó kisebb-nagyobb kövek, egészen az ösvény vonaláig. Végül „megfáradva, de nem megtörve” du. 3-ra értünk a Bethlemi házig, ahol már vártak minket teával.

Reggel, lenn a sátorban, nem a hidegtől, sokkal inkább a fáradtságtól, borzasztóan fáztam, hajnalban már két hálózsákkal takarózva is fagyni készültem. Ezért inkább kimásztam a sátorból, ahol langymeleg hajnal fogadott és a felkelni készülő Nap. A meteorológiai állomás elől megfelelő kilátás nyílt a hegyi napfelkeltére. Amíg a napsugarak el nem érték a sátrunkat, a ház fala előtt melegedtem és hallgattam a kisereglő hegymászók reggeli rituáléit. Az időjárásra egy szavunk sem lehetett egyébként, tiszta ég, meleg, sőt kánikulai idő, vakító napsugárzás, néha már sok is volt, folyamatosan kentük magunkat 50-es naptejjel és hosszú ujjú, hosszú szárú ruhákban járkáltunk.

Abban állapodtunk meg a fiúkkal, hogy délután eléjük megyek kb. 4000 m-ig, a fekete kereszt után lévő nagy szikláig, a gleccserfolyó elé. Előtte azonban még fel szerettem volna menni a tábor felett magasodó csúcsra, ahová láthatóan sokan mentek fel napközben, főleg akklimatizációs céllal, hiszen ez a kilátópont 3900 méter magasan van, 250 méterrel a ház felett. Az út a táboron keresztül indul, így volt lehetőségem jobban körülnézni. A lengyeleknek például kész sátortáboruk volt, zászlóval és legalább 15 sátorral, ami között volt pl. konyhasátor is.

Háromnegyed úton voltam felfelé úgy fél 12 körül, amikor Peti hívott telefonon, hogy ő már a sátorban van, ne aggódjak, semmi baja, de visszafordult. Leintegettem neki, és folytattam az utat a meredek emelkedőn. A csúcs alatt két „torony” van, amiken nagyon jól lehet látni a vulkánkitörés, majd a későbbi folyamatos erózió nyomait. Ez a két torony lentről nézve teljesen kitakarja a lényeget, vagyis azt, hogy a 3900 m-es csúcs tetején kis kápolna is van, ami a felkészülés közben valahogyan elkerülte a figyelmemet. Engem teljesen az Aljazev-stolp-ra emlékeztettet. Az oldalán lévő kis harangon magyar nemzeti színű szalagot lengetett a szél, korábbi tulajdonosai idén tavasszal jártak ott. Néhány körpanoráma után óvatosan indultam lefelé, mert bár nem túl kitett az út, de eléggé csúszott az aprókő a meredek lejtőn.

Délután befutott a társaság másik fele, elcsigázva, de boldogan: sikerült, elérték a csúcsot, ráadásul szintidőn belül, 8,5 óra alatt. Már ettünk egy fél órával később, amikor a főcsúcs alól hatalmas robajjal leszakadt egy háztömbnyi szikla, millió darabra törve bucskázott lefelé, pontosan a turistaúton keresztül. Ahol fél órával ezelőtt ők is elérték a tábort. Hatalmas szerencse, hogy azokban a percekben senki nem tartózkodott az útnak azon a részén…

Másnap elköszöntünk a hegytől, a gleccseren átvágva ismét a bal oldali kiszállót választottuk. A gleccser felszíne most közel sem volt olyan könnyen járható, mint pár napja idefelé jövet, a napsütés és a meleg megtette hatását.

A 1-es alaptáborban, a gleccser alatt a víznél két, nem grúz és nem szláv kinézetű hegymászó álldogált, akik beszédjük alapján sem tartoztak a fenti nációk egyikéhez sem. Attila erősen figyelte őket, majd egy jól irányzott angol kérdéssel – where are you from? - megoldotta a rejtvényt: embereink (iráni) Kurdisztánból érkeztek. A Madzsarisztán jeligére fülig szaladt a szájuk, legnagyobb meglepetésünkre teljesen képben voltak Magyarországról, sőt, hamarosan fényképezőgépüket is előkapták a jeles találkozó megörökítésére (amire persze mi is gyorsan hoztuk a sajátunkat). Nagy ölelkezések és kézrázogatások közepette váltunk el, ők még felfelé tartottak.

A Sabertse-hágóból még visszapillantottunk – hihetetlennek tűnt, hogy ott voltunk fenn, ketten még feljebb, legfelül. Alig pár óra alatt lejöttünk a hegyről és a hágó után a hegy eltűnt a szemünk, vagyis jobban mondva a hátunk elől. Az első napi táborhelyünkön megkerestük az elrejtett csomagokat és előkerült a fél liter chacha is... Pár kortytól mindenkiből elszállt az elmúlt napok küzdelme és feszültsége. Bécivel nagyon megjött a lendületünk, különböző hazafias és katonadalokat énekelve, néhol ordítva vonultunk le nagy sebességgel a hegyről, de nem keltettünk túl nagy feltűnést, mert mások már felfelé is danolásztak. A kolostor előtti dombon mintha nekünk kiabáltak volna magyarul, de nem találtuk a hang forrását, így egy lendülettel a kolostor aljáig mentünk. Attiláék találkoztak össze a magyarokkal, nem sokkal később, akik láttak és hallottak két őrült magyart énekelni a hegyen...

A kolostornál Peti első nagy csalódása a civilizációtól, hogy a kitelepült büfében a lehajtott fejjel szorgalmasan okostelefonozó pultoslánytól nem lehetett sört kapni…. Az én pozitív csalódásom viszont a kijelölt mosdó volt (nem a toitoi!), ami egy *****-os szállodában is megállta volna a helyét és még tiszta is volt. Igazi kánaán, ingyen.

Némi tisztálkodás, hűs forrásvíz és egy magyar pár építészeti információi után hárman vágtunk neki a felettünk magasodó kolostor megtekintésének. Belépni csak térd alatti, vállat is fedő ruhában és nőknek még plusz fejkendőben lehet csak, a bejáratnál külön ruhásládák vannak felállítva a hiányosságok pótlására. A térdnadrágom pont mutatta a térdemet, így kaptam egy szoknyát, és bár volt a fejemen egy sapka, még egy kendőt is rámtukmáltak. Alul túrabakancs :).

Nem vagyok hívő, de az évszázados falak mindig megérintenek. A Sameba Gergeti kolostor a 14. században épült, jelenleg is lakják szerzetesek, akik a folyamatosan oda zarándokoló tömegeknek lelki feloldozást nyújtanak. A grúzok nagyon istenfélők és buzgó hívők, még a taxi, busz elindulásakor is sűrűn vetik a keresztet a biztonságos út reményében (nekünk elég volt reménykedni a helyi pálinka és a finom grúz sörök bátorító hatásában).

Míg mi fenn a kolostorban nézelődtünk, lenn Peti megalkudott a helyi taxisok vezetőjével, egy igazi junior EB-győztes judobajnokkal, Ramazzal, aki a 80-as években még Budapesten is járt, hogy 50 lariért (minő meglepetés ld. felfelé út díját) levisz minket Kazbegibe sőt, 160 lariért forró folyóvizes szállást is ígért, reggelivel, a saját házában. A Nivával is elég meredek volt a lemenetel az esővíztől teljesen kimart szerpentinen, de mire istenigazából aggódni kezdtem volna, leértünk. Egy nem túl tájékozott Kia Ceed majdhogynem fejre állt előttünk az egyáltalán nem erre az útra tervezett járművével.

Jegesmedve méretű bajnokunk állta a szavát, a házában lévő, kiadó vendégszoba az abból nyíló fürdővel tökéletesen megfelelt az igényeinknek és volt forró vizes zuhany! Leértünk. Civilizáció.