Hosszas tusolás és gyors öltözködés után vacsorázni indultunk. Az étterembe menet betértünk az információs irodába képeslapért, marsrutka- és vonatinformációért. Az első kettő könnyen ment, a vonattal azonban már gondok akadtak. Bár a közepesen segítőkész lány felírta a Tbilisziből Batumiba induló járatokat, az előzetes jegyvásárlástól azonban teljesen elzárkózott, mondván, hogy ahhoz grúz bank-/hitelkártya kell, amivel sem ő, sem én nem rendelkezem, így ez lehetetlen… No comment.

Vacsorázni a forgalmas centrumban lévő Kvehi étterembe mentünk. Egész Grúziára általánosságban elmondható, hogy a pincéreket, főleg egy forgalmas helyen, úgy kell levadászni és ne is számítsunk arra, hogy a fogásokat szép sorjában kapjuk: ahogy elkészül, már hozzák is, egyszerre, vegyesen salátát a levessel, a főételt a sörrel. Több fogásos vacsoráért, hat sörrel, két körtelével négyünkre összesen 150 larit / kb. 17.000 Ft / fizettünk, amiben már a kötelező 10%-os felszolgálási díj is benne volt. Egyébként ezt a 150 laris átlagot négy főre kajával-piával minden étteremben tartottuk a következő napokban és tökéletesen meg voltunk elégedve, talán Béci néha kaphatott volna dupla adagot…J. Vacsora után meglátogattuk az érkezésünkkor már felfedezett Avtobus vendéglátóipari egységet, ami egy kiszuperált buszból került kialakításra, némi hippis beütéssel, hatalmas vadvirágcsokrokkal, ahol három kávét három különböző kávéscsészében szolgálnak fel. Következő állomásunk a főtéren található Mari’s bár volt a borszaküzlet felett, a folyóparton. Itt három grúz hölgy – valószínűleg anya és két lánya – várja az arra tévedőket itallal, némi édességgel és pár gyorsan elkészülő grúz ételspecialitással. A sokadik kör sör után éppen indulni készültünk, amikor a pár perce a szomszéd asztalhoz telepedett három orosz fiatalember egyszerűen áttolta hozzánk a székét és rendelt egy üveg chachát. Ezzel eldőlt az este és a mi sorsunk is – az oroszokkal nem tudtuk felvenni a versenyt ivásban. Közben azért szert tettük némi információra is a világjárt oroszoktól, többek között, hogy Moszkvához Kazbegi közel van, csak 2,5 óra – repülővel  :).

Reggel az előzetesen megbeszélt, bőséges grúz házi reggeli (15 lari/fő, nem épp a legolcsóbb, de teljesen megérte az árát, egy hamisítatlan grúz étkezőben a nagymama által készített hacsapurival, helyi sajttal és lekvárral, sonkás tojással és más földi jóval) után Ramaz már intézte is egy taxistársával eljutásunkat Tbiliszibe, akinek a hétüléses Nissan Terrano-jában már két cseh turista várta az indulást. A fővárosig tartó több mint kétórás út során oda-vissza bővítgettük egymás tudását a másik országáról. Közben megálltunk Ananuriban, megnéztük a várat és a templomot, amitől őszintén szólva többet vártam. Következő megállónk egy útszéli forrás volt, ahol sofőrünk megtöltötte palackját vízzel, a fiúk pedig az út túloldalára kitelepült helyi árusoktól beszereztek kétféle helyi sajtot, a magyar árakhoz viszonyítva nagyon olcsón, vezetőnk szerint viszont pofátlanul drágán.

Tbilisziben a Didube-n elbúcsúztunk a két cseh kollégától, minket a vasútállomáson tett ki a sofőrünk nem sokkal dél előtt. Rövidesen kiderült, hogy az éjszakai vonatra már minden jegy elkelt (ami nem lett volna drága, 24 lari/fő), a 17:35-kor indulóra még vehetünk. Mivel a marsrutkák is innen indulnak, kiderítettük, hogy éjfélkor indul Batumiba járat, reggel 6-ra ott lehetünk, ára 20 lari/fő. Utóbbit választottuk, hogy legyen időnk körülnézni a fővárosban, ha  már így alakult és itt vagyunk. A vasútállomás eldugott és erősen bűzlő csomagmegőrzőjében hagytuk a zsákjainkat, darabját 4 lariért. Lassan kezdett kiürülni a kézfertőtlenítős palackom... Nyakunkba vettük a várost, Attila 80-as évekbeli emlékképei alapján igyekeztünk a folyó irányába, vízmintáért (Attilának a világ különböző tájairól van kis üvegcsében vize a nagyobb folyókból és tengerekből). Tbilisziben a Mtkvari folyó nem közelíthető meg olyan könnyen, mint mondjuk Budapesten a Duna, ahol széles lépcsősorokon üldögélhetünk a parton. A folyó inkább csatornaszerűen folyik a szikla- és betonfalak között, egy-két helyen van lejárat. Az egyik hídról pont észrevettünk egy ilyen lejárót, már csak meg kellett közelíteni. Ez nem olyan egyszerű, a környéken híre sem volt gyalogátkelőnek és egyszerre négy sávban rohantak előttünk az autók. Attila átküzdötte magát, le a folyópartra, amiről később inkább nem akart nyilatkozni, beszerezte a vízmintát, majd vissza. Továbbindultunk a belváros irányába és egyszerre elfogyott alólunk a járda. Ott álltunk egy négysávos út szélén, ahol péntek délutáni forgalom fogadott minket vasárnap kora délután. A helyieket utánozva, elindultunk a legszélső sávban, amit mintha kimondatlanul is a gyalogosoknak tartottak volna fenn, egy kocsi sem használta, sőt, a rendőrök sem szóltak ránk. Aztán elfogyott az „ál”járda is. Nem volt más választás, vissza már nem fordulunk, egy életünk, egy halálunk, át kellett jutnunk az úton. Bár így utólag ez nem nagy szám, de ott és akkor olyan üdvrivalgással értünk át, mint aki megnyerte a félmaratont. Az izgalmakra sör és chacha szükségeltetett, betértünk a közeli Old House étterembe. Igényes, autentikus kialakítás a folyóparton, árnyas fák alatt, rögtön beleszerettünk. Tankolás után tovább igyekeztünk a belvárosba a közeli parkon át, ahol a vasárnap délutáni ócskapiacba botlottunk. Bár csak a szélét kóstolgattuk, így is több mint egy órát töltöttünk a szovjet éra minden hagyatékát – is – felvonultató piacon (őskövület fésűt is kínáltak, igaz, nem nekem, hanem Attilának :)). Itt tényleg mindent lehet kapni, alkudni kötelező. Mire elhagytuk a piacot, gazdagabbak lettünk néhány kitűzővel és két bicskával.

A sétálóutca elején egyrészt a Silk Road Bank, majd az útba épített tábla (római hadi út) hívta fel a figyelmünket, hogy itt bizony már évezredek óta tapossák egymás sarkát a különböző népek. A belváros gyönyörűen felújított épületei még éles kontrasztban állnak a mellékutcák lepattant házaival, de látszik az igyekezet, az igényesség és összességében egy pezsgő, fiatalos sétálóutcán kerestünk egyre éhesebben egy, mind a négyünknek megfelelő éttermet. Mire oda-vissza megjártuk a belvárost, megegyeztünk, hogy visszamegyünk az Old House-ba, még ha ehhez a fél várost is kellett megkerüljük. Az étteremben már mosolyogva fogadtak minket, elfoglaltuk kora délutáni asztalunkat. Amíg választottunk, zenészek pakoltak ki a fák alá – hm, zenés vacsora felár nélkül? Az első látogatásunkkor feltűnt egy négyfős férfitársaság, akik lehettek akár a helyi maffiahálózat fejei éppúgy, mint a város vagy az ország első emberei, mindenesetre láthatóan otthon voltak az étteremben. A zenészek rázendítettek, régi és új, grúz polifónikus, orosz és nemzetközi slágerek következtek. A maffiózónak nézett (opera?)énekesek is beszálltak, egymás után jöttek a grúz többszólamú énekek és az „O sole mio” a milánói Scala-ban is megirigyelhető minőségben. Egyszerűen fenomenális volt! Tetszésünknek mi is hangot adtunk, így aztán hamarosan társaságot kaptunk, az egyik hegyomlásnyi méretű énekes - akit akár a grúz hadiflotta parancsnokának is nézhettünk volna - szólította fel a fiúkat (nekem mutatta, hogy maradjak csak ülve, ez férfidolog) egy grúz-magyar férfibarátságra szóló pálinkára. Szerencsére énekelnünk nem kellett...

Sötétedett, mire visszaértünk a vasútállomásra. Tizenegykor már a közvetlenül Batumiba induló busznál álltunk. Mivel a 19 személyes kisbusz fél 12-kor megtelt, elindultunk. 23:34-kor 29 fokban kanyarodtunk ki tbiliszi vasútállomás elől, kb. 380 km buszozás várt ránk. Alvásról nemigen lehetett szó, ahogy kiértünk az autópályára, a sofőr maximumra tekerte a hangerőt. Hajnal kettő körül megálltunk egy fél órára, a sofőr megvacsorázott, majd indultunk tovább. Még egyszer álltunk meg, amíg elértük Batumit. Legközelebb azért kipróbáljuk az éjszakai vonatot – emeletes japán csoda!