Túra és Túratárs kereső közösségi oldal
Üdv a Túratárs-on, jelenleg Vendégként vagy itt. Jelentkezz be vagy Regisztrálj itt <<<
TÚRATÁRS CHAT | RAKJ A KEDVENCEKBE
TÚRABLOGOK  
 



A hegy megvár
2018/07/23 18:13:39 Küldte: pavluxek


1989-ben szabadidőm jelentős részét azzal töltöttem, hogy az ELTE ásványtárát bújtam, a bemutatott példányok kísérő kartonjairól készítettem jegyzeteket, s a végén elég tisztességes listát kaptam a Magas-Tauern, Ziller- és Ötztali-Alpok 19-20. századi ásványlelőhelyeiről. Nyáron aztán felkerestük ezeket a helyeket barátaimmal és szorgosan gyűjtögettünk. A Magas-Tauernben klasszikus lelőhely a Habachtal (felhagyott smaragdbányájával), az Ober- és Untersulzbachtal, a Großvenediger északi oldalán. A völgyek végén ott pompázott a Venediger napfényben szikrázó 3666m magas, havas csúcsa és én gyakran gondoltam arra, hogy oda egyszer fel kellene menni. De aztán ennél minden más fontosabb volt, úgyhogy nem mentem.

 

2011. nyarán az ausztriai Raurisból robogtunk a Felbertauern-úton a dél-tiroli Suldenbe Ortlert mászni, s közben Horváth Tibivel – akivel akkor legalább három órája ismertük egymást, de már az első perctől tudtuk, hogy egy húron pendülünk – lefektettük egy következő nyári közös, egyhetes Venediger-trekking terveit. Aztán Tibi tavasszal nem tért haza az Annapurna-expedícióról, a Großvenediger pedig ismét a hátsó polcra került.

Idén nyáron egy nagyobb hegyet tervezünk megkörnyékezni, amire nem lehet „csak úgy”, az irodából felszaladni. Herr Karancsi azt találta ki, hogy akklimatizációs hegynek pont jó lesz nekünk a Venediger. Na, de még milyen jó lesz az, tapsikoltam én. És úgy is lett!

 

Péntek délben valami tucatnyian állunk a Venedigertaxi megállójában a hinterbichli felső parkolóban, 3 szimpatikus némettel, meg egy szintén szimpatikus, csendes 6 fős magyar csoporttal, akik egyáltalán nem olyan harsányak mint az én bandám nagyobbik része, akik már fent dorbézolnak – ránk várva – a Johannishüttében (2116m). Hamarosan berobog a mikrobusz, bedobáljuk a cuccot, mi is felugrálunk, a fekete hajú csaj meg robog fel velünk a murvás szerpentinen, de igen tempósan. Nem mondom, hogy hajmeresztő tempóban, mert a télen volt már ennél durvább kalandunk a Dolomitokban, hómacskával lefelé a Fanesből. Buli az élet!

 

Herr Karancsiék kis stampó pálinkákkal csatlakoznak hozzánk a Johannishüttéből, amit menetből iszik a banda, a mormoták őszinte döbbenetére. A szanaszét heverő teheneket viszont semmivel nem lehetne kizökkenteni a flegma kérődzés nyugalmából – szóval kerülgethetjük őket.

 

Beborul az ég, először csak szitál, aztán mokány eső kezd hullani, 11 fős csapatunk hosszan széthúzódik a vadvirágos, majd egyre kietlenebb, sziklás völgyben. Én hozom a F&B térkép kísérőfüzetében írt szintidőt, amivel elégedett is vagyok, hiszen az alapfelszerelésen kívül 30m túrakötelet és jégcsavarokat, meg a hozzá való cugehőrt is cipelem.

 

A Defereggerhaus (2962m) Ausztria második legmagasabban fekvő turistaháza (az Erzherzog Johann után), akklimatizálódásra pont jó nekünk. Amúgy a túraleírásokat olvasva nem épp jó hírű ház. Ehhez képest az első interakcióm a háziakkal széles mosolyú köszöntés a kelet-ázsiai szakácsnővel (én bakancsot fűzök épp, ő rizsért megy a raktárba). Mint később kiderül, rajta kívül a házban többé-kevésbé mindenki zizis, de jó humorú és kedves társaság, a kaja pedig finom és bőséges. A Klaunzer család generációk óta viszi a házat és én bármikor szívesen visszatérek hozzájuk. Azt hiszem, ha az alapvető hütte-szabályokat betartja az ember, akkor az öreg Klaunzer sem kerget senkit seprővel, mint azt egy beszámolóban olvastuk.

 

Szombaton pirkadatkor indulunk neki a csodálatos nevű Mullwitzaderl-csúcs felé vezető sziklás gerinc mentén, a Rainer Kees (gleccser) beszállásáig. Indulás előtt megkérdezzük az öreg Klaunzert az időjárásról. Azt mondja, idén júliusban ha szép időt ígértek, rossz idő lett. Ha rossz időt ígértek, jó idő lett. Mára jó időt ígértek... Az eső folyamatosan szitál-csepereg, de nem vészes, látni viszont nem sokat lehet. Ez csak a sziklán nehezíti a tájékozódást, a gleccseren már egyértelmű lesz a nyomcsapás. Aki arról letér, mindjárt combig merül a hóba, ami hamar visszatéríti a helyes irányba.

 

Két magyar, egy népes szlovák és két német csapat (50-60 ember) mozog a gleccseren, több kötélpartira oszolva. Olykor mindenhol akad valami igazítani, vagy pihennivaló, így rendszeresen kerülgetjük egymást, de itt ez nem okoz tumultuózus jeleneteket, bőven elférünk. Két emberünk még soha nem volt kötélen, hágóvasban. Ez önmagában még nem okozna gondot, mert elég ügyesek, erősek és eltökéltek, hanem a leharcolt felszerelés, amit a kölcsönzőben kaptak, önmagában veszélyforrás. A gleccsertúra első 500 méterén négyszer kell nekifeküdnöm az előző este a házban már beállított hágóvasat szerelni B. bal lábán.

Érdekes, hogy a hétvége ellenére osztrákoknak színét sem látjuk. Igaz, épp most mászunk bele a csúcsrégiót borító szürke felhőbe, szóval nincs éppen az a kimondott mászóidő. A gleccser amúgy nem támaszt különösebb nehézségeket, a nyomvonal jó messze elkerüli a gleccserhasadékokat, a fagypont körüli hőmérsékleten majdnem egész nap jól harapnak a hágóvasak és nagyon meredek részek sincsenek. A kitett(?) csúcsgerincen pedig már olyan tömör tejföl vesz körbe bennünket, hogy a kitettség sem érzékelhető. Cserébe persze az Untersulzbachtalból sem látni semmit.

 

Ahogy felfelé haladunk, az eső jégkásába vált, de az igazi gondot a szél jelenti. A csúcs előtti Rainertörl hegynyeregben (3422m) a viharos szél többeket visszafordulásra késztet. Mi nyolcan megyünk tovább, így átszerelünk háromról két kötélre, aztán hajrá! Kicsit antarktiszinak tűnnek a körülmények, ahogy vonul a több tucat ember, a viharos szél hordja a havat, de szerencsére nincsen hideg. Amikor nagyon felerősödik a szél, ahogy a jég borotválja az arcokat, egy emberként áll meg a sor és meggörnyedve jobbra fordul, az arcát védi, aztán a szél enyhül és megyünk tovább. Érdekes módon nem is a széllökések veszélyesek, hanem, hogy egyik pillanatról a másikra, átmenet nélkül szűnik meg, miközben az ember még ellentart. Aztán tántorodik egyet. Na, ezt itt nem muszáj csinálni, mert néhol nincsen elég hely hozzá, könnyű az örökkévalóságba tántorogni a gerincről.

 

Hosszan megyünk egy keskeny, havas háztetőn – habár csak sejteni lehet, hogy egy keskeny gerinc van a lábunk alatt – amikor elölről nagyobb zajt hallani. A szlovákok tolonganak egy embermagas hóbuckánál. Ha jól látom, fényképezkednek. Mi ez? Csúcsfotó? A csúcson kereszt van, itt nincs kereszt. Feladják valamiért? Mi azért menjünk tovább! Ja, hogy nincs tovább... Itt a kereszt, csak eltakarta a hóbucka. Na, ebből megint műtermi jellegű csúcsfotók lesznek, amik akárhol is készülhettek. De még annyi hely sincsen, hogy egy valamire való csoportképet készítsünk. Az időjárás sem különösebben támogató, a hóbucka is, amint tolongunk, ki tudja, min van (sziklán-e, vagy hópárkányon), úgyhogy nem kísértjük sokáig a sorsunkat a csúcson és elindulunk vissza.

A lefelé út szokott a nehezebb lenni, fáradtan. Most ez nem különösebben nehéz: a hátszél valahogy kevésbé zavaró, a hó is kitart, szinte végig kellemesen fogja a hágóvas. A Venediger pedig tisztességesen bemutatkozott. Nem egy idilli képet mutatott magáról, mint amikor az utazási irodák kínálják a portékát. Megmutatta nekünk egy hétköznapját. Nem tegeződött velünk, de nem is volt goromba pokróc. 29 évet várt rám. Köszönöm!

  

További képek: https://photos.app.goo.gl/xe2Rjn84mqz4sPQUA

 


Címkék: Grossvenediger





*** Túratárs.com - Túra és Túratárs kereső közösségi oldal ***

Rendszerünkön keresztül a túrát és egyéb outdoor programokat kedvelő emberek megismerkedhetnek egymással, közös túrákat szervezhetnek melyet a túranaptárban helyezhetnek el vagy együtt csatlakozhatnak egyéb szervezett túrákhoz. Az oldalon lehetőség van saját profil kialakítására, melyen keresztül a tagok bemutatkozhatnak egymásnak, illetve feltölthetik kedvenc túrafotóikat. A kapcsolatfelvételről üzenőrendszer és chat gondoskodik.