Meleg van. A hőségben lakásom árnyas, szellős részébe húzódva keresgetek a világhálón, s tervezgetem őszi, téli túráimat. Pár hónapja vettem meg az Alföldi kék-túra igazoló füzetét, s most azok blogjait olvasom, akik már bejárták. Egy  kerékpáros  csapat jól  haladt  Szekszádtól,  Sükösdig, de a következő 20 kilométert 8 óra  alatt tették meg. S onnan már csak jókora vargabetűkkel, aszfalt utakon keresték fel a bélyegző helyeket. Nem is láttak semmit    az Alföld szépségéből…

Egy magányos vándor gyalog járta a rónákat. Naplójában ilyeneket írt: „Ma 67 kilométert tettem  meg. Már csak ... km van hátra.” Mintha csak a büntetését töltené!? Aztán a dátumot nézem: június végén járta a Körösök vidékét. Megérdemli, ha csak ennyi esze volt!

Lassan megérett bennem a gondolat. Egy részt kerékpárral  és  sátorral, az út menti érdekességek és védett területek felkeresésével, lassan, araszolva gyűjtőm be a bélyegzőket. Ahol meg a jelzés elhagyja a töltéseket és a flasztert gyalog túrákkal járom be a homokvidékeket. Bringával szeptember végére és május elejére tervezek 5-6 napos vasúttól, vasútig tartó csavargásokat. Amikor már és amikor még lehet sátrazni.

Gyalogolni pedig márciusban és áprilisban, októberben meg novemberben lenne a legjobb. Ott is gyakorta letérek majd a jelzésről, hogy az ültetett erdőkben felkeressem az ősi állapotban fenn maradt legelőket, lápréteket és ligeterdőket, melyekről Tompa Mihály, Kuthy Lajos, Petőfi Sándor és Bársony István oly szép dolgokat írt.

-----------------                --------------------

Az Illancsról valahol azt olvastam, hogy Bocompagni hercegtől Höllönger Gáspár szabadkai nagybirtokos  kártyán  nyerte el a területet. Új birtokára telepeseket hozatott, akik közül többen pár év után tovább mentek, vagy is „elillantak” a futóhomokos nyomorúságos megélhetésből.  Akár így is lehetett volna, de nekem az a gyanúm, hogy az Illancs megnevezés korábbi eredetű lehet és a fenti történet a már meglévő helynév utólagos magyarázata.

Kiss Lajos[1] szótára ezt írja az Illancsról:

„Illancs futóhomokos terület Baja, Érsekcsanád és Jánoshalma között. Minthogy a Jánoshalmához tartozó Teréz-halomnak egykor Illancs volt a neve, a fotóhomokos környékre ennek a pusztaközségnek a megnevezése vonódhatott át.

Illancsnak hívták a Torontál vármegyei Egyházaskér Illancs Vribica legszegényebb részét is. (Az Alibunártól észak – északnyugatra fekvő Illáncsa, Illancs, Illandza helynév aligha vonható ide.) Az Illancs helynév megnyugtató magyarázata nem ismeretes. A futóhomok képzete alapján a magyar illan ige –cs képzős származékára lehetne gondolnunk, de a futóhomokra való vonatkoztatás másodlagosnak látszik a szegényes település(rész) jelöléshez képest.” stb.

Elővettem hát az atlaszt és rákerestem a két településre. Egyházaskér - szerbül Vribica – délnyugati határában a 88 m magas Aranyhegyen bizonyára nem aranyat bányásztak, hanem sárga homokjáról kaphatta nevét, melyet korábban akár Illancsnak is nevezhettek.

„Európa homok sivatagja” a Delibát melletti homok-hátságtól 8 kilométerre északra fekszik Ilandza. Borovszy Samu[2] ezt írja róla: „Magyarul Ilonc, németül Ilantsch, románul Ilangea. Falu Szerbiában, a Vajdaságban, a Dél-bánsági körzetben. Nevét 1385-ben említi először oklevél. Ekkor már egyházas hely volt és Keve vármegyéhez tartozott.”

A legfontosabb adatot azonban a III. katonai felmérés[3] térképén találtam. Közvetlen a falu délnyugati széle felett húzódik a szintén lösztalajra rakódott Illancsa nevű 117 m magas homok-hát, amelyről feltehetőleg a települést elnevezték.

Most már csak azt kellett átgondolnom, mikben egyezik a három bucka-alakulat? Környezetéből jelentősen kiemelkedő, a Bácskai-löszhátra rakódott, északnyugat-délkelet irányú homok-hátságok. 

Végül még a Kiskunsági NP honlapján olvastam az „illancsi típusú homokbuckákról”. Ezek abban térnek el a nemzeti park hasonló homok-vonulataitól, hogy itt a legmagasabbak a buckák. Továbbá a homokvidék és a Bácskai-löszhát határán a buckák szélárnyékos oldalára lösz rakódott le. Így más növénytársulásoknak ad életteret.

A múlt század ötvenes éveiben a frissen alakult termelőszövetkezetekben nagy volt a felháborodás, amikor arra kötelezték őket, hogy a buckák közötti laposokba erdőket telepítsenek. Kaptak ugyan valami egyszeri támogatást az államtól, de ezzel a legtermékenyebb löszterületeiket veszítették el. Akkoriban ezt Titóval, a „láncos kutya” elleni megelőző védekezéssel igyekeztek megmagyarázni, de valójában a XIX. század végén megkezdett Alföld-fásítás utolsó, befejező szakasza volt ez.

Az alföldi homokon, tájidegen növény az akác az erdei-, és feketefenyő. Vajon hogyan fogják bírni az egyre gyorsuló újabb felmelegedést? Az özönnövények: a selyemkóró, az elvadult kender, a kanadai aranyvessző, a bálványfa, zöld juhar, gyalogakác és társaik is már a felmelegedés előhírnökei. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok foglalkoztatnak mostanában, s lélekben már készülök a buckavidék becsavargására…

Ötleteket, tapasztalatokat, jó-, és kellemetlen élményeket örömmel veszek mind azoktól, akik bringával, vagy gyalog jártak már arra, vagy a környéken laknak.

Szádeczky-Kardoss Géza   szkgeza51@gmail.com

Címkék: Duna-Tiszaköze Bucka-vidék Örjeg Sóstó Fehértó