Túra és Túratárs kereső közösségi oldal
Üdv a Túratárs-on, jelenleg Vendégként vagy itt. Jelentkezz be vagy Regisztrálj itt <<<
TÚRATÁRS CHAT | RAKJ A KEDVENCEKBE
TÚRABLOGOK  
 



Kudarc
2018/10/15 14:38:21 Küldte: Olaszn

Csalódás

2018. augusztus 17-19.

 Na, nem a hegyekben. Magamban. A Schober Alpokba terveztem 7 napos túrát sátor nélkül, az új flancos bivakzsákommal és egy ponyvával. Sajnos barátaim nem értek rá. Akkor egyedül? Soha nem szerettem társ nélkül kirándulni, igaz, voltam már néhány alkalommal egyedül télen-nyáron, sátorral és anélkül.

 Érlelődött a gondolat, végül döntöttem; megyek. Persze féltem a vezetéstől, a magánytól, és legjobban a gyengeségemtől. Decemberi szívműtétem óta valahogy nem jött vissza az erőm, fogalmam sem volt, mit bírok.

A tervem (íróasztal mellett tengerszint felett 100 méterrel) pár háromezres csúcsra feljutás, turistaházak, birkák, tehenek és emberek elkerülése, elhagyatott helyeken szép reggelek megélése volt. Ebből semmi nem jött össze.

Pénteki reggelen 3-kor indultam. Az autóm zárszerkezete indításra és megálláskor percekig kattogott végig az út során, ismeretlen okból. Az ABS lámpa is hol kigyulladt, hol nem. Mint műszaki analfabétának, ezek nem voltak túl biztató előjelek. Arról sem szívesen beszélek, hogy előző este a házban egy lakótársam szívinfarktusban meghalt, rátaláló, éppen hazatérő felesége engem kért meg, hogy segítsek.

Nyomasztó élményeim rányomták a bélyegüket hangulatomra. Magyarázkodom, nem kellene. 12 körül érkeztem meg a térképen jelölt parkolóba. Körülnéztem; rengeteg autó, ember és kutya. „Úristen, hová jöttem?” Feleségemmel 2009-ben már jártunk a hegységben, azon a részén nem sok turistával találkozunk, feljutottunk egy Petzeck nevű 3283 méter magas csúcsra, és csak a sok birka és tehén volt feltűnő és tömeges élőlény a környéken.

Gyorsan összepakoltam a hátizsákomat egy heti élelemmel, cuccal, és útnak indultam. Egy órás sétával értem el a Lienzer Hüttét. Hát erre nem gondoltam. Tömeg. Játszótér. Állatsimogató. Hangzavar. Nem így képzeltem. Nem baj, úgyis továbbmegyek. Valahol a Hochschoberhütte nevű turistaház közelében képzeltem a szálláskeresést, 2-3 órás gyaloglást követően. Ebből 5 órás vergődés lett.

Borzalmas volt érezni, mennyire gyenge vagyok. Soha nem tudtam gyorsan gyalogolni, de amit itt véghezvittem, az maga volt a vánszorgás. Az ösvény is meredekebb lett, a bokatörő kövekre is oda kellett figyelnem. Az eső is eleredt. Maradék lelkierőm zuhanórepülésbe kezdett. És sehol egy hely, ahol el tudtam volna bújni az emberek és birkák elől, és esetleg még víz is van. Szomorú. De az én bajom.

Végül döntöttem; benéztem a Hochschoberhüttébe. Szép nagy épület, hatalmas, nyitott völgy közepén. „Van még két szabad hely a lágerban, holnap már egy sem lesz, még a winterraum is tele van”. Előre fizettem, majd kimentem az esőbe az esti levesemet megmelegíteni. Utána elfoglaltam helyemet a láger utolsó szabad matracán.

Olyan idétlennek éreztem magam a hatalmas zsákommal, zavarodottságommal a jókedvű tömegben. Bizony nem ezt terveztem. Az egyetlen pozitív élményem némi beszélgetés volt egy német turistacsoport tagjaival, akik másnap már hazaindultak.

 Reggel korán keltem. Papucsban mentem ki a ház mellett álló asztalhoz reggelizni. Mikor bementem, gondosan tisztára és szárazra töröltem a (saját) lábbelit. A lágerbe már fel sem kellett mennem, hiszen már összepakoltam. Hiába. A háziúr „vadászott” rám, az ablakból figyelte több mint 3, sőt majdnem 4 méteres papucsos kiruccanásomat. Számon kérte. Azonnal levettem a tárgyi bizonyítékot, és az orra alá dugtam. Jókora adag kisebbségi érzés hatalmasodott el rajtam. Ezek után összebarátkoztunk. Beszélgettünk, mosolyogtunk, majd sokáig kedvesen integetett utánam, ahogy elindultam a Hochschober csúcsa felé.

Vergődtem 3 órán át. Továbbra is gyenge voltam. Aztán jött egy kicsit sziklásabb hely, kis kézhasználattal. Ahogy átjutottam rajta, megint a nyakamba ült a magány, a gyávaság, és a csütörtök esti tragédia emléke. „Hogyan fogok én ilyen helyeken lejutni?” Sikerült teljesen becsapnom magamat, pedig a hely nem volt olyan nehéz, nem voltam egyedül, mert egyre több turista hagyott el és jött lentről a ház felől. Egyedül a rossz fizikai és lelki állapotom volt valós.

Megfordultam. Elment a kedvem mindentől. 2 óra alatt visszaértem a házhoz, majd belevágtam a (számomra) 5 órás kínlódásba az esőben a kocsihoz. Még áltattam magam, hogy ott újra végiggondolom, de éreztem, hogy vége.

Ráadásul a vergődés végén a kocsinál egy kedves helybéli turista megkért, hogy vigyem le a hegyről a falujába. Ezzel végleg eldőlt. Pakoltam, azonnal indultunk. Az utat nem részletezem, de reggel fél 4 körül értem haza Vácra szédelegve és kialvatlanul. 10 óra vergődés, 10 óra vezetés…

Kudarc volt a javából, amit nem is szeretnék eltitkolni. Akkor most vége? Séták a lombos erdőkben a Naszályon, lihegés az emelkedők után, és délben ebéd otthon? Soha nem szerettem jobban a sziklás, vad, magas ormokat az otthoni lombos erdőknél, hegyeknél, domboknál, de mégis, hadd döntsem el én, mikor mit szeretnék! És akkor ennek most vége? Bele kell nyugodni?

Elhatároztam, hogy otthon töltöm el a már kivett szabadságomat, nem nézek bele a levelezéseimbe, nem veszem fel a telefont. Viszont mindennap futok egy keveset a Naszály oldalában, számomra kemény terepen. Jó döntésnek bizonyult. 4 nap kínlódás, vergődés után végre valami helyreállt. Elmúlt az a megmagyarázhatatlan gyengeség, amit a tavaly decemberi szívműtétem óta nem tudtam se megmagyarázni magamnak, se lerázni, mint kutya a vizet. Nem kell nagy dolgokra gondolni egy protkós nyomorék esetében, de hallatlanul jó érzés volt, hogy éreztem újra valamit, amit csak egyfajta visszatérő erőnek tudok leírni. Kívül és belül. 

 A pozitív végkifejlet; beneveztem a november 18-i Naszály trail-re, hosszútávra. Ilyet még nem próbáltam. A megjegyzés rovatba beírtam fogyatékosságaimat (átkozott hiúság). A mai napig én vagyok a legvénebb jelentkező (még átkozottabb hiúság). És végül: folytatom a tervezgetést az íróasztalnál; február 9-10-én újra kint szeretnék aludni a hóban, a Liptó valamelyik gerincén egy gödörben, ha találok valami szerencsétlen túratársat. Mert egyedül nem megyek, ahhoz gyatra vagyok.

 

Végül a tanulság: sokat akart a szarka, de kevés volt hozzá. Jobb elismerni és tanulni belőle. Nem jó egyedül. Most még inkább úgy gondolom, hogy a barátokkal együtt szerzett élmény erősebb lehet a magányos kódorgással begyűjtöttnél. Legalábbis egy öreg, nyomorék és gyáva nyúl számára.

Ja, és a Schober Alpok csodálatos. Mint minden hegy. Azért mégis ez a legfontosabb.

 2018. október 12.

 

Címkék: Túra





Bejegyzések 1 - 4-ig. Összes bejegyzésed: 4

Olaszn
2018/10/19 10:22:13

Köszönöm! Én is úgy gondolom, hogy kint kell lenni a természetben és menni, ameddig lehet.



pavluxek
2018/10/19 09:36:01

Hol így sikerül, hol úgy sikerül. Menni kell - ez a lényeg! Fel a fejjel, oszt előre! Az alpevereinssteig például egészen jól sikerült. És az írás is. (mindkettő)
Hajrá! 



Olaszn
2018/10/16 11:06:52

Köszönöm szépen, nagyon jólesett!



szAgi
2018/10/16 10:05:07

Gratulálok az íráshoz ! Engem nagyon megérintett :) Köszönöm!




*** Túratárs.com - Túra és Túratárs kereső közösségi oldal ***

Rendszerünkön keresztül a túrát és egyéb outdoor programokat kedvelő emberek megismerkedhetnek egymással, közös túrákat szervezhetnek melyet a túranaptárban helyezhetnek el vagy együtt csatlakozhatnak egyéb szervezett túrákhoz. Az oldalon lehetőség van saját profil kialakítására, melyen keresztül a tagok bemutatkozhatnak egymásnak, illetve feltölthetik kedvenc túrafotóikat. A kapcsolatfelvételről üzenőrendszer és chat gondoskodik.