A 15-ei hosszú hétvégét nem szerettem volna a négy fal között tölteni, így egy kis programot állítottam össze: Szombaton indultunk Pestről, és a Lada korlátaihoz mérten száguldottunk Mátraháza felé. Útközben egy gyors akumlátor csere, csak a fíling kedvéért és már meg is érkeztünk. Gyors öltözködés után elindultunk a Kékes tetőre. Friss hó, csörgedező patak kísérte utunkat. Az ösvényen már jártak előttünk, így megnyugtatott a gondolat, más is van ilyen őrült. A jávoros forrásnál aztán elhagytuk az erdei ösvényt, és az aszfalton haladva célba vettük hazánk legmagasabb forrását. Az út fogytával nyugtáztuk, erre már mi vagyunk az elsők. Elbűvölve néztük az Alpokat idéző sűrű fenyvest, és az angyalkázásra hívogató érintetlen havat. Egy sziklaorom alatt kicsit leereszkedve megleltük a forrás. Kiástuk a hó alól, és nyugtáztuk, hogy egy régi Mattos kérdésre távválaszt is adhattunk volna. ( A forrás fölött olyan színű a pötty, mint az odavezető turistaút.) Kicsit módosított (egyenesen fel) útvonalon, ismét a kékes felé vettük az irányt. Fenn már hatalmas tömeg, teli parkoló fogadott minket. A sí szerelmesei ellepték a hegyet. Sajnos nem találtunk padot csak asztalt, így állófogadásos ebédet tartottunk, majd egy kávé/ forralt bor erejéig meglátogattuk az egyik éttermet. László barátom konstatálta hogy most sem járt jobban, ugyanis az első alkalom, amikor a Kékesen járt az a Matt volt, hajnal 1 fele. Gondolta most majd szebb kilátásban lesz része, de meg kellet állapítnia hogy csak annyi változott, hogy most nem fekete, hanem szürke.

Megpróbálta beüzemelni a GPS hogy megkereshessen egy geoládát, de nem volt jel, így a természetes sziklahasadék felkutatása a mission imppossible egy újabb epizódja lett. A markazi kapu irányába haladtunk tovább, végig a gerincen, ahol a feltámadt szél következtében elég cudar időnk lett. Cserébe kezdett valami kilátásféle kialakulni, és a hó átfúvások érdekes képződményei is színesítették a túraélményt. A gerincről letérve egy keskeny kis ösvényen kellett volna haladnunk, de a hó annyira ellepte hogy meredek oldalban bukdácsoltunk lefelé. Az egy lépés-egy csúszás technikánkat egy kevésbé felkészült (sportcipős) túrázó is lelkesen gyakorolta, de neki csak Parádra kellet visszaérnie. A kínosan lassú ereszkedés után már egy nyugodt séta várt ránk az Ilona vízesés irányába.

A fagyott jégcső már kilyukadt egy irányba, ahol vidáman tört elő a patak. A jég és a víz elbűvölő párost alkotva mutatta meg a mozdulatlanság és a dinamizmus harmóniáját.

Rövidebb időzés után indultuk is, mert igen messze volt a járgány. László ki is talált egy rövidítést. Minek nekünk a jelzés, hisz itt egy völgy, ami pont ugyanoda visz. Hát neki is indultunk, de megint bizonyítást nyert a régi mondás, néha a rövidebb út a hosszabb. A szörnyű és a rettenetes út közül kellet választanuk, és mi „bölcsen” választottunk. Végül egy nem túl régi földcsuszamlástól elzárt völgyben találtuk magunkat, és mivel vissza sosem fordulunk, hát nekivágtunk a saras hegyoldalnak. Egy ideiglenes patak, és zúgója tette látványossá a mászást. A „gerinchez” érve azonban szembesültünk a tényekkel, újabb földcsuszamlásos rész zárja el a kívánt irányt, így kénytelenek leszünk tovább mászni. Marcsin azonban meglátszott a téli punnyadás így elfogyott az ereje, és nem bírt tovább mászni. Egy ideig hátulról toltam, majd elölről húztam szegényt, de a csúcs túl messze volt… Egy ponton nem bírtam tovább segíteni, és miután a kapaszkodó kezemmel is a megcsúszó túratárs után kaptam, megállíthatatlan folyamatok indultak el. Elöször őt sikerült megállítani, de én csúsztam meg, majd fordítva. Végül mindketten elindultunk az erdei kalandpálya csúszda különítményén. Némi forgolódás után sikerült a lábamat kellően mélyre nyomnom a sárba, így megálltam, de az utolsó, amit láttam, hogy túratársnőnk, bár ügyesen átfordult a hasáról a hátára, vészesen közeledik egy termetesebb fához. Megállás után egyből felé pillantottam megint, és bár örömmel tapasztaltam hogy a fát bravúrosan elkerülte, a 8-10 méteres csúszás végeztével épp lendületet vesz a patakparti „rámpán” és háttal landol a mederben. A következő pillanatok a valóságosnál kicsit hosszabbnak tűntek, és nem mozdult, és mintha csak lassított felvételen lennék mentem a segítségére. Ekkor észrevette az arckifejezésemet, és gyors Jól vagyok! -Jól vagyok! Kiáltással próbált megnyugtatni. Az adrenalin még dolgozott bennem, így gyorsan kirántottam a patakból. Az ágak, és az avar szerencsésen tompította a becsapódást, és még a komoly elázást is megakadályozta.

Örömmel konstatáltuk, hogy legalább a víz jó oldalára tudunk kimászni, és így megközelíthetjük az oly áhított jelzést. A nagy ijedségben elvesztett cukrot némi aszalt gyümölccsel pótoltuk, és folytattuk az utunk. Kicsit feljebb másik két túratársunk is csatlakozott hozzánk a túloldalról, és mivel felértünk a 700-as szintvonal közelébe, így már „csak” körbe kellet sétálni a hegyet. Ebben egy aszfaltozott út volt a segítségünkre, de mivel érintetlen volt a hótakarója, nem könnyítette meg túlságosan a haladást. Folyamatos meséléssel próbáltuk elterelni a lányok figyelmét a még megteendő távról, és a lassan sötétedő égboltról. A pisztrángos tó mellett aztán elfogyasztottuk a vacsorát is, és elhagytuk a civilizáció utolsó nyomát, az utat is. Szerencsére ezen a szakaszon már újra jártak előttünk, így a nyom és a fejlámpa segítségével haladhattunk célunk felé. Az utolsó elágazásnál én előre siettem, hogy az autót visszahozva lespóroljak 1 km-t a távból. Az időzítés remekül sikerült. 7-kor az autóban ültem, és 7.10-re a csatlakozási ponthoz hajtottam, amikor is az erdőben 5-10 méterre imbolygó fénypontokat pillantottam meg. Irány a Felsőtárkányi szállás!

Eszti kádról álmodozott, én pedig forralt bórról.

A szállás egy kis fogadó felső szintjén volt, kellemes takaros, és volt kád! A lányoknak a fürdés nekem a vacsora volt fontos, így mindenki ment a maga útjára. A bárba betérve leadtam a rendelést, hogy egy pizzát és egy sört, amit a pultos hölgy rezzenéstelenül fogadott, és máris nekilátott a tüsténkedéshez. Laci érdeklődött hogy akkor nem eszem? Mivel nem kérdeztek vissza a pizza fajtájáról. Kiderült itt csak „a Pizza” létezik, de meg kell hagyni finom volt, és laktató is.

A második napot, erőteljes bakancsszárogatással kezdtük, majd a megrendelt tojásrántotta után nekivágtunk a következő etapnak. A falun kellemes beszélgetés közepette haladtunk végig, és kellemes hangulatba tekintettük meg a felsőtárkányi tavat, na meg a kicsit túlságosan kiépített sziklaforrást. Az erdei kisvasút nyomvonalát követve haladtunk tovább, és eseménytelenül, jutottunk el a köztes állomáshoz. Itt Lacival egy újabb geoláda keresést folytattunk, míg a lányok az első zokni cserét hajtották végre. A bekerített területen megcsodáltuk a muflont és az őzeket, majd tovább sorjáztunk a vonatsínek mentén. Itt már rengeteg koca turista tartott velünk, mert nem lehetett, tovább jönni autóval. Az árnyas kis völgyben haladva, egyszer csak egy ismerős sárga „gömb” jött szembe. Tina volt az, Danival. Elmesélték, hogy a forrás szép, a Toldi kunyhó pedig kicsit füstös, és egyáltalán nem összkomfortos. A víz Tinának, az áram Daninak okozott hiányérzetet.

Elválva folytattuk az utunkat, előbb a Stimec házig, majd fel a forráshoz. A látvány leírhatatlan, a plázákban lévő szökőkutak belehalnának a sárga irigységbe, ha ezt meglátnák. Szerencsére ide csak az elhivatottabbak jönnek hisz itt hideg, és sár van, de azért nem értem miért nem csinálnak nagyobb hírverést egy ilyen látványosságnak. A fotózkodás végeztével én a bakancsommal próbáltam felmérni a forrás erejét, aminek Marcsi látta a kárát, Laci ugyanezt a kezével próbálta, de Ő legalább saját magát vizezte össze. Egy kis nyugalomra vágyott a csapat, így elindultunk az állandó forrás felé. A vadetetőhöz érve leheveredtünk a szénára, és jóízűen fogyasztottuk el az ebédünket.

Innen az előző napból tanulva Marcsi hazafelé vette az irányt, mi pedig a legrövidebb úton a Cserepes-kő felé. Bár a térkép egy ösvényt jelzett a meredek völgyben felfelé, mi még a nyomait sem fedeztük fel. A sziklaormok, az olvadástól beindult hógörgetegek, és az elemekkel néha sikertelenül dacoló fák azonban elfeledtették minden aggályunkat. A tetőre érve egy kisebb csapattal találkoztunk, amit 2 bakancsos, 2 sportcipős, és 2 tornacipős! fiatal alkotott. Ráadásul az ösvény járhatósága felöl érdeklődtek. Próbáltunk finoman utalni a nem megfelelőségére, de ők bátrak voltak, remélem nem jártak úgy, mint mi egy napja.

Mi szemügyre vettük a barlangszállást, majd őrkő irányába haladva hazafelé vettük az utunk.

A maradék idő szinte teljesen eseménytelenül zajlott, előbb kiálló sziklák, majd meredek hegyoldal, végül nyugodt völgy kísérte utunkat. Erre a napra már a kísérőcsillagunk is teljes fényében ragyogott, nem halványították szikrázását felhők, így délutánra az addig csak mérsékelten olvadó hó, áztató latyakká avanzsált át. Jó volt látni az éledező természet első szusszanásait, a hóvirág fehér szirmait, és a mogyoró fakadó rügyeit.

A faluhoz közeledve már nem nagyon kötötte le a kis csapat figyelmét a természet. Lacinak feltörte a lábát a bakancs, így kisseb műtétet hajtott végre, míg Eszti a hideg vízben tapicskolt. Én próbáltam elterelni a figyelmüket a kellemetlenségekről. A faluba érve azért megvolt a lelki feltöltődés. Már nem lehet messze a szállás! Annyit még megjegyeztünk hogy egy buszmegálló mellet lakunk, de hogy ez hányadik? Mikor a másodikat is elhagytuk, megbeszéltük, hogy most már a következő lesz, de ekkor felpillantottam a házszámokra… 190 körül jártak, és mi a 65-höz tartottunk. Nem mertem szólni.

Hétfőre már csak egy rövid levezetőt terveztem. Ehhez csatlakozott hozzánk Viktor is Miskolcról, és az így kiegészült csapat, vidáman, és kipihenten indult el az Esztáz-kői barlang felé. Bár az út egy részét kocsival tettük meg, még egy ¾ órás séta volt mire elértük a célunk. Itt egy békésen pipázó, rövid szakállú kedves „törpe” fogadott minket. Mintha csak most lépett volna ki az egyik meséből. A mosolygós szemű, jó hangulatú ember Regős József a környék barlangi vezetője, aki kimerítő alapossággal mesélt a barlangok kialakulásáról, számbavételéről, élőlényeiről, és még sok egyéb másról. Beöltözés után a barlang felső termével kezdtük, ahova egy bányahajtáson keresztül jutottunk. Itt a cseppkövekről kaptunk tájékoztatást, és csodálhattuk a képződmények sokszínűségét. Mivel kiépített formába már mindegyikünk látott hasonlót az elragadtatás nem lett úrrá rajtunk, bár meg kell hagyni tényleg szép. Ezután jött az érdekesebb rész, az alsó terem. Ide egy aprónak látszó, de nem szűk járaton át vezetett az út. Vezetőnk előrement, hogy mindenkit megnyugtasson kisebb pocakkal is át lehet férni. Eszti gond nélkül vette az akadályt, de Marcsit visszariasztotta a feladat. Viktor is átcsusszant a résen. A sorminta kedvéért Laciban felszínre tört a kausztrofóbia, így ő is a fenti teremben maradt. Lenn a barlang fiatalabb része fogadott minket, ahol minden csupa agyag, de ez védi meg a víztől, hiszen itt a fenti patak alatt 10 m-rel tartózkodtunk. A lenti üreg minden kis zugát végigmásztuk, és közben folyamatosam hallgattuk a történeteket. Ez a hely sincs reklámozva. Tavaly 80 ember volt lenn, pedig még iskolás csoport is ment. Az is igaz hogy nekem is több telefonomba került, mire eljutottam a kompetens emberhez, mert a Nemzeti parknál, szint senki sem tud semmit. Tipikus magyar szokás. Kb. 350-en dolgoznak ott és ebből 38 a terepi felügyelő. A többi csak aktát tologat. Józsi is külsős vállalkozóként végzi a munkáját, hiszen erre már nincs ember, de ez egy külön témát is megérdemelne.

Miután kellőképpen összesároztuk magunkat, újra kikívánkoztunk a napsütésre. Itt a hazatérés ideje. Útközben még megálltunk Egerszalókon a hőforrásoknál, ami kettős érzelmeket szabadított fel bennem. Egyrészt ámulatba ejtett szépsége, másrészt felháborított az ide épített fürdőkomplexus, főleg hogy belterületébe vonta a forrást is. Pénzért mindent lehet.

Egy újabb geoláda után, kicsit háborgó lélekkel, de a természettől feltöltődve tértünk meg otthonainkba. Én még egy Republik koncerttel nyugtattam magam, és majdnem könnyes szemmel hallgattam az „Ezt a földet választottam” című dalt.