Túra és Túratárs kereső közösségi oldal
Üdv a Túratárs-on, jelenleg Vendégként vagy itt. Jelentkezz be vagy Regisztrálj itt <<<
TÚRATÁRS CHAT | RAKJ A KEDVENCEKBE
TÚRABLOGOK  
 



Útjaim
2019/09/01 21:43:19 Küldte: Karancsi

Azt mondják, aki sz*rba lép, annak szerencséje lesz. Ha ez tényleg így van, az elkövetkező időben nekem biztos szerencsém lesz. Nagy és hosszú ideig tartó szerencsém 😊. Spanyolország északi, hegyvidéki részén a mezőgazdaság és kiemelten a szarvasmarha tenyésztés fontos szerepet játszik a helyiek életében. Ebből kifolyólag a nem túl gazdag dombos-hegyes földeken a tehenek és azok melléktermékei lépten-nyomon jelen vannak. Az ember eleinte igyekszik kikerülni a tehénlepényeket, de van egy bizonyos idő és mennyiség, amikor ez már kivitelezhetetlen. Főleg, amikor egy legalább száz egyedből álló csorda közepén kell megtalálni az ösvényt (ugye, Ingrid? 😊) – az ember olyankor csak az útra és mielőbbi gyors áthaladásra tud koncentrálni. Amikor később kibeszéltük ezeket a tehenes sztorikat, valaki felvetette, hogy azért is jó a túrabot, mert legalább lehet vele védekezni. Aha. Egy 1000 kilós bikával szemben... Találó a túrabot angol elnevezése: stick. Pálcika. Nagyjából annyit is ér egy bikával szemben, gondolom. Később, amikor már visszafelé szeltem át a Cordillerákat, egy spanyol zarándok megjegyezte, hogy milyen békés állatok a tehenek. És milyen erősek. Én pedig magamban hozzátettem, hogy szerencsénkre ez utóbbiról ők nem tudnak.

Nem voltak elvárásaim az Úttal kapcsolatban. Időt szerettem volna, egyedüllétet, új, más érzéseket, benyomásokat. Sem szkeptikus, sem negatív nem vagyok, inkább realista – azt hiszem, ez jellemezte egész Utamat is. Nem vártam sokat, elfogadtam azt, ami jött, és ahogy jött. Volt egy tervem, amit nagyjából a második napon írt át az Út – nem ellenkeztem, elfogadtam. Nem akartam megszakadni az Úton, vagy a határaimat feszegetni. Voltak természetesen hullámhegyek és hullámvölgyek, de egyik sem volt legyőzhetetlen és egyik sem volt örökkévaló. Nem voltak rózsaszínű álmok, megvilágosodás, felismerés – az Út volt és én, ahogy megtaláltam, először izgulva, hogy megtalálom-e. Nem tudom, miért gondoljuk azt, hogy ez más, ez több lesz. Talán a távolság teszi – a távolság az otthontól, a szeretteinktől, a megszokott mindennapjainktól.

Magam raktam össze az Utat magamnak. Ebből aztán – így utólag nézve – lett egy bevezetés, egy tárgyalás és egy befejezés. A bevezetés a Camino San Salvador volt a maga öt napjával. Ezzel az Úttal csak egy gond volt: rövid. Azt hiszem, ez az Út, ez a vidék érintett meg a leginkább. Talán, mert ezt keresem mindig. A végtelen, a technikától, az emberi jelenléttől, a civilizációtól még leginkább mentes vidék, ahol nem hömpölyög a tömeg, ahol órákra egyedül lehet az, aki szeretné. Itt nem annyira a hit dominál, sokkal inkább a természet. San Salvador keresztjénél legalább egy órát eltöltöttem – korán érkeztem, az élénk reggeli fényben élveztem a végtelenség érzését. Nehezen indultam el, maradtam volna még napokig. Pedig ez az Út nem visz végtelen magasságokban, nincs tele látványossággal. Itt maga a természet a látnivaló, akinek van szeme, látja. Itt elvesztem volna napokra-hetekre. Ezért jöttem, a csendért, a Napért, magamért. Ismerkedtem a caminós érzéssel, hogy milyen az, amikor délután összetalálkozom az előző napokban megismert arcokkal, együtt beszélgetünk, eszünk, élvezzük egymás társaságát. Itt még nincs annyi külföldi, használni kell a gyatra spanyol tudást, de felemelő, amikor a néni megdicsér, hogy milyen jól beszélek spanyolul.




Oviedo-tól aztán már belekóstolhattam a caminos érzésbe. Többen lettünk – jóval –, színesedett a felhozatal, Új-Zélandtól Hongkongon át Quebec-ig volt ott mindenki. A salvadoros bevezető után már rutinos caminósként indultam neki a Primitivo-nak. Más tájak, más érzések. Vitt előre a lendület, dombról le, dombra fel. Az Hospitales összekovácsolta az utazókat, másnap már ő is ismerős lett. Itt már át kellett gondolni a következő napot, meddig megyek, mit eszek, hol alszom. Rohantak a napok, de közben csak vánszorogtak. Az idő megszűnt, csak mentünk nap nap után, ugyanúgy. A sokadik nap után hirtelen rájöttem, hogy ennek az útnak is több mint fele eltelt már – holott, ha előre néztem, láttam, hogy másfél hét még előttem van. De az idő valahogy elvesztette a jelentőségét. Mindegy volt, hogy milyen nap van ma (na jó, nem teljesen, mert vasárnap a kis településeken a boltok zárva vannak, úgyhogy valamilyen szinten képben kellett lenni az idővel, ha az ember gyereke enni szeretett volna) vagy milyen nap lesz holnap. Menni kell és kész, mert egy éjszakánál többet csak betegség esetén lehet eltölteni az állami szálláshelyeken. Már rutin lett a pakolás, a reggeli indulás, a délutáni érkezés, a körülnézés a szálláson, hogy az ismert arcok közül ki van épp ott, ahol én. A délutáni beszélgetések, ki mit látott és érzett, ki mit tud a következő napi szakaszról. Összekovácsolódik egy-két-három csapat, arcról legalább a társaság felét ismerem, egy Buen Camino mindenkinek jár. Lugo-ban már nehezen hagytam ott a csapatot, de úgy éreztem, hogy másfelé kell mennem.

Bármelyik Camino-ra igaz, hogy az utolsó száz kilométer megtétele már jogosít a compostelára, az oklevélre, ami bizonyítja a zarándoklatot. Ehhez azonban a credencial-ba, a zarándokútlevélbe pecséteket kell gyűjteni, az utolsó száz kilométeren már napi kettőt. Lugo százegynéhány kilométerre van Santiago de Compostelától, így onnantól már erősen gyűjtögetni kell – vagy legalábbis kellene. Lugo után átnyergeltem a Camino Norte utolsó 100 kilométerére, egyrészt a Francia úton eltölteni kívánt idő rövidítésére, másrészt szerettem volna megnézni a Sobrado dos Monxes-ben található kolostort, ami egyben szálláshelye is az erre járó zarándokoknak. Az aznapi távom háromnegyed részénél már erősen gondolkoztam azon, hogyan lesz meg nekem a napi kettő pecsétem, hiszem aznapra még egy sem volt, és nemsokára beértem az aznapi szállásra (ahol egy pecsétet kapok, de ha kettő kell, hát kettő kell). Ez nem a Camino Frances, ahol – a leírások alapján legalábbis – minden templom egész nap nyitva van és tárt karokkal és pecsétekkel várja a zarándokot, és ugyanígy a helyi bárok is. A nagyvárosoktól eltekintve egyik Utamon sem találtam nyitva a helyi kis templomokat, sem megnézésre, sem pecsételésre. A bárokat is aszerint látogattuk, hogy volt-e pecsétjük, vagy sem. Nem tudom, hogy Santiago-ban a zarándokirodában a fiatalember mennyire számolgatta a pecséteket az útlevelemben, de hallottam, hogy a pecsétek nem megfelelő száma miatt néha problémáznak az irodisták. Mindenesetre, a Francia úton eltöltött két (!) napom alatt annyi pecsétet gyűjtöttem, mint az egész Primitivo-n és Norte-n együttvéve.

Fura volt az első nap az Északi Úton. Elszakadni a már megszokott csapattól, az ismerős arcoktól. Mire valaki elér Baamonde-ba a Camino Norte-n, már rég kialakultak az ismeretségek, a csapatok. Érdekes egy teremtmény az ember, néhány nap után kialakul a „csordaszellem” és amikor kiesik egyből, az ösztön azt diktálja, hogy keresni kell egy másikat. Vagy nem. Ambivalens érzés, tartozni is akarok valahova, de inkább kívülálló maradnék.

Órákat töltöttem Sobrado dos Monxes régi templomában. Protestáns vagyok, de a hely szelleme magával ragadott – talán az Utam során először és utoljára. Maugli dzsungelbeli romvárosa jutott eszembe, amikor beléptem a templomba.  Az épület több mint 100 évig üresen, sokáig tető nélkül állt, a madarak behordták, a szél befújta a magokat, így különféle növények nőttek a templom falain. Mára már tetőt kapott a templom, a falakat lekezelték, de még mindig maradtak kúszónövények, amelyek a kupola széléről lógnak bele az üres térbe. A templom üres, egy pad, egy oltár, egy kép sincs benne – elhordtak mindent, amikor az 1800-as években a mienkhez hasonlóan Spanyolországban is feloszlatták az összes szerzetesrendet, így a Sobrado dos Monxes-it is. Maradtak a falak, amelyek azonban gyönyörűen faragottak, kár is lenne bármilyen aranyozott képpel, oltárral eltakarni. Nézelődésem közepette egy négy fős spanyol templomi kórus kezdett gyakorolni az egyik kápolnában – szó szerint mennyei volt. Ha volt csúcspontja az Útnak, ez volt az egyik.

Indulás előtt azt terveztem, hogy a Francia úton töltött időt vagy teljesen kihagyom vagy egy napra csökkentem. Mire azonban elértem Boimorto-ba és döntenem kellett a további úttal kapcsolatban, már fáradt voltam. Nem is annyira fizikailag, mint inkább szellemileg és agyilag, így a könnyebb ellenállás irányába mozdultam, és rátértem a Camino Frances utolsó 40 kilométerére. Ez volt a befejezés. Kellett, hogy lássam, hogy jól döntöttem, amikor más Utakat választottam magamnak. Tömeg, sorban állás, elszemélytelenedés. Itt már ritka a Buen Camino, a que tal? Sokan vagyunk, augusztus van, fél Európa szabadságon. Santiago de Compostela előtt megálltam Monte de Gozo hegyén, engedtem a tömegnek, hogy lehagyjon. Élveztem, hogy újra csak páran vagyunk a szálláson. Néztem a várost a két zarándok szobra mellől és vártam a másnapot. Ott, akkor, három hét után én megérkeztem. Reggel fél nyolckor, a katedrális előtt nem volt rajtam kívül senki a téren, élveztem a csendet és kerestem valamit. Utólag már tudom, hogy azt én már előző este megtaláltam. Ahogy telt az idő, egyre többen és többen lettünk. A lányok találóan jegyezték meg később, hogy a térre érkezők arcára nézve tudni lehetett, ki a turista és ki a zarándok. Előbbi megcsodálta a katedrálist, mint egy látnivalót, utóbbi arcára kiült az öröm és döbbenet keveréke, hogy „itt vagyok végre, de el sem hiszem”.

Mindenki mást keres. Mindenki máshogy éli meg a napokat. Sem előtte, sem alatta, sem utólag nem értem azt a felhajtást, ami az Utat körülveszi. Valahogy hozzáigazítottuk az modern életünkhöz, ami majdhogynem megköveteli a szenzációt. Kevesen vannak már az Úton a régi elhivatottsággal, megváltozott a világ. Ez nem gond, el kell fogadni. Csak ne essünk át a ló túlsó oldalára. Rengeteg hely van a világon, ahol akár spirituálisan, akár máshogy fel lehet töltődni. A Camino egy szép Út, akármelyiket járjuk is. Életem egy legjobb döntése volt, nem bántam meg. De nem ez az egyetlen Út.

A 2021-es Szent Jakab évre készülve a katedrálist felújítják, nem leng a botafumero sem. Ezt sajnáltam, talán az egyetlen dolgot az Úton, amit nem láthattam. Helyette megtaláltam a termelői piacot, de nem időztem sokat Santiago-ban, nem fogott meg a város. Indultam tovább a világ végére.

Fisterre-ben és Muxia-ban is van magyarok által üzemeltetett szállás. Három hét idegennyelvűség után arra vágytam, hogy ne kelljen gondolkoznom a szavaimon, ezért mindkét helyre foglaltam szállást. Aki nem külföldön él vagy nem olyan cégnél dolgozik, ahol napi szinten több órát kell idegen nyelven folyamatosan beszélni, annak megterhelő lehet három héten át mindennap minden gondolatát átültetnie valamilyen idegen nyelvre. Elsősorban angolra, de néha németre vagy spanyolra is. A második héten azon kaptam magam napközben, hogy miközben szálegyedül mentem az úton, azon gondolkoztam angolul (!), hogy mit fogok majd délután a többieknek mondani az aznapi szakaszról vagy bármi másról, ami eszembe jutott. Félelmetes. Így aztán jólesett a magyar beszéd, sose gondoltam volna, hogy mennyire. A (majdnem) világ végén azonban utolért a tömeg – nem gondoltam, hogy ennyire felkapott a hely, több százan vártuk a naplementét a világítótorony meredek szirtjén. A Nap azonban az utolsó öt percben beintett a tisztelt közönségnek, és nem átallott belemerülni egy jókora felhőbe. Erről ennyit.

De nem hiába léptem annyi sz*rba Kasztília és León valamint Asztúria legelőin, másnap Muxia-ban az egész napos borús idő ellenére este szemet és lelket gyönyörködtető naplementében volt részünk – az utolsó öt percben a Nap kibukkant a felhők alatt, hogy bearanyozza a sziklákat, az embereket, az Életet.

 

"Ha magasan vagyunk, mindent kicsinek láthatunk.

Akkor már nem fontos a dicsőségünk, szomorúságunk.

Nyereségünk és veszteségünk egyaránt odalent marad.

A hegy csúcsáról látod azt is,

hogy milyen nagy a világ, milyen tágas a szemhatár."

(Coelho)


Címkék: Camino Camino Salvador Camino Primitivo Camino Norte Fisterre Muxia





Bejegyzések 1 - 2-ig. Összes bejegyzésed: 2

Karancsi
2019/09/30 15:07:40

Kedves Gejza,

a hegység spanyolul többek között cordillera. Amiről én írtam, az a Cordillera Cantabrica, vagyis a Kantábriai hegység, ami É-Spanyolországban található, legmagasabb csúcsa a Picos de Europa.



Gejza
2019/09/30 01:30:02

Szép és kedves írás! Visszaadja a hosszú távú vándorlások hangulatát...

Annyira belejöttél a talpallásba, hogy visszafelé a Cordillerákon, tehát Amerikán át  tértél haza?




*** Túratárs.com - Túra és Túratárs kereső közösségi oldal ***

Rendszerünkön keresztül a túrát és egyéb outdoor programokat kedvelő emberek megismerkedhetnek egymással, közös túrákat szervezhetnek melyet a túranaptárban helyezhetnek el vagy együtt csatlakozhatnak egyéb szervezett túrákhoz. Az oldalon lehetőség van saját profil kialakítására, melyen keresztül a tagok bemutatkozhatnak egymásnak, illetve feltölthetik kedvenc túrafotóikat. A kapcsolatfelvételről üzenőrendszer és chat gondoskodik.