Túra és Túratárs kereső közösségi oldal
Üdv a Túratárs-on, jelenleg Vendégként vagy itt. Jelentkezz be vagy Regisztrálj itt <<<
TÚRATÁRS CHAT | RAKJ A KEDVENCEKBE
TÚRABLOGOK  
 



kedvenc egynapos
2020/01/15 09:52:17 Küldte: Olaszn

A kedvenc egynapos – leírás kissé megkésve

 Liptó – 2002. április 6.

Gyuri hajnali háromkor vett fel Gödön. Célunk egynapos túra a Liptóban, dacolva az elemekkel, beleértve a fejlámpát is. Fél hétkor már borús időben gyalogoltunk, kis hátizsákkal, nagy elszántsággal, hágóvassal, kötéllel, beülővel és jégcsákánnyal, ami fémből van és vonzza a villámot. A kocsit a szokásos helyen, Hanka baptista üdülője mellett hagytuk. Induljunk a Rohács felé azzal, hogy biztosan jól megfeszegetem meglehetősen szerény határaimat!

Lent csak foltokban akadt hó, és virágzott a kárpáti sáfrány. Ez egy lila virág, aminek Gyuri latinul is tudja a nevét. Gonosz fényképet készített róla, amint a bakancsommal éppen eltaposni készülök egyet. Lehet, hogy rossz vicc, de a lényeg az elrettentés, ne bántsd a növényeket!


Lent ezer méteren már csak hófoltok jelezték, hogy itt tél volt nemrégen, így eléggé ledöbbentünk, mikor erdei sétautunkat egy 4-5 méter magas, az útra merőleges hófal zárta el. „Mi lehet ez?” Igen, mini lavina tört át az erdőn úgy 30-40 méter szélesen, le a patakig és át a patakon, tarolva mindent, ami az útjába került.

Ilyet még nem láttam.

De nemsokára ismét eltátottuk a szánkat. Egy órával később, a kis erdei kunyhó előtt pár száz méterrel, ahol még előző ősszel is fenyvesben sétálhattunk, gyönyörködhettünk, most mindent elsodort úgy 200 méteres szélességben egy lavina. Ha az előző mini-, akkor ez giga… Elképesztő volt. 5-10 méter magas jégfolyam, tele ledarált, derékba tört fenyőfákkal, tűlevéllel borítva, keresztül a völgyön, patakon, felfutva a szomszéd hegyoldalba. Nem akartunk hinni a szemünknek.

Ilyet sem láttam még.

 

Akkoriban még nem voltam nyomorék. Így is jó időbe telt, mire átvergődtünk az akadálypályán. 5 perccel később már az akkoriban felújított kunyhónál fújtunk egyet. Hányszor aludtam ott addig, és hányszor azóta! Ahogy nézegetem a képeket, nagyon hideg nem lehetett, mert hol ingben, hol egy szem pulcsiban adtuk elő.

A következő elágazásnál aztán végleg eldőlt; irány a Rohács és Volovec közötti nyereg! Téli viszonyok között, hiszen, ahogy egyre feljebb jutottunk, annál több és mélyebb lett a hótakaró, melynek az állaga igazán szerencsés volt számunkra. Pont bokáig süllyedtünk, ami azt jelentette, hogy hágóvasunkat egyszer sem használtuk aznap.

Gyönyörű téli táj, átvergődés egy mesebeli patakon, és irány a meredek hegyoldal, ahogy otthagytuk a völgyet. A nyerget elérve kellett döntenünk, megkíséreljük-e az átkelést a Rohácson. Annyit hadd meséljek el azért, hogy ez a hegy kulcsszerepet játszott pár évvel azelőtt erős tériszonyom kismértékű legyőzésében, mondanom sem kell, Gyuri erős lelki támogatásával. Szóval akkor ezt most téli viszonyok között. Az út addig is csodálatos volt, két befagyott tó és a szomszéd hegyoldalból lecsúszott kisebb alaplavinák nyomai mellett.

Ilyet sem láttam még.

 

Néha erősödött a szél, néha csendesült, olykor havas eső, hó is szemerkélt, de mint mondtam, akkoriban nem voltam nyomorék és Gyuri társasága határtalan önbizalommal töltött el. „Nem lehet semmi baj, bírjuk mi a kiképzést!” Persze már akkoriban is bevallottam magamnak, hogy bizony igencsak rá vagyok szorulva tapasztalt barátra a hegyen, aki vezeti a kezdő turistát.

Felértünk a nyeregre. Irány balra, a Rohács! Gyors döntés volt, nem kellett sokat rágódni. Elől mentem és nagyon vagánynak éreztem magam. Pedig, mint mondtam már, a bokáig érő hó nagyon jól és biztosan tartotta a lábunkat. Kicsit azért belassultam, ahogy egyre több akadály állta az utunkat, sziklákat kerülgettünk, kicsit használtuk a jégcsákányt is, végül ott álltunk annak a 20 méteres igen keskeny átkelésnek a szélén, ami elválasztott minket a csúcstól, és ami mindig félelemmel töltött el északon többszáz méteres, délen is legalább 150 méteres függőleges szakadékával. Szerencsénk volt, a szél egész jól letakarította a sziklákat. Persze ez nem akadályozott meg abban, hogy rögtön pánikba essem. Jóllehet lánc segíti a turistákat, mégis kértem Gyurit, hogy vegyük fel a beülőt, és legyen kötél rajtunk. Szerencsére ismert, nem nevetett ki, de azért jó, hogy senki nem látta, hogy milyen óvatosan araszolok át a kötéllel a derekamon. Átjutottam. Utána a csúcs már nem volt olyan nehéz, bár itt talán indokoltabb volt a kötél a hóval borított meredek sziklák miatt. A csúcs elérése után gyönyörködtünk a Liptó csodáiban, és elég érdekes pillanat volt, mikor először hallottuk meg az égzengést keleti irányból, a Jakubina csúcsa felől.

Indultunk lefelé. A terv a szomszédos Placslive csúcsa lett volna, átkeléssel a hóborította nyergen, de az időjárás közbeszólt. Levergődtünk pár izgalmas, sziklás részen (valahogy a turistaút nem látszott ki a hó alól és a kötél itt még jobban jött, mint felfelé), majd elkezdtünk egy tériszonyos oldalazást (majdnem traverzálást írtam, de azt nagyon szégyellném…). A zivatar közeledett, már a szomszédos Volovec felett csapkodtak a villámok. És ekkor megzizzentek a jégcsákányok a hátunkon.


Ilyet sem tapasztaltam még.

Ez volt a be…… pillanata. Számomra. De nem Gyurinak. A veszély valóságos volt, de a tehetetlenség nem megoldás. „Le kell csúsznunk jégcsákánnyal a hegyoldalon, hogy gyorsan eltűnjünk innen. Nem baj, ha kicsit meredek. Megyek előre.” „Kicsit meredek?” Nem mondtam ki hangosan, Gyuri már ott csúszott előttem. Elvetettem magam. Na jó, fenékre ültem, és óvatosan nekiindultam. A félelem hamar elmúlt, egyre jobban élveztem a bulit, a fékezést, hogy tele lesz a derekam hóval, hogy 3 perc alatt leértünk oda, ahonnan nyáron(!) 3 óra lett volna az út a csúcsig. (Itt tanultam meg, hogy csúszkálás előtt a felsőruházatot be kell tömködni a gatyába, így lehet megúszni 10-15 liter havat a derékon…)

Ilyet sem csináltam még.

Feltápászkodtunk, bevallottuk, hogy nagyon vagányak voltunk és továbbindultunk. Ideje volt. Rázendített a zivatar. Eső, havas eső, szél keményen. Április volt, a hatalmas szikladarabokról már sok hó leolvadt és fél méteres rés tátongott kő és jég között. Egy ilyen 3 méter mélységű gödörbe ugrottunk be. Gyuri elemében volt. Jégcsákánnyal pillanatok alatt barlangot vájtunk ki, és oda ültünk be hátizsákjainkra kivárni a zimankó végét és végre megebédelni az átélt izgalmak után.

Ilyet sem láttam még.

A vihar (mint oly sok minden az életben) véget ért, indulhattunk tovább. De merre? Óránkra néztünk. „Van még idő, nézzük meg a Baranyecet.” Egy másik kétezres csúcs a völgy másik oldalán. Nem mehettünk körbe a Ziari nyereg felé a turistaúton, az már nem fért volna bele. Ehelyett Gyuri toronyiránt nekivágott a meredek hegyoldalnak. A hóviszonyok, mint már említettem, ideálisak voltak, de azért a meredekségnek ez a foka elgondolkodtatott. Jó, hogy Gyuri nem nézett hátra, így kérdés nélkül, csendben követtem.

Ilyet sem csináltam még.

Félelmetes hószoknyák mellett értünk fel a gerincre, nem messze a Smrek csúcsától, amin keresztül vezetett utunk a Baranyec felé. A szél itt már elég sok helyen lefújta a havat, így különösebb erőlködés nélkül értük el a gyönyörű helyen a kevésbé gyönyörű betonoszlopot. Még a nap is kisütött pár percre. Élveztük a csodálatos kilátást a szélrózsa minden irányában. Itt készült el az az őskori szelfi, melynek az „IQ 70” címet adtam eléggé megviselt és bamba pofázmányunk okán. Talán a fáradtság tehet róla. A kép közlésétől eltekintek…

 

 

Lefelé már minden szép volt. A törpefenyvesen átjutni nem jelentett nehézséget, hiszen a vizes hóban elkerültük a szokásos derékig süllyedős csapdákat. Talán a friss medvenyomok hoztak életünkbe kis változatosságot a magunk elé meredős vánszorgás közepette.

Fél 7-re értünk le a kocsihoz, azonnal indultunk. Az eső keményen rázendített. Gyuri Skodájának ablaktörlője (max. 80km/órás sebesség mellett) 4 órán keresztül hangosan, fültépően dörzsölte a szélvédőt, amint az oly plasztikusan megmaradt emlékezetemben.

Hogy miért lett ez a kedvenc egynapos túrám? Viszonylag könnyű a válasz. Persze benne van az azóta (remélem) levetkőzött hiúság is, hogy hú, de vagányak voltunk, hú de sokat gyalogoltunk, de ez nem minden. A hihetetlenül változatos időjárás, a rengeteg új élmény a lavinanyomoktól a zizegő jégcsákányokon keresztül a fenéken csúszásig, az ebéd a „hóbarlangban”, a meredek mászás a hegyoldalban, kiegészítve fantasztikus hegyek fantasztikus látványával mind mind hozzátettek a felejthetetlen élményhez.

De nem ez a lényeg. Gyurinak köszönhetem ezt a kirándulást, elviselt, tartotta a lelket bennem, ami azért nem semmi az én esetemben. Hogy miért 17 évvel később írtam le mindezt? Ki tudja. Az biztos, hogy minden pillanatára emlékszem a nagy kalandnak. Köszönöm Gyuri!!!

2019. október 16.

 

 

 

Címkék: Kirándulás





*** Túratárs.com - Túra és Túratárs kereső közösségi oldal ***

Rendszerünkön keresztül a túrát és egyéb outdoor programokat kedvelő emberek megismerkedhetnek egymással, közös túrákat szervezhetnek melyet a túranaptárban helyezhetnek el vagy együtt csatlakozhatnak egyéb szervezett túrákhoz. Az oldalon lehetőség van saját profil kialakítására, melyen keresztül a tagok bemutatkozhatnak egymásnak, illetve feltölthetik kedvenc túrafotóikat. A kapcsolatfelvételről üzenőrendszer és chat gondoskodik.