Túra és Túratárs kereső közösségi oldal
Üdv a Túratárs-on, jelenleg Vendégként vagy itt. Jelentkezz be vagy Regisztrálj itt <<<
TÚRATÁRS CHAT | RAKJ A KEDVENCEKBE
TÚRABLOGOK  
 


Körtúra - Ankogel
2020/11/17 12:08:41 Küldte: Olaszn

Körtúra

2020 – július 26-31

Nem értem Ákost. Erősebb, gyorsabb és sokkal rátermettebb turista nálam. Mégis eljött a vén nyomorékkal kirándulni.

Régi vágyam volt, hogy a karintiai Ankogel csoportban tegyünk egy körtúrát, és lehetőleg kerüljük a turistaházakat, inkább bivakházban, vagy szabad ég alatt aludjunk, és ha sikerül, két csúcsot is útba ejthetünk. Hét napi élelem, hálózsák, vasak, beülő. Útközben sok a forrás és patak, szomjan halástól nem kell félni. Még nekem sem. (Ez csodaszámba megy, hiszen kétnapos téli túrákra is 5 liter teát viszek, nem véve tudomást a rengeteg hóról…)

Mindener Hütte

Szombat reggel 4-kor már úton voltunk és fél 1-kor Mallnitzban parkoltunk a templom mögött-fölött. Gyors pakolás, indulás. Első szállásunk a Mindener Hütte volt 2426 méter magasan. A távolsággal nem volt bajom (pár kilométer), viszont 1400 szintet kellett legyűrnünk. Hatalmas hátizsákkal a hátamon szánalmasan vergődtem botjaimra támaszkodva, hogy minél több súlyt levegyek csípő protkóimról (már 8 éve hordom őket). Az első pillanattól kezdve szidtam magamat, hogy mertem ilyesmire vállalkozni. Ákos könnyedén lépkedett előttem, és a rengeteg pihenőt fényképezésre használta fel.

Nagy nehezen felértünk a Hindenburg csúcsra (2315 m), ahol egy kőoszlop mellől csodás kilátás tárult elénk. Alattunk Mallnitz, jobbra-balra tőle két völgy fantasztikus hegykoszorúkkal. Újabb pihenő.

 

Az időjárás nem sok jót ígért. Sötét felhők és sötétebb felhők. Még nem esett. Ekkor… Ami jött: 100 méter felfelé, utána 100 lefelé, majd megint 100 felfelé. Ezt hullámvasútnak hívják. Jobb körökben. Mikor az utolsó 100-nak nekivágtunk, eleredt. 1998 júniusa óta, mikor barátaim először vittek magashegyre és nagyon eláztam, mindig egy nagy szemeteszsákba csomagolom a cuccaimat hátizsákon belül. Most először nem. Hiszen vettem esőhuzatot. Még a jégcsákány problémát is megoldottam egy teniszlabdával, hogy ne szúrja ki. Úgy gondoltam, nincs már messze a ház, csak nem ázik addig át a hátizsák és a ruhám. Rossz döntés volt. Szétáztam. A zsákomban is minden. A Mindener Hütte előtt. A ködben 5 percig vártam Ákost úgy, hogy 20 méterre volt tőlem a ház, csak rossz irányban kerestem. 5 perc igen hosszú idő tud lenni, ha zuhog.

A kunyhóban egyszer már aludtam 10 éve a feleségemmel, és 3 idős osztrák hölggyel. 2 szoba, az egyik világos (van ablaka), a másik nem (nincs ablaka). Az utóbbiban feszítettem ki a szárítóköteleket az ágyak között. Tele lett a cuccainkkal. Átöltöztünk majdnem száraz ruhákba, rendet tettünk és tüzet próbáltunk gyújtani a kályhában. Nem sikerült. Viszont saját gázfőzőn készített levest ettünk, így jól átmelegedtünk. A házban becsületkassza van, pár eurót kérnek a feliratok szerint. Ákos bedobta a perselybe, amit kellett. Én viszont ügyeskedtem. Nem szokásom. Emlékeztem, hogy van egy gitár a házban, aminek több húrja hiányzott 10 évvel ezelőtt. Ezért egy teljes húrkészletet vittem fizetőeszközként magammal. A gitár viszont fel volt húrozva. Nem baj, a könyvbe azt írtuk, hogy a húrkészlettel fizettem, ami picivel még drágább is a kért díjnál. Utána még pengettem is, amit szegény Ákosnak kellett elviselnie.

Szabad ég alatt

Másnap szép időben indultunk, vizes nadrágban és cuccokban. Hamar megszáradtak mozgás közben, nem kell kényeskedni. Célunk volt, hogy eljussunk az Ankogel alá és ott aludjunk a csúcs alatt valahol háló- és bivakzsákban. Miért nem az új Hannover házban, ami útba esett? Elmondom. Drága. Puccos. Sok az ember. 3 éve ott aludtunk két társammal. 30 euró volt. Ja, nekem 35, mert + 5 euró azért, mert nem az ő reggelijüket kértem 12 euróért… Érthető? Nekem nem. Hát ennyit. És ami még fontosabb. A régi Hannover ház hagyományos volt. Hangulatos. Olcsó. A kis hegy tetején fantasztikus kilátással 360 fokban. A néni kedves volt. Barátságos. Családi vállalkozás. Ez megengedhetetlen. Nem elég üzleti szellemű. Az új ház ilyen. Pályaszállás a síelőknek télen is. Lejjebb. Kevesebb kilátással. A régi ház 2012-ben leégett. Csak nincs itt valami összefüggés? Tudom, gonosz vagyok…

Amíg a puccos házat elértük, azért gyönyörű dolgokat láttunk. Hegyeket, kék eget, völgyeket. Két tavat is. Igaz én csak egyet, mert egy volt az út mellett. Ákos megtette azt a pár száz plusz lépest, hogy megnézze a másikat is. Nem bánta meg (ezt a fényképek alapján tudom). Ezen a napon láttuk a legtöbb embert, hiszen hatalmas felvonó szállítja fel a megszámlálhatatlan számú, fajtájú és minőségű embert a Hannover ház feletti végállomásra. Odáig én is felvonszoltam magam, majd pihentem egy jót, míg Ákos cucc nélkül felrohant a tetőre, ahol a régi ház állt. Most csak egy régi kápolna található ott. A leégett épületnek semmilyen nyoma nem maradt, talán csak pár csempedarab beletaposva a földbe. Múlt évben is jártam erre, akkor egy elszenesedett lambéria darabot hoztam el emlékbe, ma is őrzöm.

Ákos visszaért és szedelődzködtünk. Két óra vánszorgást követően 2860 méterre jutottunk fel a kövek között, havas részeken átjutva, ahonnan már nem nagyon láttuk a házat. Itt találtunk egy hómező alján egy 2 méteres sima részt az ösvényen, nem messze tőle egy nagy lapos követ. Ez utóbbi lett Ákos fekhelye. Fél hatra járt. A csúcs még majdnem 400 méter szintet és csúszós, hol havas, hol görgeteg-köves ösvényt jelentett. Ákos cucc nélkül nekiindult és két óra alatt megjárta az utat, fényképezni is maradt rengeteg ideje. Nem nagyon bántam, hogy nem indultam neki, mert 3 éve már jártam fent, így a „pipa” nem hiányzott. (Fontos az is, hogy nem vagyok csúcsmániás, bár ez eléggé „savanyú a szőlő” dumának tűnhet.) Annál inkább bántam, hogy ilyen öreg, fáradt és nyavalyás voltam az aznapi út végén. Legalább volt annyi hasznom, hogy megfőztem a levest, amivel búcsúztattuk a napot.

 

Kis kitérő a kajáról. Minden napra vittem 6 db (3 pár) darabolt szendvicskenyeret. 2 párat reggel (1 kis kókuszrúddal) ettem meg, 1 párat napközben. Nyomós sajtot használtam vaj helyett (ebből kettőt vittem összesen), és előszeletelt szalámit tettem még rá (ebből is kettőt vittem). Napközben ezen kívül aszalt gyümölcsöt, magvakat és 2 müzli szeletet ettem. Este Ákossal főztünk 1 kínai tésztás, 1 maggikockás levest, ez volt a vacsora. Tudom, nagyon kevésnek hangzik napi 6-12 órás gyaloglásokhoz, de csak 6 és fél kilót fogytam a hat nap alatt… Reggel egyébként 1,5 liter zöld teát ittam, utána már csak vizet, azt viszont mértéktelenül. Nem egy jó tulajdonság a hegyen a szomjúság, de elég sok patak akadt utunkba.

Az este csodálatos volt a naplementével, az éjszaka pedig csillagos és nagyon szeles. Olyannyira, hogy aludni nem tudtam egy percet sem, végig fogtam a bivakzsák fejrészét, hogy ne fújja le rólam. Miért is? Nem mertem behúzni a zipzárt. Miért is? Hátha elromlik, nem nyílik ki, és akkor mi lesz??? Na, mi??? Így végül elég álmosan keltem, és ez egy nagyon finom meghatározás. Azért mindezek ellenére megfogalmazódott bennem, hogy az ilyen csillagfényes, hegyen, szabadban töltött éjszakákat érdemes tervezni, átélni, és aztán emlékezni rájuk.

Bergrettungshütte

Visszaereszkedtünk 2400 méterre a tenger hullámzó szintje felett, reggeliztünk és a helyi magisztrálén (így persze csak a Magas-Tátrában hívják) továbbindultunk. Kialvatlanul. Fáradtan és öregesen, kivéve Ákost. Egyre közelebbről láthattuk a Hochalmspitze vonulatát, és fogalmunk sem volt, hol lehet majd feljutni a gerincre. Elég vadnak tűnt. Elértük a Celler Hüttét. Feleségemmel 10 éve, a Hannover házban 12 eurós reggelit fogyasztó társaimmal 3 éve aludtunk itt. És innen fordultunk mindkét alkalommal vissza, kissé beijedve a már 2 mondattal ezelőtt feltett „hol lehet majd feljutni a gerincre” kérdéstől. Most csak bekukkantottunk, és megállapítottam, hogy itt is felhúrozták a gitárt. Mindenre gondolnak ezek a helybeliek. Ízletes, igen kis mennyiségű ebédünk után a már ismeretlen terepre indultunk.

 

A térképen találtam egy bivakházat közvetlenül a félelmetes hágó alatt, ezt kellett elérnünk. A környezet egyre vadabb és szebb, ember sehol, átkelés egy vad patakon, apró vízesések sokasága, erről szólt a következő pár óra. Még mindig nem láttuk a kunyhót. Hát jól elbújtatták. Egy vékony gerinc élén kellett felfelé vergődnünk, ami nem volt túl nehéz, kivéve nekem, hiszen benne jártunk már a délutánban, és a szállás még sehol. Aztán előkerült, váratlanul és éppen időben. Kis fakunyhó, benne emeletes ágy 4-6 fekvőhellyel, kis asztallal, és egy marmonkannával. Üres volt. De akkor itt valahol víznek kell lennie! Ugye nem halunk szomjan? Jó kérdés, mert egy-két percre tőlünk már hó és jég. Persze Ákos volt az áldozat, aki fogta a marmonkannát, és 10 perc séta után már tele hozta vissza, mivel egy kis domb után a legközelebbi sziklafalon ott csorgott a VÍZ! Mivel természetesen a halálomon voltam, csak másnap láttam a forrást, mikor már úton voltunk felfelé.

Kellemes este, finom leves és végre valami alvásféle. Éjjel esett, dörgött, de ez kit érdekelt abban a védett kuckóban, hálózsákban és puha matracon. Szuper szállás, ember sehol.

Giessener Hütte

Másnap kora délutánra az előrejelzés kegyetlen vihart ígért, és mint kiderült, tartotta is a szavát a sok tudós meteorológus. Így már előre lemondtunk arról, hogy a gerincre felérve balra forduljunk és jól megpakolt zsákjainkkal a Hochalmspitze csúcsával próbálkozzunk. Sőt! Eredeti terveink ellenére aznap turistaházban aludtunk, megrendítve ezzel magunkba vetett hitünket. Ja, beszéljek csak a magam nevében…

Reggel pedig még szép időben indultunk. Felcsatoltuk hágóvasainkat, és nekiindultunk az egyre meredekebb lejtőnek a sziklafal felé, ahol még ekkor sem láttuk a beígért vasalt utat. Rengeteg kisebb-óriásibb kő terítette be az egyre jegesebb terepet, így elgondolkodtunk, miért is hagytuk a sisakot a kocsiban. Na, mindegy. Végül elértük a teljesen függőleges falat, a drótot, és az első sziklába rögzített vas lépcsőfokot. Nem volt egyszerű. 30 négyzetcentiméteres helyünk volt lecsatolni és elrakni a hágóvasakat és botokat (jégcsákányt nem használtunk). Szerencsére Ákos szinte a föld felett lebegett (kihasználva csak grammokban mérhető testsúlyát és milliméterekben mérhető körfogatát), helyet hagyva az öreg nyomoréknak, aki még a hágóvasát sem tudta egyedül levenni.

 

Aztán nekivágtunk. Nem akarom emlegetni a nagy zsákokat, mert a kaland feledtette a nehézségeket. A függőleges, vasalt falakat falmentén araszolós, dróttal biztosított részek váltották. Valóban élvezetes volt, tériszonyom ellenére. Aztán egy helyen hiányzott a drót. Ott lifegett kettészakadva. Meredek, morzsalékos, nagyon csúszós, kitett rész. És akkor használtuk a kötelet. Na, ki vergődött fel biztosítás nélkül? Nos, nem én voltam. Ákos halál nyugiban kiszedte zsákjából a madzagot (amit egyébként a leírások alapján a csúcs után, a lejövetelnél kellett volna használnunk), és leengedte. Egy perc, és ott álltam én is hálásan és megkönnyebbülve. Nincs vége. 3 középkorú nő közeledett fentről. Jókor, jó helyen találkoztunk. Ákos őket is leengedte. Elég tapasztalt nyanyusoknak néztek ki, mégis köszönettel és habozás nélkül fogadták el a segítséget.

Aztán felértünk a hágóba, ahol új, csodás világot pillantottunk meg. Hó, gleccser, hegyek és völgyek. Az idő még nagyon is kellemes volt, de az óránkra néztünk. Nagy cuccal 6-8 órás vergődést bevállalni nem lett volna szerencsés. Messze lent a turistaház, még 2 órányi ereszkedés, és örülünk, ha a vihar előtt leérünk. És persze fáradt is voltam, de ez nem újdonság.

 

Lemondtunk a csúcsról. Elindultunk lefelé. Láttam Ákoson, hogy dolgozik benne a „felfelé” vágya, így mikor leértünk, megittuk az első sört és lepakoltunk a kb. 20-25 személyes szobában, azonnal útnak indult cucc nélkül egy közeli, kisebb csúcsra. Másfél óra múlva érkezett vissza. Fent nagyon elkapta a vihar, beszámolója szerint a fejét komolyan védenie kellett a hatalmas jégdaraboktól. Viszont ez alatt én aludtam. Ja, és zuhanyoztam. Civilizáció. Pfuj! Vagy nem is volt annyira rossz? És este leves az étteremben. Finom. Teljesen felborult az euróháztartásom. Zsugoriságom lázadozott. És mégis levest ettünk sörrel. Utána a végtelenül kedves fiatal háziasszonyunkat megkérdeztem, hogy kivihetem-e a gitárt a házból (ekkor már nem esett), mert régi vágyam, hogy a természetben szórakoztassam kizárólag magamat, megmentve ezzel a világot egy szörnyű nyekergéstől. Válasza meglepett. Nem vihetem ki a gitárt, mert nekik nincs rádiójuk, és szeretnék hallgatni. Zavarom leírhatatlan volt. Talán az ingyen sör enyhítette kissé másfél órásra sikeredett „koncertem” közben. Addig nem engedték abbahagyni. Szerencsére rajtunk kívül csak egy 6 fős osztrák társaság volt a házban, a másik szobában, szigorúan zárt ajtók mögött (igaz, ezt később ők nyitották ki, hogy legyezgessem egy kicsit a hiúságomat is). Összefoglalva kellemes este volt, ha a levesre gondolok és nem az árára.

Kaponig Biwak

Kora reggel indultunk tovább következő szállásunk, a Kaponig Biwak felé. Egy hatalmas völgykatlant kellett megkerülnünk, nagyjából szintben. Rengetek patak és patakátkelés, viszonylag könnyen járható út. Alattunk mélyen lent egy víztározó, a térkép szerint itt lehet parkolni, ha a turistaház a célpont, majd utána a Hochalmspitze. (El is gondolkodtam, hogy csak fel kellene jutni arra a gyönyörű csúcsra jövőre, egy éjszakát a civilizáció ártalmai – leves, sör, euró elköltése – között töltve és még másnap lemenni a kocsi közelébe aludni valami védett, csendes helyen, hálózsákban.)

 

Aztán véget ért a sima út és felfelé kezdtünk kaptatni nagy köveken, jeges hófoltokon a következő hágó felé, ahonnan megint egy új világ tárult elénk, kissé vadabb, mint az előző. A meredeken lefelé vezető úton hatalmas kövek mindenhol, a jelzett ösvényt firn (magyarul csonthó, de nem ez a lényeg, hanem, hogy csúszott) lepte be és képezett érdekes csapdákat. Ugyanis alatta hol 5, hol 305 centire volt a szilárd talaj. Ákos kétszer szakadt be, szerencsére csak combig, de sok helyen láttunk a sziklatömbök mellett lenézve „feneketlen” mélységeket a néhol csak pár centi jégréteg alatt. Szóval jött a kínlódás, a csapdák kikerülése a hatalmas kövek között, út nélkül. Élvezetes, de komoly odafigyelést igénylő vergődés, más szóval idétlenkedés. Persze ez is véget ért, végül „szabályos” úton értünk le egy gyönyörű tó partjára. Vizet is vettünk, mint később kiderült, ez volt az utolsó lehetőség ezt gyomorfertőzés veszélye nélkül megtenni a kunyhóig. Az ok neve: birkaszar. A völgy ugyanis ettől kezdve nem keltette már azt a holdbéli, lakatlan táj jelleget, jóllehet embernek csak mi voltunk ott, mégis valami változott. Ismétlem, a mindent elborító birkaürülék jelentette az újdonságot (és most már finomabb voltam). Ákost az egész túra alatt itt láttam egyedül egy kissé elégedetlennek. „Hogy jönnek ezek ahhoz, hogy állandóan kerülgetnem kelljen a nyomaikat?” (Ezúttal már sokkal-sokkal finomabb voltam.) No, nem láttunk olyan sok nyájat, de azok viszont itt voltak télen-nyáron és semmi más dolguk nem volt az evésen kívül, mint felbosszantani Ákost. És ez így tartott egészen a kunyhóig, amihez egy kisebb emelkedő után jutottunk.

Szállásaink közül ez volt a legegyszerűbb; még ágy és asztal sem volt benne, csak két vékony pad a fal mellett. Ezzel együtt talán ez tetszett legjobban. Körülöttünk a táj leírhatatlanul szép, három oldalról hegykoszorú, alattunk egy másik, szív alakú tó, eléggé megközelíthetetlenül.

Fényképezés, berendezkedés, fél óra alvás. Este Ákos persze még útnak indult az első tóhoz, hogy vizet vegyen és fürödjön. De leginkább, hogy mozogjon, mert úgy látszik nem tudott elfáradni. Megértem. A naplemente csodásra sikeredett a közelgő viharfelhőkkel és elő-előbukkanó vörös napkoronggal. És Ákos most megúszta a vihart. Vizet hozott, fürdött a tóban, de visszaért, és csak ezután kezdődött a mennydörgés ésatöbbi. Egész éjszaka. Védett helyen ez igazán jó program.

Egy kintalvással kevesebb

Másnap reggel ragyogó napsütés, erős szél, ami aztán szép lassan elcsendesedett. Sok-sok tea, két kis szendvics, indulás. Ebből a völgyből is ki kellett jutnunk, hogy a másik oldalán leereszkedjünk a civilizáció elkerülhetetlen közelségébe. Eléggé botorkálós ösvényen indultunk, majd felfelé fordultunk az aznapi hágó irányába, hogy megint csak egy új világot pillantsunk meg. Mielőtt felértünk, megint küszködtünk egyet. A drót nem elszakadt, hanem nem is volt. Mindegy. Túléltem. Félórás, vízszintes séta után aztán megláttuk messze alattunk a következő „csodatavat”, aminek az az érdekessége, hogy tudom a nevét (Dösner See). Mellette a turisták otthona, az Arthur von Schmid Hütte. Mindez szép, de hogy jutunk le oda? Meredek és sziklás. Micsoda? Az út. De olyat nem láttunk. Aztán persze ahogy elindultunk, kiderült, hogy olyan is van, csak eléggé figyelni kell, hogy követni és járni tudjuk. Sikerült levergődnünk. A tó partján pihentük ki az ereszkedés fáradalmait. Csodálatos a környék és a kilátás.

Két napja nem láttunk embert. Itt bepótoltuk. Volt köztük magas, alacsony, kövér és sovány, öreg és fiatal, sőt nő és férfi is. Kicsit sok is. Széles, kényelmes út vitt lefelé. Kis tavak, patakok és vízesések mindenfelé. Aznapi tervem az lett volna, hogy Mallnitz fölött megmutatok Ákosnak egy gyönyörű szurdokvölgyet, ahol hálózsákban még aludhattunk volna egyet hazaindulás előtt. Borzalmasan fáradt voltam, mire megközelítettük a csodavilágot. Ákosnak kételyei támadtak. Vajon szabad ott aludni? Ott már előfordulhat ember. Mindketten törvénytisztelők vagyunk. Ákos megígérte, hogy a gyerekeivel mindenképpen megnézi egyszer a helyet. Elhittem. Akkor most mi legyen? Irány Mallnitz és a kocsi. Fél nappal korábban otthon leszünk. Alig éltem, mire a parkolóba értünk. Hosszú nap volt. Pakoltunk, vettünk kólát és csokit, és még világosban indultunk. Érdekes módon a fáradtságom elmúlt. Jött az éjszakai vezetés, de hazafelé mindig könnyebb.

Teljesült egy vágyam: körtúra az Ankogel csoportban. Csodálatos volt. Piszkosul elfáradtam. Ákos nem. Ő inkább fényképezett, várt rám, kötéllel biztosított, vizet hozott, ha elfogyott estére, és segített ahol tudott. Nagyon szerencsés vagyok, hogy ilyen baráttal mehettem.

Köszönöm Ákos!

2020. november 10.

Címkék: Kirándulás





*** Túratárs.com - Túra és Túratárs kereső közösségi oldal ***

Rendszerünkön keresztül a túrát és egyéb outdoor programokat kedvelő emberek megismerkedhetnek egymással, közös túrákat szervezhetnek melyet a túranaptárban helyezhetnek el vagy együtt csatlakozhatnak egyéb szervezett túrákhoz. Az oldalon lehetőség van saját profil kialakítására, melyen keresztül a tagok bemutatkozhatnak egymásnak, illetve feltölthetik kedvenc túrafotóikat. A kapcsolatfelvételről üzenőrendszer és chat gondoskodik.