Kaukázus, Kazbek... Megint egy olyan hely, amely középiskolásként, később az egyetemi előadások során izgalmas, egzotikus helyként kacsintgatott rám a világatlaszból, de ahová eljutni nem sok esély volt még néhány évtizede. Most meg... nemhogy odamegyünk, de még csak nem is ő a fő cél. A Kazbek most csak akklimatizációs hegyünk az utána következő Pamír előtt. Élni tudni kell! És különben is, 50 felett legyen már az embernek stílusa!

Röviden ennyit a nagyképűsködésről!

Fapados repülőjárattal érkezünk szombat hajnalban Kutaiszi repülőterére, s a váróban három lépés után már van taxink a 325 kilométerre levő Sztepancmindába (lánykori nevén Kazbegi). Egy viharvert, fekete zöldséges Mercedes. Négyen vagyunk, 4 nagy zsákkal és 4 kicsivel. Meg sátor, ez-az. Az autó pedig gázüzemű, a palack a fél csomagtartót elfoglalja. Oda csak két nagy zsák, meg apróságok férnek. Fekete pólós grúz sofőrünk vakarózik, majd a nagy zsákomat berakja a hátsó ablakba a kalaptartóra, Judité meg a két első ülés közé kerül, könyöklőnek. Szerencsére automata váltós a kocsi, szóval jó lesz az úgy!

Az utat csak azért nem töltjük halálfélelemben, mert jobbára kómaközeli állapotban alszunk. Sofőrünk a bal oldali közlekedés híve, csak akkor megy ki a jobb oldalra, ha valami sokkal-sokkal erősebb jármű jön szembe, egyébként permanens előzésben vagyunk 325 kilométeren át. Fél kézzel vezet, a másikkal folyamatosan keresztet vet. A 150 éves orosz megszállás egyetlen pozitív hozadéka, hogy az utak olyan szélesek, hogy interkontinentális rakétával is el lehet menni bárhol. Ezért élünk még.

Sztepancmindában az első út a turiszt offiszba vezet, gázpalackot venni, jégcsavarokat bérelni. Nem kedvesek, de a horvátok sem azok, mégis oda járunk. Nincs egyébként velük semmi baj, de jól esne valami emberi fogadtatás otthontól 2000km-re. De ilyenre majd csak egy hét múlva, Kutaisziban kerül sor, ahol egy olyan pincérlányt fogunk ki a folyóparti Gardénia vendéglőben, de olyant... aki nem is ügyes, nem is szép, ellenben olyan szeretetre méltóan kedves és humoros, hogy az eleve felszámolt szervízdíj mellé felajánlott borravalómat a társaság megduplázza. Na szóval vásárolunk, bérelünk dolgokat és a hazautazós szép ruhát is letétben hagyjuk a hivatalban. Nem kerüli el a figyelmünket egy felirat, amilyennel többfelé is találkoztunk az országban. Kb. arról szól, hogy Oroszország elfoglalta Georgia 20%-át most pedig háborút vív Ukrajna ellen, ezért orosz állampolgárokat nem szolgálnak ki. Innen egyébként csak pár kilométer az orosz határ, 30km Vlagyikavkáz.

Következő napirendi pont – még szinte reggel van – hogy taxival felvitessük magunkat a Gergeti-kolostorhoz. Az autók sorban állnak a belváros kis terén e célból, az árak szabottak, de Peti mindig képes alkudni, különben fizikai fájdalmat érez, ha nem. Megkávézunk és pikk-pakk fent vagyunk a Gergetinél, ahol a parkoló mellett sátrat verünk 2100m-en. Egyik oldalunkon a hósipkás Kazbek, másikon a 13-14. századi Gergeti-kolostor, ami engem ugyan nem érdekel, de ha már itt vagyunk, megnézem én is.

A sátor körül rendkívül szimpatikus lovak bóklásznak (nem olyan bunkók, mint pl. a törülközőtolvaj pádisi lovak), mi pedig bőszen alkudozunk a málhaszállításra. Az első hasbaakasztó ajánlat: két ló 800 euróért. Öt éve 9ezer forint volt egy fuvar. Kicsit elszaladtak az árak.

„Nem kell két ló Giorgi, NEM kell két lóóóó... ezek nagyzsákok, de nem túl nagyok, ja csak még a sátrak is...de NEM kell két ló... mennyííííí? 800-ér két ló, hülye vagy baszki...nekünk egy ló kell és 300 a vége.... oké akkor legyen 100 euró és reggel 8-ra gyere.... dászvidányijááááá!” Szóval végigalkudozzuk a napot a georgian horsemanekkel, 800-ért két ló hegymenetre volt a kiindulás, de megtörtük a kaukázusi lovas kartellt és a végeredmény az lett, hogy 100-ért másnap nemcsak fel, de 5 nap múlva meg még le is hozzák a cuccunkat. A Venedigertaxi meg tehet egy szívességet... 

Kiadós főzőcskézés, pihentető álom után reggel összetalizunk a lovasunkkal, ami kb. úgy történik hogy reggeli közben vágtázva ránk tör egy kisebb ménes. Sok-sok vidáman vágtázó lovacska, az utolsón az emberünk, hegyimentő dzsekivel a derekán. Leadjuk a nagy zsákokat és elnézem, amilyen akkurátusan felnyergel még két lovat. A ló-ember kapcsolatnak (mint minden kapcsolatnak) az egyik legfontosabb aspektusa az egymással törődés, ezért a nyergelést sem(!) érdemes elkapkodni, közben ugyanis ezer módja van a bizalom építésének, ami majd a terepen hozza meg a gyümölcsét, amikor olyat akarunk a lótól, ami nem természete. Például, hogy hátizsákokkal megpakolva menjen fel egy gleccserre. 

Nekiindulunk a gyalogösvénynek. 9 és fél kilométeren 1500m szintkülönbség vár ránk a Betlemi-háznál levő táborhelyig. Ebből kb. 2kilométer a Gergeti-gleccseren. Szép út. Van egy kutyánk is, tegnap este csatlakozott hozzánk és elkísér majdnem az út végéig. S amíg ő körülöttünk tekereg, elmesélem, hogy az 1700-as évek utolsó harmadában Kazibeg Chopikasvili volt a környék földesura, akinek fia orosz szolgálatban szerzett később érdemeket, nemesi címet és őrnagyi rangot. Halála után a cári kormány az ő nemesi nevét (Kazbegi) adta Sztepancminda falunak és a fölötte tornyosuló Mkinvarcveri-hegynek. Innen a Kazbek elnevezés.

3100méteren érünk az új építésű Alti Hut nevű turistaházhoz. Csehek építették, helikopterrel. Nem olcsó hely, 70.-€ egy éjszaka reggelivel, de a könyvtár ingyenes. Ádámmal becsapunk itt egy-egy adag – egyébként finom és gazdag – zöldséglevest pirított kenyérkockákkal (á 5.-€), aztán húzunk tovább, a vízeséshez. A nagy vízesés barna: intenzíven olvadnak a gleccserek és hoznak le mindenféle vulkáni port és törmeléket. Robogunk tovább, a gleccser lábához. Szép nagy bálnahátként érkezik a lábunk elé. Alig akarom hinni, hogy itt kell felmenni, de mikor látom, hogy a málhás lovakkal is itt mennek fel, sőt találkozunk a mi lovas emberünkkel is, aki már felvitte a cuccunkat és lefelé jön, nincs több kérdésem.

Felmegyünk hát a gleccserre, majd 2 kilométer után jobbra, fel a Betlemi-házig. Ez az 1937-41 között épült és meteorológiai állomásnak becézett épület valójában geofizikai mérőállomás volt, állítólag a legmagasabban fekvő a Szovjetunióban, de erre nem merném letenni a nagyesküt, mert úgy tudom, a Pamírban ennél magasabban is volt ilyen tudományos bázis. Most turistaházként üzemel, de eléggé lelakott állapotban. A személyzet a Semmilyen Nyelven Nem Beszélő „Johnny” és bandája, meg a nőik... különösen, ha még egy köteg pénz is van Johnny kezében... mackó, papucs, pocak... szóval, mintha csupa használtautó nepper lenne itt.

A ház körüli táborhelyekből elfoglalunk hármat: kettőben a sátrak állnak, a harmadikon főzünk.

Következő reggel akklimatizációs túrára indulunk, 4100-4200 méterig, a felső gleccser beszállásig (Mindigkülönutakonjáró Judit meg 3900-ra, egy közeli kápolnához). Tulajdonképpen az egész út a gleccseren vezet, de azt jobbára vastag kőzettörmelék (oldalmoréna) borítja az északi szélen. Maga a Gergeti-gleccser jelen állapotában kb. 10km hosszú, ezen jöttünk a házig is és ez vezet fel a csúcsra, szép ívben jobbra kanyarodva, hátulról (Kazbegi irányából nézve).

Ritka élmény és hatalmas élvezet ilyen nagy jégár fölött-mellett, meg rajta mászkálni. Engem legalábbis hajdan épp egy ilyen élmény taszított a nagy hegyek markába. Addig csak gyanútlan természetjáró voltam. Most is rendkívül élvezem. Út közben faggatjuk a csúcsmászásból visszatérőket, de csak egy trió mondja, hogy feljutottak, rajtuk sem látszik a boldogság. Nagyon nagy a szél, ez előbb-utóbb mindenkit visszafordít az Orosz-nyereg után valamennyivel. Pedig ezek mind fizetett, vezetős partyk, csak mi vagyunk magánszervezésben.

4200 méteren megállunk és hosszabb pihenőt tartunk. Innen fogunk visszafordulni, de nyújtjuk az időt, mert annál több haszna lesz később az ittlétnek. Felettünk a gleccser felső szárnyának széle függőgleccserként kapaszkodik a sziklákba, alatta több száz méteres leszakadáson záporozik lefelé az olvadékvíz. Maga a szakadék vulkáni agglomerátumból: osztályozatlan vulkáni törmelékből áll, amit az alatta-felette levő lávafolyások tartanak egyben, egyébként tök laza törmelékről van szó, csak néhol állt össze egy-egy érdekes sziklatorony valami nagyobb törmelékek alatt. Egyébként omlik az egész, amit a vízfolyás katalizál. Itt-ott nedves törmelékfolyások, pörögve-pattogva zuhanó hűtőszekrény méretű sziklatömbök jönnek le az oldalról. Volt itt már halálos baleset pár éve, úgyhogy úgy helyezkedünk el, hogy valaki mindig figyeli a lefelé jövő cuccot és van mellettünk egy hatalmas sziklatömb, amely fedezéket nyújthat válatlan klízisz eszetén.

Hasonlóan az Elburz-hegységhez és a Damavandhoz, a Kaukázus és a Kazbek, Elbrusz is annak köszönheti létét, hogy az Arábiai-lemez észak felé nyomódik, az Eurázsiai kőzetlemez alá. A Kazbek vulkáni működése kb. félmillió éve kezdődött és 50ezer éve fejeződött be. Utána volt még nagy eljegesedési időszak, ezért van az, hogy a Kazbeknek jelentős gleccserei vannak, míg az 500 méterrel magasabb Damavandnak nincsenek, mert ő még 7-8000 éve is kitöréseket produkált, de azóta nem volt még glaciális, hogy gleccsereket is vágjon a hegybe. Amúgy az ilyen, földtörténeti értelemben fiatal, és jelentős utóvulkáni működéseket produkáló vulkánok quasi aktívnak számítanak. Csaxólok... Mint minden valamire való környékbeli vulkánnak, a Kazbeknek is megvan a maga hegyhez láncolt mitológiai Prométeusza, Amiráni, aki szintén a tüzet rabolta el. A Damavandon a gonosz Ázsi Daháka kígyó van a hegyhez béklyózva. Ezek az események a szuperhősöknek egy korábbi, Marvel előtti korszakában történtek.

Következő reggel sátrat bontunk, a kiszsákokat beadjuk megőrzésre Johnnynak, és a nagyzsákokkal megindulunk fel a gleccseren az előző nap bejárt útvonalon. Eddigi akklimatizációnk jól sikerült, ezért szépen haladunk, kora délutánra már fent vagyunk a gleccser felső részén. Az egyre erősödő szélben nem akarunk kimenni a nyeregben levő platóig (a szembejövők ma sem ragyognak csúcssikertől). 4346m magasságban az út menti bolygatottabb havas zónát minősítjük ideális táborhelynek a Kazbek nyakán, és nekiállunk kiásni a sátrak helyét. Ebben a magasságban ez már nem olyan könnyű fizikai munka, de jól haladunk, ¾ óra alatt kész a placc. A sátorállítás már nem olyan egyszerű ebben a szélben. Összes jégcsákányunk és túrabotunk beépül horgonyként. Szép kis hófal is épül, majd Peti megkezdi a monstre hóolvasztást, kávé/tea/kajafőzést. Én a sátorban felveszek egy aláöltözőt, majd kb. 3 percig zihálva, hanyatt fekve pihenem ki ezt az elképesztő erőfeszítést. Az evés-ivásban is ez a legfárasztóbb. A folytonos felülés. Reggelre olyan hasizmom lesz!

A csapatban Ádám lába a legnagyobb, így az ő bakancsa lesz a családi bakancs, abba bárki könnyen beleugrik (csak ő nem), nem kell a sajátot cibálni a lábunkra, ha valamiért ki kell menni a hóba. Ennyi itt az összes komfort.

Éjjel az eddig is erős szél viharossá fokozódik és hordja a havat. Ez leginkább pétisó-szerű hódara, ami rettenetes zajjal „pereg” a sátorponyván, de a széllökések zaja sem csekély. Csodálkozom, milyen jól tart az építményünk a szélben. Erre a csodálkozásra bőven van idő egész éjjel, mert ilyen zajban aludni nemigen lehet. Csukott szemhéjamon át villanást látok, majd jön az égzengés is. Ajvé, megérkeztünk. A dörzselektromosság. Volt már benne részem a Damavadon, 5400m környékén. Szakadt a hódara, akkora volt a feszültség, hogy csípte a fejbőrünket, fülünket és vártuk, hová csap be a villám? Szerencsére messze csapott be. Most, ezt sem volt közel, de így, hogy az összes túrabot és jégcsákány itt van körülöttünk, a hóba döfve, nem túl vidám a helyzet.

A szél reggelre sem csillapodik. Szürkülettől sorra mennek el mellettünk a csúcstámadó brigádok – a csúcsmászás esélye nélkül (hajnali kettő körül indultak a Betlemitől) – majd sorra jönnek vissza a nyeregből. Megkérdik, élünk-e még, mi pedig megnyugtatjuk őket, hogy minden rendben van. Már azt leszámítva, hogy a sátrakra hordott hó olvad a benti 5 foktól és minden vizes.

Reggel nyolcig kap tőlünk esélyt az időjárás, aztán tábort bontunk és levonulunk, különösebb kaland nélkül. A Betlemi-háznál szétválik a csapat. Mivel az időjárás tovább fog romlani, Judit és Ádám lemennek a faluba, visszaváltják a jégcsavarokat és kerítenek szállást. Peti meg én még maradunk akklimatizálódni 3650 méteren, de mivel semmi kedvünk holnap esőben sátrat bontani, kivesszük Johnnynál a bal egyes szobát, fejenként 20.-€-ért, ahová kapunk majd még egy lakótársat, ki nem más, mint Eric New Yorkból. Teljesen normális, kedves fickó, egész megszerettük másnap délig. Nem tudom, mi van New Yorkban, talán az ivóvíz teszi, de aki onnan jön a hegyekbe, azokkal nagyjából rendben is vagyunk. Tavaly a Tiesanban egy onnan jött kínai lány volt az útitársunk, gurulós bőröndje volt, de második napon már a vállamon aludt. Talán Eric is megtenné, ha lenne közös második napunk.

Ha már homár, legyen kövér! Befizetünk vacsorára is, majd a kezünket dörzsölve figyeljük, mi történik? Nos, a pincérlányok elzavarnak az egyik asztal végéről egy falka dánt, majd az így keletkezett 2 méternyi asztalt telerakják kávéval, teával, tejjel, lekvárral, forróvizes termosszal, poharakkal. Érkezik egy sajttál, meg egy halom zöldség, és egy kosár kenyér. Ehhez kapunk még nagyon gazdag és ízletes gombalevest, utána pedig plovot (rizses húst). Peti megpróbál mindent megenni, én megpróbálok mindent meginni. Peti jár egyedül sikerrel, mégis nekem kell az éjszaka sétára indulnom a ház körül, mert olyan vehemenciával küzd álmában a bikával, hogy nem lehet tőle pihenni.

Másnap délelőtt elbúcsúzunk Erictől, abban a tudatban, hogy hiába utazott olyan sokat idáig, ebben az időben nemhogy nem fog feljutni a csúcsra, de látni sem fogja, jó sok pénzért. Elbúcsúzunk Johnnytól is, kifizetjük a horsemanünket, aki a négy nagy zsákot (Juditék fent hagyták az sajátjukat) és a sátrakat leviszi. Elindulunk lefelé. Peti a gleccseren rosszul lesz. Gyomorrontás. Az Alti-házban belediktálok egy fél diós pitét, egy pohár vizet, meg alszik pár percet az ingyenkönyvtárban. Ettől annyira magához tér, hogy távozóban már kicsi híja, hogy nem rántunk be egy meglehetősen gyökér csecsent a lépcső alá egy rövid eszmecserére.

Közben elered az eső és az addig kellemes ösvény csúszós dágvánnyá válik. Szerencsére innen már csak 1000m szint vár ránk lefelé az 1500-ból. Tökig elázva érünk le a Gergetihez, ahol horsemanünk épp lemálház.

Kiállunk az út szélére stoppolni a ködben, s hamarosan jön is a taxink. Az öreg jól beszél oroszul, mert értem és tudok rá válaszolni. A fiatalok nem értik és nem szeretik az oroszt. Az öregek csak nem szeretik. De aki nem tud angolul, azokkal ez a közös nyelv, szóval az a megélhetésük, ha használják. Sofőrünk megitatja Petit csacsával (pálinka), amitől végképp meggyógyul.

A taxi házhoz visz. Levetem a sok vizes göncöt és megfürdöm. Már jó ideje tart ez a manőver, mire rájövök, hogy a melegvizes csapot még meg sem nyitottam. Nekem az eddigiek után a hideg víz is melegnek tűnt. Fürdés után, tiszta, de vizes (mert a lóháton mindenünk átázott) ruhácskáinkban átmegyünk a szomszéd házba, a „Nagymama” éttermébe (BeBa Bar), ami egy szupertitkos találkozóhelye az igazi ínyenceknek. Grúz kolbászt eszem a bolygó legjobb hacsapurijának negyedével, húsos táskát, hozzá török kávét szürcsölök és kompótlevet. Igazából végigfalnám az egész étlapot, ha nem lebegne előttem Peti előző esti példája. Minden esetre megbeszéljük, hogy majd ha vén trottyok leszünk, úgy tíz év múlva, akkor visszajövünk ide, csak enni.

Másnap taxi vissza, Kutaisziba, étterem a Rioni partján csodálatos pincérlánnyal, aztán reptér. Odafönt – már a magyar légtérben – egyszer csak hopp, beáll a fülem. Elment a légnyomás jelentős része. Nézem a légikísérőket, de rajtuk hivatalból nem látszik semmi. Nézem a többi utast: bambán merednek maguk elé. Oxigénmaszkok nem estek le. Lehet, hogy hallucinálok? Megnézem az órámon a légnyomást: most mászik 700 hPa-ról 800 felé és folyamatosan emelkedik. Szóval nem tévedtem. Kiengedtünk egy adag büdösséget, vagy mi történt? Nem is számít. A lényeg, hogy az én akklimatizációm viszont ennyivel is tovább tart. Irány a Pamír!

Címkék: Kazbek Kaukázus