Na, nekikezdek. Első blogom, valószínűleg nem is lesz több.

Két okból: 1. Magam nem olvasok blogokat. A fontos dolgok nem ilyenekben találhatók az internet nevű méretes szemétdombon. 2. Nem vagyok ehhez elég exhibicionista. Nem hiszem, hogy olyan fontos lenne másokkal tudatnom, hogy éppen mi jutott eszembe.

Az ok, amiért mégis belekezdek: Talán kedvet kapnak más túratársak is ahhoz, hogy lesétálják ezeket. Merthogy túrákról fogok írni, mi másról e-helyütt?

Elképzelhető, hogy vannak szabályai a blogírásnak.Ezeket nem ismerem, ha betartottam valamelyiket, az csak a véletlen műve.

Az első Kinizsi 100. 1991.05.25-26. Fogalmam sem volt arról, hogy mi az. Néhány ismerős jelezte, hogy megy. Akkor én is! Hiszen sportos gyerek vagyok ám én! Reggel a startnál megkaptam az itinert, nem néztem meg. Lehetett volna ez az első hibám, de addigra már több másikat is elkövettem. Nem vittem vizet (majd lesz útközben...), zseblámpát, cserezoknit, tűt és cérnát a vízhólyagok kedvéért, meleg ruhát, esőköpenyt, térképet, iránytűt. Abával indultam el, akit az elején elkísért Klaudia. Aba hasonlóan jól felkészült volt, mint én.

Elindultunk szépen, cseverészve. Tokodig semmi különös. Ott Aba gyengélkedni kezdett és kiszállt. Egyedül mentem tovább. Baromi meleg volt, vizem semmi, kezdtek jönni a vízhólyagok. Kb. 15 évvel később mondta el Ötvös Péter barátom, hogy a szomjazás és a vízhólyagok között ok és okozati összefüggés van. A folyadékhiány miatt a sejtekből a víz a sejtközi állományba lép és nagymértékben nő az esélye a vízhólyagok kialakulásának. Nem is kell hozzá sok mechanikai- vagy hőhatás. Akkor persze ezt sem tudtam. A judonak köszönhetően jó kondim volt, de abban az évben még egyáltalán nem túráztam. Ahhoz képest simán eljutottam az 52 km-nél levő Mogyorósbányához. Bélyegzés, végre ivás, pihenés. Levettem a cipőt és a zoknit. Mindkét talpamon több vízhólyag, de addig olyan nagyon nem foglalkoztam velük.

Amikor továbbindultam volna, komoly gondjaim támadtak. A lábam már a zoknitól baromira fájni kezdett. A cipőm mintha két számmal kisebb lenne, mint induláskor. Baromira fájt, még ülve. Jó kis Adidas futócipő, 0 oldaltartással, minden követ egyenként érzek a vékonyan párnázott, puha talpon keresztül. Kezdtem érteni, miért hordanak mások 30C-ban magasszárú bakancsot.

Megpróbáltam felállni. Megbántam. A talpaimon mintha egyszerre több égő szivart akarna valami szemét pribék elnyomni. Az ordítást sikerült elnyomnom, a sziszegést nem. Álltam, és arra gondoltam, hogy egyszer, ha majd elindulok, be fogok pisilni. Merthogy nagyon kell amúgy is. Eltotyogtam a WC-ig. Sorbanálltam 10 percet. Az nagyon-nagyon hosszú idő volt akkor. Utána elindultam. Nagyon ostobán, felkészületlenül indultam neki, de azt azért tudtam, hogy sántítani nem szabad. A sántikálás egy nagyon gazdaságtalan és az izmokat+ízületeket rosszul terhelő mozgás. Nem lehet 50 km-t sántikálnom, ahhoz nem vagyok elég erős. Tehát úgy kell mennem, mintha nem fájna semmim. Ez volt az első okosság, amire rájöttem a K100-ból kifolyólag. Tehát mentem és igyekeztem nem a fájdalmakra figyelni. Ez már a második okosság. Egy napon kettő, ez jobb mint a sokéves átlagom. Néhány száz méter után kezdett kevésbé fájni. A legjobb találmány a világon az endorfin. Hál' Istennek, bőven termelődött. Persze, volt is kiváltó inger, szintén bőven. Pusztamarót után, kb. 70 km körül jártam, amikor besötétedett. Lámpám nem volt, holdfény se, hogyan menjek tovább? Ha már ennyire hülye voltam, legalább legyen egy jó ötletem. Lett. Bevártam a mögöttem haladót és előtte mentem tovább. Amikor véletlenül távolabbra világított, "lefényképeztem" a látványt és úgy próbáltam meg haladni. Nem működött a dolog, több okból. Ő nyilván magának világított, nem nekem. Túl ritkán vetült elém a fénykéve, és akkor is a közepén ott volt a saját árnyékom. Ráadásul ő pont olyan sebességgel haladt, mint én tettem addig. Ezért is értünk nagyjából egyszerre 70-hez. Ezt a tempót igen nehéz volt tartanom többnyire vaksötétben. A "lefényképezés" általában csak kevéssé sikerült, mert nem vagyok eidetikus, sőt: kifejezetten fogalmi úton gondolkodom. Ráadásul hamar kiértem a már bevilágított területről és belemasíroztam a sötétbe. Az amúgyis rossz állapotban lévő lábamat többször és alaposan szétrúgtam köveken, gyökereken. Az arcomat szétcsapták a gallyak. Jó esetben gallyak, mert a szeder- és rózsaindák rosszabbak voltak. Egy félórás ámokfutás után "szatorim", azaz zenbuddhista megvilágosodásom volt: 1 ember = 1 lámpa, kevés. Több ember = több lámpa, talán elég. Megálltam, vártam egy csoportra. Jött. Innen sem volt kéjmámor, de valamivel könnyebb volt. Ilymódon elharcoltam Bányahegyig (72 km). Ott végre ingyentea (Áldassék a szervezők neve!), pihenés. És 10C fok + erős szél. Rajtam rövidnadrág, póló. Pillanatokon belül áthűltem. Baromi fáradt voltam, a kajám elfogyott, a lábam katasztrofális állapotban. A sátrakban a puszta földön vagy ötvenen reszkettek sorsukra várva. Némelyik lila szájjal vacog álmában. Na ezt én nem! Egymás után ittam a teákat, hogy valamennyire átmelegedjek, de ez nem működött eléggé. Menni kell, akkor nem hűlök ki. Már megint egy okosság, de ez jöhetett, mert akkor éjfél elmúlt, belefért. Az első csoport elé bevágtam és elindultam. Volna. A lábam nem engedelmeskedett. Iszonyúan fájt és nem mozdult. Akkor még nem volt olyan, hogy mobiltelefon.Segítséget nem tudtam, igaz, nem is akartam hívni. Megpróbáltam átmozgatni a lábam. Közben egyre jobban kihűltem. Valahogy sikerült elindulni, de pokolira fájt minden lépés. Totyogtam a sötétben, míg egy csoport utol nem ért. Akkor rákapcsoltam. Mentem előttük, mint egy eszelős. Közben éreztem, hogy a talpamon a vízhólyagok összeszakadnak. Nem valószínű, hogy találok erre jobb kifejezést, ami leírja ezeket a történéseket, ezért kifejtem: A hólyagok növekedtek, amíg el nem érték egymás határait. akkor két vízhólyagból lett egy nagyobb, ami tovább nőtt. Addig, amíg nem találkozott össze egy másikkal... Az endorfin sokat segített, de már nem eleget. Néhány tüske az arcomban és a fejbőrömben volt, menet közben nem lehetett kiszedni.

Röhögtem magamon. Mi a faszt keresek én itt? Megérdemlem. Nem elég, hogy hülyeségre vállalkoztam, még hülyén is csinálom. És persze elviszem a balhét érte, mint mindenért. Hajnalodni kezdett, újra láttam. Már megállhattam volna kicsit pihenni, de tudtam, akkor aznap már nem indulok el. Mentem tovább, pedig a baji vadászháznál erős volt a csábítás, hogy egy kicsit megálljak. Valaki forralt borral kínált. Valószínűleg a látványom részvétet váltott ki belőle. A célhoz közeledve sok zombit lehagytam. Érdekes volt, hogy magamnál rosszabb állapotú embereket láttam. El nem tudtam képzelni, hogy mi történhetett velük.

Tata Tóvároskert cél előtt két kilométerre beértem egy zombilányt. Hihetetlen vonaglással haladt, minden lépésnél halkan sziszegve és szitkozódva. Én még nőtől ilyeneket nem hallottam. Szemüveges, törékeny, szemlátomást filosz. A sportcipője gyöngyvásznán vörös és elfeketedett vérnyomok. Na ezt én nem nézem! Segíteni nem tudok neki, mert alig élek, de nézni sem bírom. Megelőztem, bár a gyorsítás nagyon fájt. Mentem tovább, de egyre csak a lány járt az eszemben. Egyszer csak hallom a szuszogását és megelőz. Megint előttem agonizál. És nem tudok másfelé menni, arra van a cél. Összeszedtem a maradék erőmet és ismét megelőztem. A célig teljes erőből mentem, ahogy csak bírtam. Végre beértem. Előkotortam a hátizsákból az igazolólapot és a szervezők asztalára tettem. Félúton megállt a kezem. Egy kis női kéz félig a hátam mögül letette a saját lapját az asztalra. Ő volt az, a véres cipőjű filosz. Elvonaglott egy sarokba, lefeküdt a földre, becsukta a szemét. Odavittem neki a lepecsételt lapját, a jelvényét meg az oklevelét. Motyogtam neki valamit, nem reagált. Rátettem a cuccot a hátizsákjára és elbotorkáltam. Megettem a gulyást és bölcsen nem vettem le a cipőmet. Az iskolából kilépve még láttam a filoszt. Ugyanott, ugyanúgy. Segíteni akartam neki, de nem volt se ötletem, se erőm. Elaraszoltam az állomásig, valahogy hazaértem. Otthon két órán át kellett a zoknimat leáztatni a lábamról.Két lábujjamról leesett a köröm, néhány tövist igen nehezen lehetett kiműteni az arcomból és a fejbőrömből. Azóta sem láttam kifakadt vízhólyagok alatt kidurrant vérhólyagokat. Ez, mondjuk, nem olyan nagy baj, de a filoszt sem láttam többé. Azóta 11-szer próbáltam újra megcsinálni a 100-ast, tízszer sikerült. Mindegyik – még a sikertelen is – sokkal, de sokkal könnyebb volt. De az elsőre gondolok vissza a legtöbbet.

Címkék: Túra Kirándulás Fotózás