Húsvét vasárnapján Tapolcán jártam. Dolgom végeztével kimentem az állomásra, s az épp induló kis pirossal átmentem Nemesgulács-Kisapáti vasútállomásra, hogy aztán a Szent György-hegyet átmászva gyalog térjek haza lesencei tanyámra.

Először az állomás közelében az utó vulkanizmus hatására feltörő szénsavas forrás vizével töltöttem meg kulacsom. Erdélyben az ilyet borvíznek, a Mátra-alji a tótajkú falvakban csevicének, itt a Balaton partján pedig savanyúvíznek nevezik.

Utam a Szentkereszt kápolna felé veszem. Az egyenes szentély záródású, kora gót Istenháza eredetileg a középkori falu temploma lehetett.. Nyugatról, a hegy felől kőfal védte. Keletről jó három méter mélyen függőlegesre faragták a hegyet, árkot, s rajta túl sáncot emeltek. A két résablak elárulja hajdani templomerőd voltát.

A jelzésre lelve a mélyúton érem el a szebb napokat látott turistaházat. A tavaszi verőfényben sokan járják most a hegyet, így a csendesebb ösvényeken a Hideglyuk – vagy népi nevén Sárkány-lik - felé térek. A ledőlt bazaltoszlopok között szűk hasadék maradt, melyben a téli hideglevegő megreked. A beszivárgó csapadék víz párolgása további hőelvonással jár. Így nyári rekkenő melegben is hideget lehel a sárkány.

A hegytetőt egykor gyertyános-tölgyes boríthatta. A beomlott pincék néhai szőlőművelésről tanúskodnak. Az 1887-es filoxéra vészt követően legelőként használták. Gyerek koromban csak a füves tető szélén tengődött pár feketefenyő. Aztán a tsz-esítéssel elmaradtak az egyéni gazdák csordái és juhai, s mára kökény, vadrózsa, szeder burjánzik rajta, jó részt eltakarva a hajdani körpanorámát.

Az ötvenes években még piros jelzés vezetett Edericsről Hegymagason át a csúcsra. Arra találok hidakat a jó két öles vízelvezető csatornákon. A síneket a Kongónál keresztezem. (Micsoda név? A Kongó közép-Afrika folyója?!)  Az aszfaltos utakat elkerülve inkább a szőlő-hegy felé igyekszem. Nemesvita felett kék +-et jelöl a térkép. Vajon hová vezet? Csak egy feszület és "HL" van ott jelölve. A dombot pedig „Tibafának” nevezi. Ízlelgetem, kóstolgatom, forgatom a nyelvemen a szót. Valamikor, valahol hallottam már. De, hogy mikor, s milyen összefüggésben, nem emlékszem…

A szőlőt kivágták. Az utat beszántották. Irányba vágok át célom felé. A keresztjelzés sincsen már meg, de lassan csak célhoz érek…   … Amott már látom a kőkeresztet. Meg van a „HL” is, harangláb formájában. Nem igazán értem. Szőlőhegyi kápolna sok felé van, de haranglábat még nem láttam a Balaton-felvidéken…

Innen alig fél óra járás a pincém. Lehuppanok hát a zöld gyepre s az alkonyati csendben az úrvacsora énekét dúdolva ünnepi hangulatban szemlélem a tájat.

…Aztán, hirtelen beugrik minden, összeáll bennem a kép… Igen, Erdélyben hallottam ezt a szót. Ott lármafának mondták. Simára gyalult deszkalap, mely középen annyira elkeskenyedik, hogy fél kézzel megmarkolható. Egyik vége kicsit vékonyabbra, másik vastagabbra van gyalulva. Némi túlzással kéttollú kajaklapáthoz hasonlítható. Ball kézbe fogják, a jobba pedig a hozzá tartozó fakalapácsot. A tibafa valójában hangutánzó szó. Ha a kalapáccsal a vékonyabbik végét ütik meg, azt mondja a deszka: „ti”. A vastagabbik mélyebb hangot ad. Az a „ba”. Mivel a Kárpát-medencében a lármafák szerepét a messzebbre zengő érc harangok vették át, így kikopott nyelvünkből a szó is. Ha még is szeretnél ilyet látni, hallani el kell menjél valamelyik oláh, vagy bolgár korostorba. Ott a pópák vecsernye előtt, kezükben a tibafával a templomot körbejárva, a négy égtáj felé a gonoszlelkek elűzésére ütik a lármafát. Némelyik már egész művészi fokon cifrázza. Tííí-ba-ba-ti-ti-ti-ba-ti-ti-ba-ba-tííí-ba-baaa-ti-ti-ba-ba-stb. Néha már azt gondolom, morze jeleket küld a pokol béli sátánnak, hogy messzire kerülje az Istenházát.

Ezért hát a dombon a harangláb, s a feszület. Mert a tibafát honfoglaló őseink táltosai még az Ural vidékéről hozták magukkal. Az azt felváltó harang pedig keresztyén hitünket, s a feltámadt Krisztus dicsőségét hirdeti. (Vajon az őrségi haranglábak helyén is egykor lármafák szóltak?)

Mást is megértettem ott a feszület tövén: Míg Hegymagasról a Répa Rozi Csárdához átértem, Felső-Kongón, és az Úrasszony Kongón jöttem keresztül. S most egyszerre ez is világossá vált. Más értelme volt itt a Kongónak! Valószínűleg egy öreg, odvas törzsű mocsártölgy, vagy fűz nőtt itt a középkorban. Melyet, ha a pásztor fokosával megütött, messze hangzó, kongó hangot adott. Érdeklődve nézegettem most már térképemet: vajon megtalálom-e ennek a hajdani riadó-lácnak a következő állomását?

Nem sokat kellett keresgetnem. Badacsonytördemic vá. és Badacsonylábdihegy vá között ezt olvashatjuk a sínek mentén: Alibánfai-dűlő. Ez egy háromszólamú lármafa volt. Aki nem hiszi, nézze meg Erdély térképét! Gyergyószentmiklósról a Libánon át vezet az út Székelyudvarhelyre. Ott is lármafa volt egykor a nyeregben!

De mást is találtam: Tapolca vá. és Billege-Lesencetomaj vá. között Fadörgést ír a Balaton térkép. A Keszthelyi-hegység térképén ez Fadöngés néven szerepel. Ez lehetett az eredeti, mert hát az ég szokott dörögni, a fa pedig döngeni, ha döngetik. (A havasokon a pásztorok ma is így adnak jelt völgyben lakó társaiknak, ha segítségre szorulnak)

Azt is megmondom mikor használták ezeket. A tatárok nem jártak erre, azért maradt meg annyi középkori templom a Balaton-felvidéken. A török viszont egy árulás folytán 1561. április 17-én befészkelte magát Hegyesd várába. Csak egy évvel később az egyesült végvári csapatok tudták azt visszafoglalni és lerombolni. Ebben az évben szólaltak meg a lármafák, gyúltak lángra a jelző tüzek, ha martalócok járták a vidéket. Ezeket a közel félévezredes szomorú emlékeket idézik ezek a helynevek.

Címkék: Répa-Rozi Szent-Györgyhegy