Üdv!

A blog címében szereplő két különböző helyszín két különböző időpontban lezajlott túrát takar, ami a közös bennük, hogy mindkettő olyan kicsi, rövidecske túrának indult, aztán "elszaladtak" a kilométerek és jó hosszú menet lett mindkettőből.

04.10. Az első túra általam meghirdetett "túratársas" kirándulás volt. A már unalomig emlegetett térdműtétem utáni első szervezett túra. Bükkszentkeresztről indult, célja az Alsó-Kecskevár nevezetű "várrom" volt. Azért írtam idézőjelbe, mivel összesen egy kb 10 méter hosszúságú falszakasz maradt meg az egykori várból, aminek legmagasabb pontja a földtöl számítva kb. 1 méter, az is csak azért látszik ki olyan magasra, mert alóla az erózió kimosta a földet. A túrán két régi túratárson és páromon kívűl feltűnt több új lelkes jelentkező is. Mindannyian gyakorlott túrázók voltak, meg aztán rövid menetre számítottunk. Bükkszentkereszten nem annyira kellemes hideg fogadta a csapatot, de azért senki nem panaszkodott, hogy nem kell levennie a kabátját a gyalogláshoz. Aztán persze idővel ránk köszöntött a jó idő is, de addig még elkoptattunk néhány métert. A túra kiírás nem volt túl bonyolult, látnivaló igazán a tavaszi, éledő erdőn kívűl nem sok volt. Nem mintha ez kevés lenne, sőt! Utunk során néha letértünk a jelzett ösvényekről egy kis bóklászásra az utunkba kerülő erdei mezőkön (dorongosi rét), de sáron és vizen kívűl semmi érdemlegesre - értsd. virág, állat - nem bukkantunk. A kitűzött uticélunkat is viszonylag simán megtaláltuk, hála egyik túratársunk közreműködésének, aki már járt arra és pontosabb iránymutatást tudott adni, mint a gps. A várromhoz felvezető kaptató szokás szerint tüdőkiköptető volt, de megérte felmenni. Igaz minden szebb lett volna ha a nap is ontotta volna ránk áldását, de ettől eltekintve gyönyörű volt a kilátás. A csúcson levő fák is kezdtek már virágozni, készült is róluk néhány remek makrofotó. Miután kellően kigyönyörködtük magunkat és elfogyasztottuk elemózsiánkat, valamint készítettünk egy tonna képet, lebaktattunk az ösvényen. Igaz ez most sem sikerült simán, mivel kicsit megtéptek minket az utunk menti bokrok, tövisek. A hegy lábától sima utunk volt a kiírásban eredetileg szereplő fordulópontig (Bekénypuszta), ahonnan már csak vissza kellett volna baktatnunk a murvás, betonos úton Bükkszentkeresztre. Azonban innen lehetett még menni másik irányba is, igaz már jelzetlen erdei úton a Remete kút felé, de mint tudjuk ez csak növeli az élményfaktort. Nem kellett sokáig győzködni magunkat és végül is továbbindultunk. Aztán legnagyobb meglepetésemre a jelzetlen útból egy teljesen újonnan létrehozott tanösvény lett, ami még nem szerepelt a térképen, de még a gps memóriájában sem. Nagyon szépen létrehozott állomások voltak rajta sok hasznos információt tartalmazó, fotókkal illusztrált  táblákkal. Olyannyira lenyűgöztek ezek a pontok és a hozzájuk vezető frissiben letisztított utak, hogy szinte észrevétlenül eljutottunk Kisgyőr település határába. Ennek persze nagyon örültünk mivel egy ideje már nagyon nehezményezte a társaság egyik része, hogy csak forgolódunk jobbra-balra és még mindig nincs meg a beígért Zöld sáv jelzés, amin visszatérhetünk az egyre távolibbnak rémlő autókhoz. A jelölt úton haladva aztán már nem nagyon hallatszott a zúgolódás, annál inkább a fújtatás és lihegés a folyamatosan emelkedő út nehézsége miatt. Azért nem mindenki volt teljesen elcsigázva, mivel a társaságból két férfiú is vette a fáradtságot, hogy felgyalogoljanak a Kőlyuk-galya nevű csúcsra, amit nagyon jól tettek, mivel amig ők lemaradtak a különprogramjuk miatt, addig mi "gyorsan" elhaladva előttük-mellettük jól ki tudtuk pihenni magunkat a Lófő-tisztáson. Innen már rövid menet után megérkeztünk a híres bükkszentkereszti gyógyító kövek alá, ahol a csapat kettévált és ki-ki elindult gyógyulni, illetve a parkolóban hagyott autókig. A vége a túrának az lett, hogy a meghirdetett 10-15 km-es táv helyett lekutyagoltunk majd' 25 km-t, de közben remekül éreztük magunkat, újra szálkásítottuk néhány izomkötegünket és jó levegővel töltöttük meg a tüdőnket.

04.17. A tegnapi napra szintén egy rövid, esetlegesen csúcsra fekvős, napsugár szívós kis kirándulás volt kitűzve, immáron egyéni akcióban, nem meghirdetve. Természetjáróhoz méltatlanul kicsit későn délelőtt 11-kor indultunk egyik szokott kiindulópontunkról Ómassáról. A terv a közeli Kapu-bérc megmászása volt, aztán onnan majd ahogy alakul. Rövid kapaszkodás után a szentléleki útról letértünk egy erdészeti útra, amin valamilyen okból kifolyólag jelzés is volt, csak éppen ez a jelzés nem szerepelt a térképünkön. No, nem baj, mentünk tovább az eredetileg kinézett útvonalon. Rövidesen el is értük első kijelölt célunkat, ahonnan napos idő lévén remek kilátás tárult elénk a Dédesi vár és a Kisvár nevű szikla bércek felé. Csekély mértékű energia pótlás után tovább indultunk az Ámor forrás felé. Szintén jelzetlen úton, amin megint csak volt egy nem feltüntetett jelzés... Erről letérve találtunk az erdőben egy vaskeresztet, mellette pedig egy rovásírással megjelölt kopjafát. Valakinek fontos lehet ez a hely, mivel friss barka ágak és virágok voltak az emlékhelyen. Tovább menve lassan elértünk a Kemesnye hegyhez, melyről csodás panoráma tárult újfent elénk. Ekkor már meglehetős meleg volt, kivált képpen a sziklamászásba torkolló kapaszkodó leküzdése után és a hegytetőn csodás kakukkfű illat is fogadott. Innen vissza kellett volna mennünk a hegy lábához, hogy ott balra fordulva elérjük a forrást, de nem volt kedvem megint lefelé kutyagolni, kiváltékpp azért, mert a hegy tetején nem szűnt meg az ösvény, hanem kanyargott a fák alatt tovább újabb sziklabércek felé. Így aztán tovább indultunk, gondolván, hogy majd valahol lekecmergünk a hegyoldalon az út irányába. Azonban egy idő után a hegyoldal meredekből függőlegesbe fordult, az ösvényünk pedig még mindig nem akart véget érni, így aztán haladtunk rajta tovább. Egy merészebb ívű kanyar után feltünt a távolban egy falu látképe, így aztán bősz találgatásba keztünk, hogy Mályinka, avagy Tardona irányába haladunk-e tovább. Végül megegyeztünk abban, hogy mindegy melyik település van előttünk, mivel még nagyon messze van... Itt már nem lett volna értelme visszafordulnunk, tovább haladtunk előre és rövid idő múlva találtunk is egy meredeken lejtő szekérutat, amin elértük Mályinkát. Ekkor már nagyon korgott egyikünk hasa, ezért rögvest vendéglő keresésébe fogtunk. Az útba igazítást egy lelkesen integető embertől kértük, aki, mint kiderült egy éppen akkor folyó teljesítménytúra kihelyezett pontőre. Azé a teljesítménytúráé amin még nem mertem elindulni, mondván, hogy nagyon hosszú és nem bírnám még a nagy távot... Nos, igencsak vakartam a fejemet, hogy akkor most mégis mit keresek én itt... No, lényeg az, hogy természetesen a Mályinka nevű község nincs arra berendezkedve, hogy a világ másik feléről idevetődő turistáknak pénzért elemózsiát biztosítson kúltúrált körülmények között, ezért rövid falusi séta után visszaindultunk a legközelebbi vendéglővel rendelkező helyszín, azaz Szentlélek felé. Utunk során a kék + jelzésen haladtunk, amely jelzés rövid idő múlva beért egy a Szlovák-paradicsomot megszégyenítő szépségű és tagoltságú völgybe (igaz létrák és láncok nem-, de nehézségek azért jócskán voltak). Ez volt a Csondró patak völgye, ami most a nagy esőzések után csordultig volt vízzel, ami a völgy számtalan zúgóján, vízesésén keresztül igyekezett lefelé, útja során kerülgetve a kidőlt-, bedőlt fákat, sziklákat, mohatelepeket. Vadregényes és meseszép volt. Ide mindenképpen érdemes eljönni még egyszer. Talán majd a következő túrámon, amit szervezek... A völgy sajnos a Bükk letarolt részén ért véget, ahol még csak most kezdtek hozzá a helyreállításhoz. Kísérteties és holdbéli volt a táj... Mindenesetre mi tovább haladtunk az általunk csak sejtett nyomvonalú úton (fák hiányában nem igazán volt jelzés) a Mária forrás irányába. Rövid pihenő és vízvétel után utunkat a Látó kövek felé vettük, majd rövidesen megérkeztünk Szentlélekre, ahol nagy dorbézolásba fogtunk a helyi fogadóban. Jóllakva, eltelve a finomságokkal legurultunk a hegyoldalon Ómassára, ahol buszra ültünk és hazadöcögtünk. A túrára visszagondolva megint csak azt tudom megállapítani, hogy érdemes volt nekivágni az útnak, mivel megint újabb csodákat fedeztünk fel és gazdagabbak lettünk egy meseszép környék látványával.