Üdv!

Gondolom furcsa a blog bejegyzés címe, de igyekezem megvilágítani mire is gondoltam. A nulla arra vonatkozik, hogy a szombati napom egy nagyon negatív élménnyel telt el, a vasárnapi viszont feltöltött pozitív tapasztalattal, tehát most nullán vagyok. Tulajdonképpen most kellene kezdenem a hétvégét..

De, csak szépen sorjában. A szombatot illetően nagy várakozással tekintettem elébe a Szendrő híres városában megrendezendő teljesítménytúrának. Kivételesen nem magamnak/magunknak szerveztem, mivel egyik kedves barátom felajánlotta, hogy szerez autót, bele sofőrt, pluszban még néhány túratársat és egy túravezetőt is, aki nem fog eltévedni a környéken. Aztán ebből nem lett semmi. Mert időközben jött a rossz idő, a nagy esőkkel, az árvízzel, ami a környéket súlytotta, meg a varjak kitelepítésével, akik a túraútvonal menti házakban laktak és így bizonyára morcosak és agresszívak, ezért bizonyára nem a kellemes oldaluk megmutatásával várnák az arra haladókat... Ezekre hivatkoztak a túratárs jelöltek, mikor visszamondták az indulást. Puff neki. Nem baj, volt B terv, marad a keresztgyerek pesztrálása és ha már ez maradt, akkor vigyük el a jánykát túrázni. Gondoltam én. A kis naív. Röviden és időrendben a következők történtek. Gyerek anyukájától el, buszba be, érkezés a start pozícióba, első 100 méter megtétele, első gyermeki megnyilvánulás: "Ott vagyunk már?!". Ez még kb 3 milliószor elhangzott azon a hosszú távon (2,5 km), amit meg bírtunk tenni. Aztán következett a durci, a hiszti, és a sírás. Ekkor feladtam és visszafordultunk. Aztán folytatásként jött a bobozás, játszóterezés, vattacukor evés (amit végül nagyrészt nekem kellett teljesíteni), a sétálás a tó körül, a lábunk koptatása a betonon - és mindezt túrabakancsban 4! órán keresztül. Soha többet!!!  Szóval a hétvége első napja ilyen-olyan okoból kifolyólag egy pech széria volt. A kedvem és a hangulatom valahol annak a bizonyos a bányász békának a seneke alatt volt ezerrel. 

Hanem a mai nap... nyamm! Bár az indulás - szokás szerint - kesernyés hangulatú volt, mivel Párom ügyeletbe beosztott beosztott lévén a dolgozójába távozott, cirka 24 órára. De, mivel a tegnapi nap nem hozott számomra pozitív energiákat, azokat magamnak kellett biztosítanom. A délelőtt eltelt egy kis dekatlonos vásárlással - bár persze megint nem azt vettem meg, amit előzőleg kinéztem -, majd csöndes magányomban elindultam a Bükkbe, Csendországba (gondoltam én). Délután - negyed egykor - útnak indultam egy rövid kis napozással egybekötött bandukolásra. Az utóbbi időben kezdek rájönni, hogy az erdőben nem csak menni és alkalomadtán fényképezni lehet, hanem kicsit napozni, kicsit pancsolni, kicsit medvehagymát keresni is. Nem beszélve az indiszkrét rovarok hessegetéséről. Szóval rövid kis mászka után kibukkantam a Gulicska tető vadregényes ormán, ahol már néhányan szintén az aktív semmittevéssel múlatták az idejüket. Letáboroztam, elővettem az elemózsiámat és igyekeztem én megenni belőle a többet, ellentétben a körülöttem rajzó különböző rendű és rangú, méretű és táplálkozási szokásait illetően növény/állat/ember evő rovaroktól. Mert bizony már így tavasz közepén is szép számmal rajzanak azok a bestiák, amik a bőrömet veszik célba. Nemegyet közülük bögölynek néztem és aktívan csapkodtam is, de persze nem sok sikerrel. Aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen nem is a bőrömre fáj a foguk (khm. izé a csáprágójuk) hanem csak az általam kiizzadt sótartalmú verejtékemre. No, de mindegy, akkor is fúúj, rusnya bogarak. Persze mikor illegetik magukat a szép zöld, kék és egyéb szinű páncéljukban a fotógépem objektívje előtt akkor megváltozik a véleményem... De, így evés közben (én is, ők is) nincs barátság...!

A hegyről lejövet a további barangolás közben régi kedves ismerőssel találkoztam, mert hát hol máshol, ha nem az erdő közepén és jót beszélgettünk közös hobbinkról (amit már tulajdonképpen egyikünk sem művel) a salsáról. Megállapítottuk, hogy hiányoznak a régi szép idők, majd búcsút intettünk egymásnak. Tova haladva az erdőben figyelmes lettem két ölelkező toronymagas bükkfára. Az egyik közülük sajnos már csak tüzifának volt jó - sőt, tulajdonképpen az is volt, mivel egy villám csapott a törzsébe -, talán e miatt dőlt rá a mellette álló társára olyan bizalmaskodóan és azért súgott a fülébe olyan szavakat, hogy: "reccs, ropp, kopp, reccs, Reccs, RECCS!" Barátság ide, barátság oda én bizony elmenekültem a szerintem éppen kidőlni készülő faóriás hatósugarából és - mivel trigonometriából sosem voltam jó, tehát nem tudtam kiszámolni, hogy mekkora is a halott ent magassága - jó messzire pucoltam onnan. További utam során találkoztam néhány - szerintem egyáltalán nem turista útra való objektummal - úgymint lovas ember, motoros ember, quados ember. Egyaránt fújj, nekem ugyanis mindegy ki minek a nyergében feszít az erdőben egyaránt büdösek és hangosak. No, jó a lovak nem annyira hangosak. Mikor az x-edik motoros bőgött el (sajnos nem szó szerint, bár tulajdonképpen lehet, csak a sisakja miatt nem láttam) mellettem, komoly megfontolás tárgyává tettem, hogy a felszerelésem kötelező darabjává teszem - no, nem a fülvédőt - a drótkötelet. A többit nem akarom kifejteni.

Mikor már mind a természetes, mind a mesterséges lóerők messze jártak tőlem, ihatnékom támadt, szomjúhoztam a jó kis bükki forrásvízre. Kis kitérővel meg is közelítettem - azért nem azt írom, hogy szimplán odamentem, mert iszonyatos mennyiségű víz és sár volt még az erdőben - az Orosz-kút nevű forrást. Ami nem is forrás tulajdonképpen, hanem - mit ad Isten? - kút. Hegymászókötélre kötött vödörrel kell belőle felhúzni a vizecskét. A kút közelében - jó magyar szokás szerint - terepjárós nénike található, aki az ingyen vizet viszi kannába csomagolva a közeli kies tanyára. Kicsit bizalmamat veszítettem a különféle kristályvizeket illetően, mikor a marmonkannák tetején lillafüredi ásványvizes palackokat fedeztem fel. Felötlött bennem a gondolat, hogy csak nem innen származik a vizecske?! Mármint a vederrel felhúzott és marmonkannában (de még milyen mocskos marmonkannában) elszállított mennyiséget tekintve?... Biztos, ami biztos feltettem a költői kérdést, hogy: "aztán jó-e ez a víz, iható-e?" A válasz: "jó hát! A lovaim is mindennap innen isznak...." Brrrr!!! Valamiért mindjárt nem voltam olyan szomjas és rögtön felment az ázsiója a nálam lévő kulacsban kotyogó jó kis állott, meleg és már egyáltalán nem bugyborékos Te Odóra Kvellének... Innen számítva aztán elszállt a túrázási kedv és indultam a legrövidebb (túrista) úton hazafelé. Útközben találtam egy erecskét, mely kristálytiszta és jéghideg vizet eregetett lefelé a hegyoldalon. Bíztam is én benne, de azért tapasztalt természetjárónak tartva magamat (persze nem vagyok az) felfelé indultam a víz mentén ellenőrizni, nem-e egy döglött vadmalac rácsozatán folyik keresztül a nedű. De, nem, szerencsém volt. Mivel azonban nem voltam megelégedve a kulacsomba bekerülő víz áramlási sebességével, gondoltam építek egy kis gátat,ami majd táplál egy medencét, hogy abba belemerítve az ibrikemet majd ripsz-ropsz tele lesz. Ez olyan jól sikerült, hogy eljátszadoztam a művelettel egy félórácskát, közben tulajdonképpen új irányt szabtam a vízsodornak, háromszor felkavartam az erecske medrét, hogy tele lett mindenféle sárral és hordalékkal, majd a tisztulásra várva én is megtisztultam, különös tekintettel a túracipőmre, mely többször is elmerült az avarral álcázott sárban. De, ennek is meg lett a haszna, kiderült, hogy nem minden cipő vízálló ám, mégha az arca északi is... A pancsolást befejezve végre már, tényleg haza indultam és hamarost már a buszon nyújtóztattam fáradt lábaimat. Megállapítottam, hogy nekem nincs is különb játszótér az erdőnél és a szombati negatív mérleget visszabillentettem a kedvező állásba. Az pedig, hogy mindezt Veletek is megoszthattam külön öröm számomra.

Jó hétkezdést mindannyiótoknak!