Willy-nek köszönhetem, hogy eszembe jutottak. Mind jó volt valamire.

Egy szekszárdi olimpiai ötpróba kerékpáros befutója előtt pár kilóméterrel nagyon megörültem, mikor egy felüljáró tetejéről elkezdhettem a gurulást lefelé. Jutalom a nap végén,  gondoltam. Igen ám de a lejtő alján meglepetés várt. Többszörösen is. Először is csak derékszögű kanyarral lehetett folytatni az utat. A kanyarodás helye macskakő burkolatú volt. Ez a kövezet sóderrel volt szórva. Tökéletes helyszín. Egy jó nagy bukásra feltétlenül. Amikor a kanyar bevételével mégis megpróbálkoztam, egy pillanat alatt kicsúszott alólam a bringa. Ekkor, mint egy szánkón, alattam a bringával száguldottam a szegély irányába. Ilyen esetekben szoktuk hallani, hogy egy pillanat alatt lejátszódik az ember előtt élete filmje. Nekem ebben a kiváltságban ugyan nem volt részem, mert éppen a mozigépész valami mással lehetett elfoglalva. Na meg Jancsó Miklós sem ért rá a filmet megrendezni.

Mindenesetre egy pillanat alatt számott vetettem, hogy „lehet, ennyi volt az élet”. A járdaszegély megadta a választ. Az első kerék egy szépséges mőbiuszra emlékeztető formát vett fel, és ezzel elnyelte az összes energiát. Igaz én azt akkor nem annyira díjaztam. Egyébként meg egy karcolás nélkül megúsztam.

Végül is kaptam egy lehetőséget a folytatásra. Hogy ezzel mennyire sikerül élni, majd a végső elszámolásnál kiderül.

Egy unaloműző edzésen Bajáról Bonyhádra menet a mőcsényi vasúti alagút feletti meredeken felfelé láttam egy olajfoltot a másik sávban. Gondoltam ezt most megjegyzem és a bonyhádi forduló után hazafelé majd okosan lassítok, mielőtt elérem a foltot. Így is történt, de ez is kevés volt. Talán gyalogos tempóban haladtam mégis kicsúszott alólam a bringa. Le kellett volna szállni és gyalog átkelni a folton vagy azon a pár méteren nem fékezni. Mindenesetre itt is bebizonyosodott, nem lehet eléggé vigyázni. Itt nem selejteződött le a bringa, csak tovább indulás előtt a villát ki kellett egyengetni. És mivel első villáról volt szó mihamarabb ki kellett cserélni. Azzal nem játszunk.

A Vöröskőn voltam egy nagy csapat rakoncátlan gyerkőccel. Fölfelé nem volt gond, mert biztonság szempontjáből az a könnyebb. Lefelé viszont a tapasztalatlan csapatot csak  egy hatalmas eséssel sikerült jobb belátásra bírni. Frissen szerzett látványos, de nem veszélyes horzsolásommal. Onnantól nem volt gond a csapat egyben tartása.

Közel harminc év alatt szerintem ennyi belefér az élmények nemszeretem gyűjteményébe. Sőt talán még dicsekedni is lehet velük, mint háborús veteránnak sebesüléseivel.

És természetesen tanulni is érdemes belőlük.