Üdv!

Rövid, kicsi bejegyzés a múlt hétvégi túrácskáról...

Aki ott volt méltán érezheti, hogy egész hétvégi túra volt, mivel szombaton indult és vasárnap ért véget. No, de kezdjük az elején. Szombat, este hét óra, sehol a beígért fuvar, ami elviszi a túravezetőt az indulási pontra. Fél nyolc, beesik egy autó a parkolóba, indulás (nagy duzzogva - "jó" hangulatot megalapozva). Este nyolc óra egy perc, megérkezés Szentlélekre, indulhat a túra! Nos, ilyet még nem pipáltam... Lehetséges, hogy van aki gyorsabban keresztül tud száguldani fél Miskolcon és aztán a fél Bükkön, de az szerintem hivatásos autóversenyző és a tiszteletére leállították neki a forgalmat. Szinte már csak a Taxi című filmből hiányzott egy fél mondat, ami a zacskó megtalálási helyéről adhatott volna felvilágosítást.

Rövid kis séta után megérkeztünk a Mária forráshoz, ahol már tűzfény és még tüzesebb házipálinka fogadott minket, későn jövőket, az idejében érkező túratársak jóvoltából. Volt nagy terülj-terülj asztalka, sok enni és innivalóval, szalonnával, hagymával, virslivel, sörrel, borral, pálinkával. Sajnálhatja, aki nem jött! Volt énekelés, fényképezkedés és a bajtársiasság jegyében megvendégeltük a közeli kulcsosházból előkerülő 2 úriembert is, akik üdvözölni jöttek minket, szomszédokat. Természetesen nem jöttek üres kézzel, így a már felsorolt felhozatalhoz hozzáadódott még egy kis Jager is. Tehát, ettünk, ittunk mulattunk és csodák-csodájára, az éjszakai időpont ellenére egy rókát sem láttunk... Miután többszöri hiábavaló kérdés-kérés ellenére sem mondtunk le az éjszakai kirándulásról a dorbézolás javára, a csak a hasukat megtömő és gigájukat locsoló túratársakat visszakísértük az autójukhoz és alig lépve túl a megadott 22.00 órai indulást, éjfél előtt fél órával már neki is vágtunk a távnak.

Lehet, hogy a túravezető italában is volt valami (a sörben, a borban, a pálinkában és a Jagerben), mivel kapásból nem a kijelölt úton indult el. De, nagy baj nem kerekedett belőle, mivel mikor teljesen rossz felé fordult az út és kezdett átváltozni (ős)erdőbe, gondolt egy merészett és szokásához híven levezette a társaságot egy közel függőleges hegyoldalon. Kissé izgalmasabbá tette az ereszkedést, hogy többen nem láttak a hegyoldalból semmit, lévén, hogy a lámpájuk teljesítménye még egy növendék szentjános bogár fényerejét sem érte el. Meg is lett az eredmény, ami egy fájdalmasan beütött sípcsont, azóta már bizonyára szivárványszínű duzzanata képében jelentkezett. No, de a többségnek tetszett a talajrendezés eme formája és nem fordultak vissza. Rövidesen leértünk a Harica forrásokhoz, ahol némi forrásbámulás és az otthagyott Kádár János portré fölötti filozofálgatás után elrendelték a túratársak a lámpaoltást. Mit mondjak, mesés hangulata volt a tök sötétben ott ülni a nagy semmi közepén és hallgatni a források csobogását. (Meg igyekezni visszatartani a vízfolyás miatt keletkező ingert...) Tovább induláskor, ráerőltettem a többiekre még egy kis pihenőt, de csak addig, amíg otthagytam őket és megpróbáltam felfedezni a sötétben a helyes utat. Ezt a módszert többször is alkalmaztuk a túra folyamán. Amíg én távol voltam tőlük, addig ők énekléssel múlatták az időt, pont úgy mint a gyerekek, amikor félnek a sötétben. Én meg, mint tudjuk nem tudok elveszni, különösen magamhoz képest nem. Meg azért sem mert nálam volt az egyetlen térképünk és gps-ünk is. Tehát én mindig tudtam, hogy éppen hol kellene lennünk, csak azt nem értettem soha, hogy miért is nem vagyunk ott...? No, de mentünk tovább a varázslatos Harica völgyben. Utunk során időnként szembevilágítottak nekünk a különböző rágcsálók szembogarai, izgalmasabbá téve a túrát. Nagyvadak szerencsére nem keresztezték utunkat, ellentétben a Harica patakkal, amin többször is át kellett kelni. Az egyik ilyen átkelésnél olyan szerencsésen mutattam be a többieknek zerge tudományomat, hogy leérkezve a sáros talajra a patak túloldalán rögvest dobtam egy hátast, természetesen bele a vízbe. Szerencse a dologban, hogy időközben átért a csapat másik férfi tagja az oldalamra és egy erőteljes rántással kiemelt a csatakból közel függőleges állapotig. A hölgyek nem mindig voltak ilyen szerencsések, mert bizony a legtöbbjükre ráfért volna egy-egy zokni, illetve bakancs csere, mire túljutottunk az ingoványos területen. Több órás kimerítő sártaposás, vízkerülgetés, dagonyázás után megállapítottam, hogy már haladtunk is vagy 5 km-t. Rövidesen a hold is kibukkant és így már társaságában konstatáltuk, hogy letérve a Kék sáv jelzésről a Kék + felé megint csak utat tévesztettünk, olyannyira, hogy kb 1 kilométeres kitérőt tettünk. Visszafordulás után haladtunk tovább Tardona felé, majd miután ketté vált az út, természetesen a rövidebb, de sokkal rosszabb minőségű, már-már bokatörő talajút választottam. Igaz, egy idő után kiértünk az erdőből és mesebeli cserjés-csalitos mezőn haladtunk keresztül a balról a gerinc mögül ki-kikukucskáló hold fényében és a bánkúti katonai radar vörösen kacsintgató helyzetfényének megnyugtató ragyogásától kísérve. Megnyugtató volt, mert tudtuk, hogy a kezelők biztosan látnak minket, ha mást nem a nagy túravezetői önbizalmamról visszaverődnek a radarsugarak... A harmatos réten átkelve rövidesen már nem csak bokamagasságig voltunk vizesek, hanem térdig csatakosan állapítottuk meg, hogy a túrázó egyik legjobb barátja a (nem otthon hagyott) kamásli. A Kék +-ról letérve folytattuk a mezőn való éjszakai átkelést és az első nagyobb fának tűnő bokron meg is találtuk a Piros sávot. Aztán sokáig ez volt az utolsó támpontunk, mivel szokás szerint nem akart az út a jó irányba haladni. Az x-edik jobb kanyar után kezdett gyanússá válni a dolog, ezért megint ránéztem a gps-re és megállapítottam, hogy bizony megint nem ott vagyunk, ahol lenni akarunk. A csapatot ott hagytam a biztonságot jelentő úton és elindultam megkeresni a helyes irányt. Miután megtaláltam a nekünk kedvező ösvényt, ami kicsit megintcsak őserdőre hasonlított, visszanéztem a csapat irányába, de csak a gerinc mögül előpislákoló csillagpontokat láttam. Igaz kicsit imbolyogtak és a feléjük küldött sztentori ordításomra le is jöttek az égből. Sajnos elfelejtettem  idejében közölni velük, hogy út közben lesz egy-két árok is, nem csekély mértékben vízzel töltve... De, amilyen vizesek voltak addig, lehet már fel sem tűnt nekik...  Ha idáig nem lett volna elég kalandos a bolyongásunk, mostantól csak fokozódott a helyzet. Az, hogy a fák törzsén olyan kopott volt a festés, mintha nem is a múlt, hanem a kettővel ezelőtti században festették volna oda őket és az utat helyenként teljesen benőtte a vegetáció, az már csekélységnek tűnt, de hogy még hajnal 4-kor egy olyan felirattal is találkozni kellett, hogy a további utat csak engedély birtokában tehetjük meg, az már sok volt.  Persze biztosan igaza volt a feliratnak, mert ezután a hegyoldal időnként átváltott szurdok fallá és a mélyben hallottuk harsogni a patakot. Látni nem nagyon látott már senki, mivel többeknek lemerült a fejlámpájukban az elem. De, talán nem is baj, hogy nem látták, mekkora a mélység a lábuk mellett fél méterrel.  Magam láttam, ugyan, de nem szóltam. Bár vissza már egyikük sem fordult volna, de talán élénkebben kérték volna számon a túravezetőn, hogy ha 10-12 km-es túrát hirdet, akkor miért koptatjuk már a 15-ket az éjszaka közepén, (túl) messze a végcéltól... Aztán felfelé haladva a völgyben (Tardona patak völgye) bíztató jeleket véltünk felfedezni a messzeségben, különösen ami a túlélést illeti itt az erdőben, ugyanis a fák felett kezdett világosodni. Szinte mindenki megtáltosodott a látvány hatására, különösen mikor odaértünk egy hihetetlen meredek kaptató aljára. Mondom megtáltosodtak, már ami a közösen előadott - "én oda fel nem megyek..." - kezdetű ballada egyre hangosabb implementálását (aki nem ismeri a szót lásd Idegen szavak szótára) illette. Aztán persze az út elkanyarodott a kaptató mellett balra és hosszú 10 métereken keresztül kellett egy enyhén emelkedő szint nyerést végrehajtani. (464 méterről 702 méterre...) Néhány pihenővel ez is sikerült, csak úgy, mint a túra. Igaz a végcél csak nem akart közelebb kerülni, de aztán egy utolsó erőfeszítéssel végül is sikerült. A túra végén mindenki - teljes joggal - büszke lehetett a teljesítményére, hiszen kvázi tök(életes) sötétben, vízben, sárban, dagonyában, embert próbáló terepen, néhol szinte kúszva, (ős)erdőben megtettünk 18 km-t kb. 400-500 méter szintet le aztán meg fel és mindehhez kellett 6,5 óra.  Ami persze  soknak tűnhet némelyek számára, de nekik elárulom, hogy a mögöttem küzdő és küszködő túratársaim, jókedvű, énekelő és semmitől meg nem riadó csapatának átlagéletkora ha nem is sokkal de kicsivel meghaladta az L-es számot.  Büszke vagyok rájuk!

S.