Üdv!

Mottó:

Járd utadat, Vándor

Lásd a Kéket, a Zöldet,

A Fehéret az égből,

Meglásd, győzni fogsz,

De, csak ha,

Elszántságod az első.

Nos, e rövid kis saját szerzemény után, ami tömören összefoglalta a szombati túránk lényegét, következzen mindez kicsit bővebben. Az egész hetes csapadékos időjárás után, kitörő örömmel üdvözöltem reggel a napsütést, ami valahol Lillafüred környékén kezdett átszüremleni a felhők résein. Természetesen jó túrázóhoz méltóan felkészültünk a legrosszabbra, azaz az esőre, de mégiscsak a napsugaraknak örültünk a legjobban. Családias hangulatban indultunk útnak Párommal, lévén a megjelölt buszon, a megjelölt időben senki ismeretlen nem köszönt ránk, kérdezvén, hogy "Ti is a Túratársas kirándulásra jöttök?..." No, nem baj, kezdem megszokni, hogy senki nem kíváncsi a Bükkre. Garadnára érkezve a szokásos évi favágóverseny forgatagába csöppentünk, ami elképesztő tömeget és járművet jelentett, az egyébként lóvontatású szekérnyi szélességű úton. Hálistennek ekkora tömegben nem mi voltunk az istállót őrző kuvaszok egyetlen kiszemelt ugatnivaló célpontjai, ezért semmi óvintézkedést nem kellett foganatosítani. Bár, Páromnak volt egy suicid hajlamot sejtető mozdulata, amikor az elfogyasztott banán héját a karámon belül álló szemetesedénybe szerette volna beledobni, amiről a legközelebb kikötött kuvasz szemének villanása láttán gyorsan sikerült lebeszélnem. Phűű, szegény szívem... Jah, ha már a szívemnél tartunk, nem is írtam még, hogy mekkorát dobbant őkelme, amikor a karám csücskénél két "túrázónak" beöltözött hölgyet találtunk, akik a buszon elgondolt, de csak itt kiejtett szavakra azt az elképesztő választ adták, hogy: "Igen, mi arra a túrára jöttünk"... Az eszem megállt. Mégiscsak van két bátor leányzó, széles e hazában, aki nem riadt meg némi esőtől, sártól, illetve ezeknek a lehetőségétől. Bizakodásuk meg is hozta gyümölcsét, mivel az előbb említett napsütés erősebb fokozatba kapcsolt és elkezdte produkálni azt a bizonyos hétágra sütést. Ennek eredményeképpen gyorsan vetkőző számba is kezdtünk, ami természetesen az én részemről nem jelentett túl nagy csábértéket, ellenben négyünk közül, mint írtam volt, mindössze magam voltam férfiember... Lassan bandukoltunk felfelé az úton, időnként ismeretlen növények bogyóit fogyasztva, sziklára helyezett lábszárcsontot fotózva és kidőlt fákon keresztül bukdácsolva. Az egyik kedvenc helyem az Aranylépcső sem jelentett most igazi kihívást, annyira nem a nehézségekkel foglalkoztunk, hanem a tavasz ezernyi színével, illatával és mindezeknek a megörökítésével. A szentléleki útra kiérve kósza gondolatból kifolyólag felmásztunk az Örvénykő csúcsára kicsit körbenézni és töltekezni a Lila Holdviola látványával, illetve édes illatával. Kis kitérőnk után továbbindultunk a Harica völgye felé, ahová megérkezve nosztalgikusan emlegettem fel, a múlt szombati túra bizonyos elemeit, úgymint az erdészeti úton való elcsámborgást és az ebből adódó hegyikecskéket meghazudtoló leereszkedésünket a meredeken. Most, valaminő csoda folytán ilyen momentumra egyszer sem került sor. A völgyben haladva sikerült valamivel magunkra haragítanunk az égieket, ugyanis bőven kezdtek öntözni előbb szelíden hulló, majd szakadó esővel. Nosza, eső cucc elő, aztán mehettünk forrásnézőbe. A pihenőnél az asztalon a Kádár János kép még megvolt, bár már kezdte elveszíteni kontúrjait. Továbbhaladva komolyan elkezdtem gondolkodni a túra lerövidítésén, amiben mindössze az a tény akadályozott meg, hogy ahhoz elő kellett volna venni a térképet, ami viszont pillanatok alatt úgy járt volna az esőben, mint az előbb említett exelvtárs fényképe, abban az állapotában pedig semmiféle útmutatást nem tudtam volna kiolvasni belőle a követendő irányt illetően. No, nem baj mentünk tovább az eredeti célkitűzésnek megfelelően. Rövidesen kedvenc szakaszomra értünk, azaz a patak keresztbe-kasba történő átugrálásához. Nagyszerű volt mindezt a tevékenységet térdig érő esőköpenyben teljesíteni, de végül senki nem csobbant a mederben. Ügyesek voltak a lányok... Dél közeledtén egy útba eső réten mindenki nagy falatozásba kezdett, amit csak a sajnos már kikelt szúnyogok zavartak meg kicsinykét. A pocakok megtömése után továbbindultunk, majd a járt utat lecseréltük a teljesen járatlan és mintegy 10 méter után kiderült, szinte járhatatlan útra. Ami víz eddig a nyakunkba hullott, most a talpunk irányából intézett támadást ellenünk, amit nem mindegyikünk tudott kivédeni, mert hogy Emesu túratárs sportcipője bizony átázott. Ennek megfelelően igyekeztem időnként szárazabb helyet keresni a tova haladáshoz, ami abból az apropóból meddő vállalkozás volt, hogy az utat bal felől egy kerítés kísérte, jobb felől pedig egy szerényen harsogó patakocska. A patak szerencsére egy idő után elkanyarodott jobb kéz felé, átadva helyét egy jól fejlett lapulevelekkel, még jobban fejlett mérges csalánokkal és hasonlóan kellemetes növényekkel teli lápnak. Igazi kihívás volt a területen olyan helyet találni, ami nem fenyegetett az azonnali beázás rémével. Túlélve ezt a kis mocsarat, végre kiértünk az útra. Az útra, amely mindössze annyival volt jobb a mocsárnál, hogy nem bokáig érő vízben, hanem helyenként a bokáig érő sárban kellett tapicskolnunk. Gondolom mindenki átélt már hasonló érzést, hogy menne-menne, de valahogy olyan nehéz a lába, mintha x kiló sarat kellene cipelni. Nos, mi is így voltunk ezzel, leszámítva azt az apró momentumot, hogy a történetből kimaradt a "mintha" szócska. De, tulajdonképpen mindenki pozitívan állt a dologhoz, aminek köszönhetően kicsi-pici izomlázunk lehet csak a mai napon - nos, nekem nem is olyan kicsi... A túra során eddig volt részünk esőben, vízben, sárban, ezek után következett egy kis hegyi szerpentín a helyenként csupasz szikla úton, majd egy újabb hegyi rét, az azt követő sáros túrista úttal. Mivel már kezdtünk a remélt cél - Kazincbarcika - közelébe jutni, a haragos égiek kedveskedtek nekünk még egy kicsi, aztán nagyobb, aztán nagyon nagy dörgéssel, villámlással és hát urambocsá' esővel. No, gondoltuk semmi pánik, ilyenben volt már ma részünk, bátran elővettük az esőköpenyeket, amiknek tulajdonképpen még nem is volt idejük megszáradni. Utunk erdőben folytatódott, ezért aztán megszűrve kaptuk a fejünkre az égi áldást. Olyannyira megszűrve, hogy erdő elfogytán valahogy hangosabbnak tűnt a kopogás a fejemen, sőt némiképpen már fájdalmat is okozott a fejemen landoló vízcseppek némelyike. Gondoltam, bizonyára jó magasan lehet a felhő azért ilyen nagy a lendülete a csapadéknak és azért okoz időnként ilyen fájdalmat. Aztán az egyik különösen kemény koppanás után lenéztem az útra és hát bizony a víznek nem a cseppfolyós változata csillogott felém, hanem egy - egy??? , no inkább egyezer - szilárd halmazállapotú, azaz jég nevű formája. Ennek fele sem tréfa, gyorsan beálltunk néhány facsemete alá, hátha azok tompítanak a jégesőn. A magam véleménye erről az, hogy tompítottak is, mivel a kisebb darabokat ki is szűrték a levelek, ilyetén képpen módot adva a nagyobb - borsó méretet kissé meghaladó - jegeknek, hogy jól a fejünkre essenek és komolyabb kárt okozzanak bennünk. Mikor legalább a jégeső csillapodott továbbindultunk, aztán egyszer-kétszer még megálltunk néhány jól kiválasztott facsoport védelmébe húzódva, hogy legalább felfogjanak egy keveset a szakadó zivatarból. Mindezek közben új változó kapcsolódott be a túra ismeretlenjei közé, nevezetesen az idő. Ági túratárs ugyanis közölte, hogy neki mindenképpen el kell érnie a 18 órakor induló buszt, mivel csak azzal van esélye elérnie a csatlakozását, ami hazafelé vinné majd tovább. Mivel az eső még mindig folyamatosan esett, a sár is ragadt, a lábunk sem lett pihentebb és már a bakancsunk is ronggyá ázott, nem beszélve az út csúszósságáról, meglehetősen érdekes balett mozdulatokkal fűszereztük a "nem sietek, de mégis haladni akarok" című műsorszámunkat. Amit persze nem láthatott senki, mivel az egész túra során nem találkoztunk egyetlen elvetemült szembejövővel sem, egész nap. Barcika közvetlen közelében még egy érdekes momentum várt minket, azaz a hegyről le kellett jutnunk a városba. Ez száraz időben nem okozna problémát senkinek sem, de mikor az utat az a bizonyos vékony filmszerű sár borítja, ami kvázi úgy viselkedik, mint a jég, akkor ez nem is olyan egyszerű tevékenység. Különösen, amikor a sok párhuzamos útból olyat sikerül kiválasztani, amiről az összes hordalékot, avart lekaparták a bringacrossos fiatalok, akik nem átallottak még néhány ugratót is kiépíteni földből, sárból és fadarabokból. Aztán végül csak sikerült lekecmeregni a magasból, átvágni a vizes réten és egy kis hidacskán keresztüljutni a zúgva csörtető Tardona patakon. Végül is, ahogy a túra kiírásban megjegyeztem 25 km-t tettünk meg és 17.45-re értünk be Kazincbarcikára. Közben kaptunk szinte mindent, amivel a természet hátráltatni tudja az egyszeri túrázók életét, de magabiztosan kijelenthetem, hogy ezúttal nem tudott győzedelmeskedni kicsiny csapatunkon. Remek túra volt, igazi kihívást jelentett némelyik szakasza, láttunk sok szépet, érdekeset az út során és legyőztük az elénk kerülő nehézségeket. Lehet, hogy csak én gondolom így, de némiképpen önbizalom növelő kirándulásban volt részem, köszönöm azoknak akik elkísértek erre a (nem is olyan) kis - hmm, jobb szót nem találok, ami leírná az utat - csapatásra... Mert csapásból aztán volt részünk bőven....