Az kérem úgy volt, hogy eredetileg Ildi333 készült írni egy kis élménybeszámolót a túráról, azonban egy nemes gesztussal átruházta ezt a megtiszteltetést rám. Nos, akkor mély levegőt veszek és belevágok.

Idén 7. alkalommal rendezték meg hőn szeretett kisvárosunkban - Albertirsán - a Dolina teljesítménytúrát, amin személy szerint harmadszor vettem részt. Ugyan hét előtt pár perccel indultam itthonról, mivel a rajt csak pár percnyi sétára van tőlem, de félúton megelőzött a berceli busz tömve gyerekkel, így a rajt helyéül kinevezett viszonylag nagyobb udvarban jóformán lépni sem lehetett a sok embertől - főleg gyerekektől. A szervezők mindig értesítik a környékbeli sulikat az eseményről, és próbálnak minél több gyereket kicsalni a természetbe olyan trükkökkel, hogy pl. a legtöbb tanulót indító iskola, a legtöbb km-t megtett iskolai csoport külön díjazásban részesül (ami általában egy-egy hatalmas torta). Azért szerencsére mindig akad egy-két olyan nebuló, aki egy életre megfertőződik a természetjárással.

Azért a nagyobb távokon nem volt akkora tolongás, úgyhogy sikerült hamar elindulnom. Megpróbáltam felvenni egy olyan tempót, amivel kényelmesen tudok nézelődni, fotózni, és nem utolsósorban ideálisan beoszthatom az erőmet, hogy maradjon szufla a végére is. Gyönyörűen sütött a nap, bár kissé fülledt volt a levegő, de ez nem volt meglepő az egész heti kiadós esőzések után.

A Horgász-tó (1. ep.) után felkaptam a kamáslit, hiszen egy viszonylag hosszú harmatos rét következett, majd két polgárőr készségesen megállította miattam a forgalmat a 4-es főúton, így sikeresen átjutva a másik oldalra meg is szabadultam gyorsan a kamáslitól. Ekkor ért utol egy alkalmi túratárs, aki ugyan a 30-ason indult, de egészen a 3. ep.-ig együtt haladtunk. Remekül elbeszélgettünk, viszont ő futott volna, én pedig szerettem volna megtartani a tempómat. Végül is az lett belőle, hogy megtéve minden tőlem telhetőt majd két órán keresztül loholtam mellette, rajta viszont látszott, hogy még így is lassú neki a tempó, (Ennyit a nézelődésről meg a fotózásról.) Ennek ellenére kitartott az Ikerfenyőig (3. ep.) és a Sas-hegy alatt vettünk búcsút egymástól, miután kitárgyaltuk, hogy itt az Alföld szélén ha a helyiek látnak egy kis buckát, minden teketória nélkül elnevezik 'hegynek'.

Az  elválás után elindultam a Hosszú-völgy irányába, ahol legszívesebben semmivel sem törődve leültem volna egy fűpamacsra és csak nézelődtem volna és hallgattam volna a madarakat. Nem először (és gyanítom, hogy nem is utoljára) jártam a Hosszú-völgyben, de mindig elvarázsol. A zöld számtalan árnyalatában pompázó fák, bokrok között kanyargó hangulatos utat fehéren virágzó galagonyák szegélyezték és madarak százai adtak füttykoncertet csak nekem.

Aztán a Nagy-les után újból elvarázsolódtam. Egyrészt lenyűgöző volt, ahogy a hullámzó búza- vagy rozstenger zöldje fölött visszanéztem Káva házaira, templomtornyára, másrészt beleszerelmesedtem a Gombai-patak hídja után a Török-hídig elterülő mesébe illő rétbe. (Erre viszont még nem jártam.)

A Hosszú-völgytől a Török-hídig tartó 11-12 km-t úgy tettem meg, mint ahogy egy japán turista várost néz: minden fát, minden bokrot, minden létező szögből lefotózva, lépésben.

Aztán a Török-híd után kezdett elszabadulni a pokol. Ahogy Pánd felé kanyarodott az utam, már látható volt, hogy nem úszom meg szárazon. Először csak a távolban a kék egy újabb árnyalata az égen, aztán egy kis szélvihar, aztán néhány csepp eső, aztán némi dörgéssel kísért pár kóbor villám a messzeségben, aztán még több eső - és már bele is gyalogoltam a zuhiba. Még valamikor a szélvihar és a pár csepp eső időszakában sikerült némi bűvészmutatvány segítségével belebújni az esőkabátomba, azonban a kamáslira már sem időm, sem lelkierőm nem maradt. Utána meg már tökmindegy volt.

A 7. ep. nem is tudott felmenni a Cukorsüveg-dombra (kocsival), mivel az első elakadás után nem kockáztattak, inkább visszaevickéltek a sárban, és a Pándi-völgy elején volt a pecsételés. A következő 5 km kreatív agyagozással telt. Ezen a szakaszon csak két emberrel találkoztam, ők is szembe jöttek. Egész úton előzgettük egymást, ők - gondolom apa és fia -, kerékpárral vágtak neki az útnak, de itt egyszerűen nem bírtak tovább menni. Az egyik biciklit tolva-vállon víve cuppogtak visszafelé, a másikat a bozótban hagyták, hogy majd visszajönnek érte, ha elállt az eső és felszárad egy kicsit a sár. Ők itt feladták - meg is értem, ahogy az a bicikli kinézett. Valamikor a Pándi-völgyben haladó út felénél elállt az eső, és nagy nehezen én is kiagyagoztam magam a Bicskei útra. Nagy megkönnyebbülésemben itt nótára is fakadtam - miszerint Egy kis malac röf-röf-röf...-, amikor pedig odaértem a gesztenyesorhoz, örömujjongásba kezdtem, hogy "Végre itthon vagyok!" - pedig még 10 km állt előttem.

A Hársas hatalmas fái között sétálva újból elővettem a fényképezőgépet és lőttem néhány gombát, aztán a Nyiki-tanyánál majdnem rámsóztak egy bárányt meg egy gyöngytyúkot - nehéz szívvel bár, de mégis csak ott hagytam őket. (Pedig biztos örültek volna nekik a szomszédaim is a társasházban.)

A Bicskei úttól a Kisasszony-völgyig valamivel jobb volt a helyzet sárügyileg, de azért még 1-2 km-nyi finomacska saracska is belefért a végén a szemerkélő esőben csak úgy a buli kedvéért. Ezután már csak vissza kellett jutnom a 4-es főút túloldalára és pár száz méter után megérkeztem a strandra.

Én mindent egybevéve és minden nehézségek ellenére nagyon jól éreztem magam, és végül is 55,4 km-rel, a zöld és a kék újabb 30 árnyalatával, a természet komponálta ikebanák tömkelegével, pár hektárnyi rét virágával, néhány száz madár által előadott füttykoncerttel és az én szememben csodálatos tájakkal gazdagabban 19.50-kor értem célba.

Ezúton gratulálok mindenkinek, aki teljesítette a túra valamelyik távját, köztük Fénycseppnek és a férjének, illetve Ildi333-nak, akikről biztosan tudom, hogy ott voltak.

Címkék: Teljesítménytúra Albertirsa