... blogot írok... határoztam el, olyan jókat írtok, olyan jókat olvasok, kedvet kaptam... de vmi klassz kis emlékkel kéne kezdeni... pont tegnap jutott eszembe, hogy épp 20 éve történt, amit most elmesélek nektek... mindenki okulására... így lehet megbízni az ítélőképességemben, ha egyszer majd együtt túráznék valamelyikőtökkel és tőlem kérdeznétek, merre is kell továbbmenni :-)))
... tehát: hol volt, hol nem volt... a nagymamám meghívott engem és a szerelmemet, hogy töltsük nála a húsvétot... pici faluban lakott, az utolsó házban, utána már a rét, az erdő... örömmel mentünk hát... mindig szerettem ottlenni, a gyerekkorom nyarai mind ott teltek, szabadságban, jó levegőn, mindenféle korlátozástól mentesen... na de nem beszélek mellé... :-))) húsvét vasárnap délután invitáltam a kedvesemet egy sétára az erdőbe... jó idő volt, kellemes tavaszi, langyos szellős, napsütéses, szerelmeseknek való :-)... csak éppen abban mentünk, ami rajtunk volt, kis vászonnadrág, kiscipő, talán egy vizet vittünk magunkkal, és a szerelmemnél volt egy vadászkés, amit ő mindig magánál hordott mint tősgyökeres természetjáró, sose lehessen tudni... meg kabalából.... felsétáltunk a dombon az erdő aljáig, madárcsicsergés, minden tavaszi hangulatban, éledező természet, rügyező fák, elmondhatatlan illatok... sétáltunk, beszélgettünk, lassan beértünk az erdőbe... szép emlék... nincs is annál szebb, a szerelmeddel kettesben egyedül egy erdőben, sehol a közelben egy teremtett lélek, csak a csend, és a természet hangjai... csókolóztunk, szeretgettük egymást... :-)... lassan jött az estefelé, és elértünk egy helyre, ahonnan nem teljesen egyformán gondoltuk a hazafelé vezető utat... a kedvesem megmutatta, hogy szerinte merre kell visszamenni, és hogy ez teljesen egyértelmű... én viszont :-)))), állítottam, hogy úgy ismerem ezt a helyet, mint a tenyeremet, mert én minden nyarat itt töltöttem, és hogy tutira téved... megmutattam, hogy énszerintem merre is kell menni, ez a pont ellenkező irány volt, mint amire ő esküdött... nehezen adta be a derekát, lévén ő elég nagy természetjáró volt, valamint barlangászott is, és elég jól tájékozódott általában, de végül is hallgatott rám, mert nagyon meggyőző voltam.... :-)))))
tehát elindultunk az én általam javasolt úton, telt az idő, és úgy tűnt, egyre beljebb haladunk az erdőben, és akkor már magamban éreztem az elbizonytalanodást, de ezt a világért sem mutattam volna ki... néha rásandítottam oldalról, hogy hogy reagálja le azt, hogy akármennyit megyünk, még mindig csak a sűrű erdő... :-))) csendben voltam, mint aki érzi a vesztét... aztán megszólaltam, hogy hát nem tudom, de olyan gyanús, lehet, hogy mégsem erre kellett volna jönni... villámló tekintetet kaptam jutalmul... :-))))) de közben már beesteledett és elég sötét lett... így már sajnos ő sem tudta, hogy a kerek erdő közepéből merre is kéne kiindulni... nem tudom, ki volt már lámpa és mindenféle világító eszköz, gyufa nélkül erdőben éjszaka, de annyit tudok mondani, hogyha láttatok még koromsötétet, de tényleg, amikor vágni lehet, amikor csak sejted, hogy hol vagy... én azt az éjszakát, amit az erdőben töltöttünk soha az életben nem felejtem... azt hiszem, halálfélelmem volt :-))) nem álltunk meg, hanem egész éjszaka mentünk... ezt érezhette hófehérke, amikor átvágott az éjszakai erdőn, minden állatnak ijesztő a hangja, ha nem tudnátok... mintha szörnyetegekkel lenne az ember körülvéve, árnysuhogások, vijjogások, csörtetések, és minden...
egyszercsak megszólalt a kedvesem, hogy szte, ahol most megyünk, ez a vaddisznóknak lehet a helyük... a lábammal én is úgy éreztem, hogy vmi ingoványos részen vagyunk, és igyekeztem minél nagyobbakat lépni,  de a tudat, hogy egyszercsak ráléphetek vmire... ma már csak mosolygok, de akkor...
nem szaporítanám a szót, a lényeg: egész éjszaka az erdőben voltunk, mentünk rajta keresztül... és pirkadt, amikor megláttunk a távolban egy házat... az öröm, amit éreztem, leírhatatlan... CIVILIZÁCIÓ!!! :-)))) EMBEREK :-))) abban a pillanatban nem is éreztem tovább, hogy fáradt vagyok, éhes vagyok, szomjas vagyok, csak arra tudtam gondolni, hogy kint vagyunk az erdőből, aztán jött a döbbenet, amikor rájöttünk a falutábla alapján, hogy Rakacaszenden vagyunk... ez azt jelenti, hogy éjszaka tulajdonképpen átmentünk a hegyen :-)))), tehát a nagyim a hegy egyik oldalán lakott, és mi átmentünk a másikra... aztán már láttuk a tavat is, és kimentünk a főútra, hogy vki majdcsak összeszed minket... végülis szerencsénkre egy diszkóból hazafelé tartó fiatalokból álló társaság jött kocsival, és szívesen betuszkoltak minket hátulra, sokat nem kérdeztek, látva kinézetünket és állapotunkat... egész a falu határáig vittek, aholis pont jött a járatos busz, aminek sofőrje szintén valószínűleg szánalomból megállt és felvett minket... amikor a nagyi falujához értünk, és leszálltunk a buszról... azt a szégyent, amit éreztem, nem tudom elmondani... próbálom lefesteni a helyzetet, egy falu húsvét hétfőn főleg abban az időben még ünneplőruhás, illatozó emberekkel volt tele, mindenki jött-ment, a templomban harangoztak, miséztek, mindenki a legszebb ruhájában, és megérkeztünk mi... sárosan, fülünkig koszosan, kialvatlanul, borzalmas állapotban... :-))) és végig kellett menni a falun, mivel a nagyi az utolsó házban lakott, mint az elején is említettem...
... de végre ottvoltunk, amikor meglátott minket, nem győzte hányni magára a keresztet :-))))))) ... elmondta, hogy egész éjszaka nem aludt, csak a miatyánkot mondta reggelig, hogy előkerüljünk... szegény haláláig minden évben legalább egyszer felelevenítette ezt az emléket, nehogy még eltaláljuk felejteni, ezt főleg társaságban szerette megtenni, hogy aki még nem hallotta, az is tudja... :-))) de nem haragszom rá ezért, sőt örülnék, ha még most is el tudná ezt néha mesélni vkinek, mert az azt jelentené, hogy még köztünk van, de sajnos már az égieknek meséli ezt a történetet...
... köszönöm, hogy elolvastatok...
... jó éjszakát, gyerekek! :-)