Részlet a készülő könyvemből. Bolíviai emlékeim.

Apósom, Franz Miranda, egyenes derekú szép szál, büszke aymara indián volt. Keskeny bajuszt viselt, haja már deresedett. Egy fafűrészelési telepet  vezetett a Yungas őserdejében, amelyet Madreselvának, vagyis Anyaerdőnek nevezett. Most hunyorogva nézett rám:

   -Jól meggondoltad? Az erdőbe vezető út nagyon veszélyes.

   -Bizony, nagyon veszélyes – bólogattak sógoraim is komor arccal.

Ugyan mi lehet egy útban annyira veszélyes, hogy vetekedhessen egy jaguárokkal és krokodilokkal teli őserdővel? El sem tudtam képzelni. Férjem is megkérdezte utoljára :

   -Biztos, hogy el mersz jönni velünk?

   -Hát persze!- vágtam rá - indulhatunk!

   -No, akkor szedj össze magadnak néhány holmit az úthoz! - kuncogott apósom. A sógoraim már tudták miről van szó. Már hozták is a muníciót: farmernadrág, gumicsizma, szalmakalap, esőkabát, és egy pisztoly. Már csak a saját ruhatáramból kellett kiemelnem a fürdőruhámat, pólót, meleg pulóvert. Igen ám, de üres volt a fényképezőgépem. Egy filmtekercsre lett volna szükségem, hiszen az ember nem mindennap megy a dzsungelbe! Mit fogok én mutogatni majd a magyaroknak, ha nem lesz velem a gépem! El sem hiszik, hogy ilyen helyeken is jártam valaha! De hiába,  nem találtunk olyan üzletet, ahol árultak volna filmet. Már-már reményt vesztve indultunk haza a városból, amikor a téren a nap lemenő sugaránál sógorom körvonalai bontakoztak ki, felemelt kezében diadalittasan hozott egy fekete-fehér filmtekercset. Csak ezt sikerült szereznie, de ennek nagyon örültem. Végre minden készen állt az indulásra. Otthon apósom is már pakolta tele a kis furgon hátulját. Szerszámokat, élelmiszereket, árucikkeket, puskákat, pisztolyokat, sőt egy halom dinamitot is!

    - Hát ez meg mire kell? – képedtem el.

    - Utat készítünk vele- mosolygott, látván kikerekedett szemeimet. - Az erdőben dinamittal robbantjuk az útjainkat a traktorok és az autók számára.

 A nagy meglepetésből nem volt időm felocsúdni, mert elhangzott az első vezényszó: 

    -Irány aludni, holnap korán kelünk!

Hűvös, ködös, derengő hajnalra ébredtünk. A kis autó berakodva készen állt. Hátul a csomagok lekötözve, mi elöl pedig mi ültünk a pilótafülkében. Apósom, férjem és én. Először La Paz kanyargós utcáin kellett felkapaszkodnunk az Andok magasfennsíkjára, az Altiplanóra. Itt, a város szélén egy olyan határállomás volt, mint nálunk az országok között szokás. Adatfelvételek zajlanak, egyeztetések, engedélyek kiadása, hiszen az utak veszélyesek, a távolságok hatalmasak, és ha útközben eltűnik valaki, tudni kell, hogy utoljára még hol volt meg. Nagyméretű teherautók, ún. camionok sorakoztak fel egymás mögött. Csodáltam hatalmas kerekeiket. A civilizáció hamarosan véget fog érni valamennyiünknek, és ki-ki indul kalandos útjára. Hosszú ideig, feszült várakozásban telt-múlt az idő, mire engedélyt kaptunk az indulásra.

Az út első része egyhangú volt. A hegyre felfelé kapaszkodtunk.  Balra az Andok magasodott mellettünk, jobbra kisebb lejtők. Az út sárga, köves és kopár volt, semmi növényzet sehol. A kocsink alján csak úgy kopogtak az apró kövek és kavicsok. Órákon át nem változott semmi, és már éppen kezdtem volna unatkozni, amikor hirtelen kiértünk egy hegytetőre, ahol egy minden képzeletet felülmúló csodálatos panoráma tárult elénk. A Cumbre  hatezer méternél  is magasabb jeges, havas hegycsúcsa mellett haladt el a szerpentinünk. Apósom ünnepélyesen bejelentette, hogy 4600 méter magasan vagyunk, és innen az út már csak lefelé fog ereszkedni. Megyünk az őserdő felé. Férjemmel kiszálltunk a kocsiból. Minden ruha rajtunk volt, amit csak magunkkal vittünk, mégis fáztunk. Köröskörül hatalmas hegyek öveztek bennünket, és a lábunk alatt megjelenő hófoltocskák jelezték, hogy az örök hóhatár szélén állunk. Itt még barna kőzet bukkant ki a lábunk alatt mindenfelé, de alig ötven méterrel távolabb már teljesen fehér volt minden. Lefelé nézve láttuk azt a kanyargós szerpentint, amin alá fogunk ereszkedni.

Élveztem a szikrázó napsütést és a tiszta hegyi levegőt. Boldogan futottam vissza a furgonunk felé, amikor apósom hangosan kiabált és integetett.

   -Állj meg! Állj meg!- kiáltotta most már a férjem is tolmácsolva apja figyelmeztetését. Itt ugyanis olyan gyéren van az oxigén, hogy futás közben hirtelen össze lehet esni. Szerencsére én nem éreztem semmit. Beszálltunk az autóba, és m egkezdtük a leereszkedést. Ezen a napon még 4000 méter szintkülönbséget kellett megtennünk. Úticélunk az őserdei Caranavi nevű szubtrópusi falucska volt, ahonnan még 20 kilométerre az erdőn át volt apósom  fafűrészelési telepe. Festő tájakon kanyarogtunk, amerre csak a szem ellátott. Ekkor vettem észre, hogy a felhők alattunk vannak. Most kezdtünk belemenni ezekbe a párafelhőkbe, hogy azután alájuk ereszkedjünk.

   - Ha én ezt a klubban elmesélem! - ötlött a fejembe - Hiszen itt magyar ember még nemigen járhatott rajtam kívül!

És ez körülbelül így is lehetett.

   - Oda nézz! - mutatott fel az égre a férjem.- Kondorkeselyűk! Ilyet sem láthatsz gyakran!

És valóban, a szirtek felett hihetetlen magasságokban méltóságteljesen vitorlázott néhány hatalmas madár, az indiánok ősi, szent madara.

Másik nagy élmény volt ebből a magasságból meglátni, sőt, átélni a világ legnagyobb folyamának, az Amazonasnak a  születését. Az örök hóhatárról mindenfelől gyorsfolyású  erek csörgedeztek lefelé, amelyek lejjebb patakokká nőve találkoztak, hogy később folyóként hömpölyögjenek tova a Benibe. Végig, amerre csak haladtunk a hegyekben, mellettünk csobogtak, zuhogtak, futottak a köves talajú patakok és folyók. Élt, beszélt, mozgott, habzott körülöttünk az egész „élettelen” természet. Ebben a magasságban, ahol most jártunk még nem volt növényzet, de ahogy ereszkedtünk alá, és melegedett a levegő, megjelentek a mohák, fűcsomók, bokrok, a fenyves erdők majd a lombos erdők. Ruhadarabjainkat folyamatosan dobáltuk le magunkról. Mínusz fokokról váltott át a klíma először plusz tíz, majd húsz, harminc, majd negyven fokra néhány óra leforgása alatt. Előrehaladva az út, és a táj is egyre elképesztőbb formákat öltött és egyre félelmetesebb, veszedelmesebb lett. A gyomrom is kezdett apró gombóc formára váltani. Míg felettünk jobbra meredeken magasodtak az Andok hegyei, balra alattunk végtelen mélységek tátongtak. Nem többszáz, hanem többezer méteres mélységek, csak Isten a megmondhatója mikor mennyi. Egymásután jöttek az tűéles kanyarok, miközben az út egyre lejtett. Felfoghatatlan magasságok, mélységek és hegyóriások vettek körül bennünket. A mi Mátránk csak egy kis dombocska lett volna mellettük. Sehol egy autó, csak mi és a tengernyi hegy. A vidék látványban csodálatos volt, elképzelni sem lehetett volna szebbet, de a félelem nem engedte, hogy felszabadultan élvezhessem, hiszen ez az út európai fogalmak szerint többé nem volt útnak nevezhető. Már kezdtem megérteni, hogy mitől féltett engem apósom és sógoraim az induláskor. Az a sáv, amin haladtunk egy kocsi szélességben volt belerobbantva a hegyoldalba. Valamikor errefelé csak öszvérrel jártak. Mindeközben folyamatosan lejtett és kanyargott a szédületes szakadékok mellett. Óvatosan, nagyon lassan gurultunk, szorosan lapulva a hegy jobboldalához. Időnként keresztek, fejfák, virágcsokrok jelezték figyelmeztetőként a kanyarokban, hogy ott zuhantak le nemrég előttünk emberek. Hetente több szerencsétlenség is történik ezeken a helyeken. Az út belső kanyaraiban zuhanyszerűen hullottak alá a lefelé tartó vizek. Ezek esős időszakban annyira ömlenek, hogy magukkal sodorva hatalmas kőgörgetegeket járhatatlanná teszik az utat. A talaj a legtöbb helyen kavicsos volt, és csúszós ezektől a patakoktól. Mi száraz évszakban voltunk novemberben, és állítólag moszkító nélküli időszakban. Errefelé személyautókat nem lehet látni, csak dzsipek és teherautók közlekednek, amelyeken fát, trópusi gyümölcsöket (narancsot, banánt, papayát, paltát, cukornádat, stb…) szállítanak a vidékről a fővárosba. Apósom minden kanyar előtt dudált, nehogy későn találkozzunk valami szembejövő autóval. Egyszer találkoztunk is egy teherautóval, akkor hátrafelé kellett curikkolnunk addig, amíg elfértünk egymás mellett, és ki tudtuk kerülni egymást.

Ahogy ereszkedtünk alá a lomboserdők buja őserdőkké változtak. A levegő hőmérséklete már kezdett elviselhetetlen forrósággá változni.

Elértük tehát Yungast, Bolívia meleg termőterületét. Banán, narancs és kokaültetvények következtek. A kokatermelésről még most is megoszlanak a vélemények. Bár kábítószer a koka, mégis ebből él meg rengeteg indián. Ezért a törvények a mai napig nem tudják beszabályozni, hogy mi is legyen a kokatermesztés sorsa. Ugyanakkor a mák tiltott növény, a  belőle nyerhető ópium miatt, így a bolíviai emberek nem is ismerik. Így nem ismerik sem a mákos beiglit, sem a mákosgubát. Többórás utazás után először egy tanyán álltunk meg az erdő sűrűjében. Egy indiáncsalád élt itt, akik harapnivalóval és itallal kínáltak meg bennünket. Míg a házigazda kedélyesen elbeszélgetett apósommal és a férjemmel, addig az indiánasszonyok és lányok kíváncsian figyeltek engem. Nem láttak még európai nőt. Amikor elém tették az ételt, azt figyelték, hogyan eszek, hogyan rágok, vagyis hogy eszik egy gringa?  Ha rájuk néztem, visszamosolyogtak. Az indián férfiak már nem voltak olyan barátkozóak, hiába nevettem rájuk. Az indián mind a mai nem tudja elfelejteni, hogy az évszázadok folyamán mi mindent tettek velük a fehéremberek. Vendéglátónk azonban most kedves volt, és élénken érdeklődött az én országom, és Európa felől. Milyen ott az élet? Meséljek! Ugye ott nincs ilyen nagy csend, nyugalom, és jó levegő? És bizony, igazat kellett adnom neki. Össze sem lehet hasonlítani ezt a két világot. Kinn a kert végében a toalett pottyantós szisztémával működött. Nagyon kellett vigyáznunk nehogy mi is belepottyanjunk. Szedelőzködtünk, és búcsúzkodtunk, hisz még rengeteg út állt előttünk. Továbbindulásunkat a tanya egyik kutyája próbálta megakadályozni, a kocsink előtt futott és ugatott. Apósom hiába tülkölt, nem állt félre, így sikerült elgázolnunk. Az úton még hosszú ideig a fülemben visszhangzott a szerencsétlen eltört csontú kutya fájdalmas vonyítása.

A banánültetvények mellett haladva emberek tűntek fel az úton. Bőszoknyás indián choliták jöttek hátukon bébikkel, de amint közelre értek, láttam, hogy valami nem stimmel. Az indiánasszonyok ugyanis négerek voltak. Férjem okosított fel, hogy a régi idők brazil rabszolgái menekültek erre az erdőbe, és utódaik még most is itt élnek.  Az erdei emberek a Yungasban egymástól 3-5 km távolságban lévő tanyákon laknak. Baromfit és disznót tenyésztenek, és a gyerekeik napi 20-25 kilométert is gyalogolnak az erdei iskolákig.

A következő állomásunk már a Caranavi nevű falucska volt. Mikor begördültünk a főutcára, a nap száz ágra ontotta sugarát. A főutcán zene szólt, és a falu népe mind kinn állt a főtéren. Csodálták autónkat, és el sem hitték, hogy a kocsiban egy szőke, fehérbőrű nő ül. Úgy csodálkoztak rám, én meg vissza őrájuk, mintha űrlények lennénk egymás számára. A falu mozija előtt tipikus indiánpiac volt, az áruk a földre leterítve. Trópusi gyümölcsök, zöldségek, füvek, és egyéb portékák. Idegen szagok, és illatok. Nem álltunk sokáig, apósom intézett valamit, aztán folytattuk az utat. Húsz kemény kilométer következett  még az őserdőn, és a folyóvizeken át azon az úton, amit már apósomék robbantottak maguknak dinamittal. Ő már jól ismerte az utat. Ügyesen, rutinosan vágott át a kövecses vizeken, de volt olyan is, amikor azt hittük, benne rekedünk mindenestül a folyóba. A sűrű erdőn keresztül haladva minduntalan fel-felbukkant egy-egy ilyen kis folyó vagy patak, amelyek felett indián függőhidak  lengedeztek. És egyszer csak végre, a nyolc órás kimerítő utazás után, délután öt óra körül a sűrű őserdő kellős közepén egy völgyben,  felbukkant a fafűrészelési telep. Megérkeztünk Madreselvába.

   - Te jó ég! – kiáltottam fel – Ugye itt már jaguárok is vannak?

   - Hát, bizony voltak még nemrégen - mosolygott apósom -, de a gépek zajától elmenekültek. De nem kell ám azoktól annyira félni! Gyáva macskák csak. Ha meglátnak egy embert, nyávogva másznak fel a legmagasabb fára.

És miközben a jaguárok gyávaságán nevetgéltünk, begördültünk a fafűrészelési telepre, ahol az  indián famunkások sietve és kíváncsian jöttek elénk, hogy gratuláljanak szerencsés megérkezésünknek.