Hali!

A hétvégén abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy kirándulást tehettem Zakopanéba, illetve a Magas-Tátra lengyel oldalára. Nagy buszos kirándulás keretében mentünk - ex.cocialista "társas utazás" -, vagyis a csapat egyik része ment csak kirándulni, a többiek városnézőben voltak. Mi természetesen a kirándulást választottuk, többedmagunkkal.

A hajnali kelés és a nem kevés buszocskázás után megérkeztünk a "felbontott utak" városába, Zakopanéba. Izgalmas dolog volt a nagybusszal kanyarogni a város egyébként sem túl széles útjain. Az állapotokat leginkább leíró félmondat a sofőr szájából imigyen hangzott: "... megyek még egy kicsit, hogy le tudjatok szállni, mert ott már nem olyan mély az árok az út és a járda között...". Szóval kalandos volt a közlekedés a városban. A túravezetőnk a buszon tájékoztatott, hogy megérkezés után egyből indulunk fel a Murowaniec menedékházhoz, ezért aztán az első adandó alkalommal lázas kapkodásba kezdtem, hogy a 2 napra - egyrészben természetesen teljesen feleslegesen - bepakolt hátizsákomból kiszortírozzam a hegymenethez egyáltalán nem szükséges dolgaimat. Komoly logisztikai projekt volt... és sok SPAR-os szatyrot igényelt...

Miután a busz kb. harmadszor is megkerülte a fél várost, végre le tudtunk szállni, majdnem a kívánt ponton és elindultunk gyalog a nem messze lévő Kuznicéba. Természetesen a rossz úton, így aztán bejött a régi találós kérdés, miszerint: "... messze van még? - hát, már elég messze...." No, nem baj visszakocogtunk ugyanazon az úton és felgyalogoltunk az enyhén emelkedő úton. Kuznicéból rövid szóváltást követően a sárga jelzésű úton elindultunk a fenti (szó szerint is) menedékházhoz. Csak, hogy ne legyen felhőtlen a jókedvünk - mivel az égbolt sem volt az, sőt - elkezdett szakadni az eső. Esőkabát elő és kezdődött a rodeó... Tudjátok az a fajta, ami akkor van, amikor az eső éppen hogy eláztatja a por felső rétegét és az aztán csúúúúsziiik. Egy élmény volt!

Rövidesen megérkeztünk a házhoz. Aki még nem járt itt, szóval a csapat túlnyomó része, az eltátotta a száját (mivel gyönyörűséges látvány ez kis 3 szintes kőből rakott kastélyka - aztán odabent az étteremben eltátotta a pénztárcáját is. Volt nagy eszem-iszom, sorban állás, mutogatás (mivel a lengyel étlapon található karaktersorozatokat nem nagyon tudtuk hozzárendelni jó kis magyar ételnevekhez) és néha egy kis anyázás, mikor furcsa dolgok kerültek az emberek tányérjára... Aztán Betti túratárs unszolására komoly egyeztetések után elindultunk a Fekete tóhoz. Mivel jómagam már jártam ott, hogy-hogy nem, én lettem lelkes kis csapatunk (6 fő) túravezetője.  Az eső természetesen továbbra is lelkesen esett, de ennek ellenére sikerült gyorsan leküzdeni a távolságot. Nos, érdekes látvány fogadott minket, különösen ha azt tekintjük, hogy május 29-ét írtuk éppen és nem is voltunk túl magasan, mindössze 1630 méteren, ugyanis a tavon szépen fejlett jégtáblák úszkáltak. Nem is túl vékonyak ráadásul, mivel az egyikre rádobtam egy jó ökölnyi követ és nem törte át a felszínét, hanem szépen pattogott rajta kettőt és megállt a közepén. Lesz majd jó kis meglepetés az egyik halacskának, amikor egyszercsak időzített bombaként a fejére "pottyan". Már persze miután a halak dehibernálták magukat... Azt már persze mondanom sem kell, hogy a felhőktől nem hogy a hegyeket, de még a tó túlsó végét sem láttuk. Mindenesetre azért bősz fotózkodásba kezdtünk, megörökítendő a látványt - illetve annak hiányát - meg az eseményt, hogy mi ott voltunk. Ez egyébként a legtöbb (99,99 %) digitális fotóról elmondható, hogy csak azért készült, mert "Mi Ott Voltunk, de ennek ellenére semmi fontos nincs a képen". Nem sokáig tartott a fényképezkedés, mivel a tér sem tartott túl sokáig, ameddig a látótávolság terjedt és miután az összes környéken lévő sziklát és jégtáblát sikerült fényképpel bizonyíthatóan lajstromba venni, visszaindultunk. A tempót kissé sietősre vettem, mivel a fő túraszervezőnk erélyes szavakkal arra bíztatott indulásunk előtt, hogy legyünk szívesek a megadott időpontra (17.00 óra) lent lenni a busz környékén, mivel szigorú büntiben lesz részünk ha késünk. Nem tudom mi lehetett volna az a szigorú büntetés... esetleg kereshettünk volna magunknak szállást, vacsorát, vagy valami ilyesmi. Nos, előre vetítve, jobban jártunk volna ha késünk egy kicsit.... De, visszatérve az indulásra. Lehet, kicsit nekem volt pillanatnyi üldözési mániám, mert mintha olyasmit olvastam volna ki a fő túraszervezőnk (akit egyébként meglehetősen kedvelek) és a fő túravezetőnk (mert ugye az al túravezető az én voltam) szeméből, hogy "... úgyse tudják majd időben megjárni az utat...". Nos, ezért volt a nem olyan kis tempó... És, aztán jött az elégtétel, amikor leérve Kuznicéba a kedvenc kricsminkből utánunk szállt a kiálltás (mivel belőlünk már csak a kondenzcsík látszott, úgy siettünk), hogy Zsooooltiiii!!!! Mi még itt vagyunk... 

Ezután, mivel meglehetősen fájdalmas érzetek voltak már a lábamban, nem kis ösztönzésre taxikba szálltunk és fejenként rongyos 3 zlotyiért levitettük a rongyos (bőrű) lábunkat a a buszunkhoz. Eztán következett a városnézés, bő másfél órában produkálva. Részemről ez kimerült abban, hogy végigmenve a Krupowkin (sétálóutca) megtekintettem annyi túraboltot, amennyit nem hordott még hátán a Föld. Aztán persze nem vettem semmit, mivel a magaslati viszonyokhoz alakították a boltokban az árakat is. Az idő letelte után megállapíthattam, hogy amíg a fejemet telítette a látvány, addig a pocakom jól üresen maradt. Sebaj, mentünk a szállásra, jött a jó kis vacsora. Hidegtál! Azaz pont olyan szendvics, mint ami a hátizsákomban pihent (sonka, sajt, zöldáru), annyi különbséggel, hogy ezt még magunknak is kellett elkészíteni... Sok-sok nem éppen kedves szó elhangzott ezzel kapcsolatban, amiket így lehetne zanzásítani, "... Ember! Nem erről volt szó...!!!" Mint, ahogy arról sem volt szó, hogy nem lesz a csapban melegvíz, a szobában meg fűtés. Volt viszont helyette lópokróc... Nyii-haa! A következő "ha" lemaradt, mert senkinek nem volt kedve röhögni...

Másnap, vasárnap, verőfényes napsütés fogadott minket, ami szép volt, jó volt, de nem pótolta a reggelit. Mindenki megörökítette a szállást - kívűlről - mert úgy ugye szép emlékeket generál majd x idő múlva visszatekintve. A buszra szállva megkezdtük szokásos körtúránkat a városban, majd ismét taxiba vágtuk magunkat és irány újra csak Kuznice. Most már okosabbak, megfontoltabbak és főleg előre látóbbak voltunk, ugyanis innen libegővel repültünk fel a Kasprowy csúcsára (1987 m). No, ez a látvány, ami libegés közben elénk tárult bőven kárpótolt az előző napi esőért. Félúton kiszálltunk (khm, nem úgy...) és átszálltunk a csatlakozó libegőbe. Érdekes megoldás volt. A csúcsra érve, rögtön konstatáltam, hogy itt fent roh@dt hideg van, én meg lent hagytam az összes pulóveremet, azaz mindössze egy aláöltözetben és egy softshell kabátkában indultam el. Jó lengyel szokásokhoz híven a felvonó felső állomásán 2 (azaz kettő) darab túrabolt üzemelt. Wow! Természetesen az árak is csillagászatiak voltak (ha már egyszer ott van a szomszédban a csillagvizsgáló - vagy csak meteorológiai állomás?) ezért beértem a legolcsóbb termékkel egy vékony kockás flanel inggel. Mint később kiderült, felesleges kiadás volt, mert a helyzet időnként meglehetősen meleggé vált. Némi tetvészkedés, csoportkép készítés, miegymás után elindultunk a gerincen. Készítettünk pompás képeket a téli Tátráról (időnként térdig süppedve a hóban), lefotóztunk 4-5 m magas hófalakat és haladtunk a kijelölt célpont a Swinica (2301 m) felé. Rövidesen megint az előző napi helyzetben találtam magam, azaz 6-7 ember gázolt a nyomomban, szóval újra kineveztem túravezetőnek magamat. A felhők megint előkerültek valahonnan messziről és mivel meglehetősen, bár egyáltalán nem veszélyesen fújt a szél is, komoly tempóban közeledtek felénk. Ennek ellenére itt már nem lehetett sietni, a fő szempont a biztonság volt, különösen, hogy enyhén tériszonyos túratárs is vállalkozott az útra velünk. Nos, térből aztán ott volt elég. Lefelé is mélység formájában, meg felfelé is magasság formájában. Büszkén jelenthetem, hogy mindkét kihivást teljesítettük. Sőt! Még milyen kalandosan... Utunk során áthaladtunk a Liliom hágón (1952 m), aztán felmásztunk a Swinicka Przelecz nevű hágóba. Ezek azért fontosak, mivel innen indulnak lefelé a gerincről a "menekülő" utak. A túra során többször fontolóra vettük, hogy hogyan tovább, mivel a felhők jöttek, a szél fújt, a hó mennyisége sem csökkent, mégis győzött a kalandvágy, azaz elhatároztuk, hogy felkapaszkodunk a Swinicára. Vagyis, hogy inkább csak megyünk addig, ameddig még biztonságosnak tűnik a mászás a kövek között. Mit mondjak??? Akár az első kavicsnál is visszafordulhattunk volna.... Végül is nem jutottunk feljebb kb 2100 méternél, mivel itt szembe találkoztunk - no, nem egy medvével, bár arra is felhívták a figyelmünket egy tábla segítségével, hogy esélyünk van rá - a csapatunk két tagjával, akik fentről jöttek lefelé és közölték, hogy kicsivel magasabban komolyabb kihívásokkal kell szembe néznünk, ugyanis a hótól nem látni az út jelzéseit és a térképen jelzett kapaszkodást segítő láncok is eltűntek. Ráadásul a csapat csak részben állt komolyabb sziklamászó ismeretekkel rendelkező tagokból (és az sem én voltam, hanem egy kb. 150 centis leányzó) ezért úgy döntöttem, hogy visszafordulunk és a Fekete!!! jelzésen fogunk aláereszkedni "Isteni" magaslatunkból. El lehet gondolkozni azon, hogy vajon miért volt a jelzés színe fekete??!! Előttünk két német fiatalember indult lefelé - csak éppen ők a majdnem függőleges firnes hófalon. Igaz, mikor megkérdeztem tőlük, hogy biztosan nem az úton akarnak-e közlekedni, akkor nevetve felmutatta egyikük a lábára kötözött hágóvasat és könnyed léptekkel leszaladt a mélységbe... Hoppá!!! Szóval így is lehet... Kár, hogy nem volt nálunk hágóvas, ... azokkal a fogakkal pedig amikkel mi rendelkeztünk nem volt érdemes próbálkozni, mert a szapora remegéstől nehezen tudtuk volna használni őket... A koronát - mármint nem a fogainkra valót, bár lehet, hogy néhány tized milliméternyit elkoptattuk azokat és így szükség lenne rá - az tette fel az ügyre, amikor egy túrasíelő fiatalember vetette a mélybe magát és mire felocsúdtunk, már majdnem a völgy aljában siklott tova, cirka 300 méterrel lejjebb... Megint csak Wow!!! Mi, mindenesetre az úton próbálkoztunk továbbra is lefelé haladni. Az úton, amit kb 15 méter után belepett a hó... Szóval maradt a szokásos eljárás, azaz a sziklákon való bukdácsolás. Aztán kicsivel lejjebb nagyszerű füves, áfonyás, tőzeges talaj került a lábunk alá, kár, hogy szinte függőleges volt. Az aljában pedig nem más várt, mint a 300-ból megmarad kb 250 méternyi hófal, ami fentről teljesen járhatatlannak tűnt, aztán lentről visszanézve szintén... Mivel az egyik nehezebb szakaszon segéd kezet nyújtottam a csapat hölgy tagjainak, nem én szembesültem először a hófallal, hanem a csapat másik férfiú tagja - a másik Zsolti. Ő pedig, miután a hóra való tekintettel magára öltötte a szélálló nadrágját, általam már ismeretlen okból - azaz vagy eleve így tervezte, vagy csak elvesztette az egyensúlyát és fenékre ült a havon - elkezdett leszánkázni a mélybe. Nos, nem kicsit rémültem meg... De, aztán nem sokkal később láttam, hogy simán megállt, feltápászkodott a hóból és vidáman integetett, hogy mi is mehetünk és kipróbálhatjuk a csúszdát. Nos, így is tettünk. Életem egyik meghatározó élménye lesz ez a száguldás, amit én ott produkáltam. Roppant mód élveztem! A hölgyek produkciója is maradandó volt, ahogy ki kisebb, ki nagyobb sikongatásokkal aláereszkedett. (Én meg ordítottam, hogy fékezzenek a kezükkel, mert különben lyukat ütnek a völgy túloldalán levő sziklafalba...) A völgybe leérve még bandukoltunk néhány kilométert, (kisebb tavakon, csobogókon, törpefenyveseken és nagyobb hófoltokon keresztül) mire újra elértünk a menedékházba, ahol most már rutinosan elkértük az English menu-t és abból hellyel-közel meg tudtuk állapítani, hogy tényleg az fog-e landolni a tányérunkon, mint amire vágytunk. Persze nem maradhatott ki a jó kis hideg söröcske sem, aztán újra - a hétvégén immáron utolsó alkalommal - lefelé indultunk a hegyekből. Az eső természetesen megint elkapott minket, többször is, de gondot már nem okozott.

A fentieket mind figyelembe véve egy remek hétvégét töltöttünk a Tátrában, volt részünk kalandban, látványosságban, némi adrenalinban és rengeteg jó kedvben, kacagásban, ami természetesen a remek társaságnak volt köszönhető. Legközelebb szeptemberben próbálkozunk a Sas úttal, remélhetőleg majd hómentes körülmények között, melegben, viszont többnyire ugyanezzel a csapattal. Már alig várom!!!

S.