A nagyon várt Szentléleki túrahétvége

Kedves Mindenki!

Néhány gondolat következik részemről a hétvégi Szentléleki pokoljárásról. A bevezető mondat ne vezessen félre senkit sem, mert bár voltak momentumok, amik annyira határozottan nem tetszettek, azért a kicsivel kevesebb, mint másfél nap nagyobb hányada pozitív érzésekkel tölt el. A negatív felhangú jelző mindössze annak köszönhető, hogy nem így képzeltem el a dzsemborit, de ez jórészt az időjárásnak és az abból fakadó - rajtam és talán másokon is eluralkodó - kelletlenségnek köszönhető.

Ami mindenképpen említést és nem kevés méltatást érdemel az Tom óriási szervező és rendező - és kvázi - házigazda tevékenysége, ami és aki nélkül egyrészt nem lettünk volna akkor és ott, másrészt sokkal fejetlenebbül is zajlott volna a rendezvény. A magam részéről a túra vezetésében vettem (volna) ki aktívabban a részemet, tehát igazándiból erről tudok írni, meg természetesen az egyéb benyomásaimról.

Néhány szóban magáról a felkészülésről. Amikor először olvastam az oldalon a Szent-Iván éji sámánista szeánszról és az ennek keretet adó túra rendezvényről, nagyon megörültem. Különösen mikor láttam, hogy mennyire nagy számú érdeklődő jelentkezett az eseményre. Igazándiból annak örültem, hogy nem kell messzire menni egy nagyszabású túra miatt és a szűkebb „hazámban” túrázhatok sok-sok ismerős és (még) ismeretlen emberkével. Nagy erőkkel igyekeztem, hogy legalább az egyik napi túrát vezethessem, ami végül sikerült is. Természetesen sok-sok levélváltást követően alakult ez így. A túraútvonal a körülményeket figyelembe véve kompromisszumos lett, ami azt jelenti, hogy faragtunk belőle itt-ott már a tervezéskor, aztán a megvalósításakor teljesen átszabtuk, különös tekintettel a végére. No, de a felkészülésnél jártam. Miután úgy-ahogy megtörtént a tervezés részünkről, hogy mit és mennyit vigyünk, valamint beláttam, hogy nem érdemes biztonsági okokból felvásárolni a miskolci túra üzletek árukészletének jelentős hányadát, elkezdtük pénteken bepakolni a hátizsákjainkba a legszükségesebbeket. Többszöri be-kipakolás után megtaláltuk a legjobb megoldást, ami kettőnk felszerelésének elhelyezését illette. Az eredeti kb. 9-10 csomagot sikeresen leredukáltuk 8 csomagra, amikből csak egy volt SPAR-os szatyor. Mostanában ugyanis fóbiám, hogy egy „igazi” turista nem visz magával nejlon szatyorban semmilyen felszerelést. Valaki adhatna már végre tippeket, hogy a magunkkal cipelt cuccot hogyan lehetne minimalizálni, különös tekintettel arra, hogy a túráról visszaindulva ne legyen több csomagunk, mint odafelé… Szóval, mikor megvolt minden általunk szükségesnek ítélt dolog, minden létező hordozó eszközbe bepakolva, végre nyugovóra térhettünk, hogy másnap a megbeszélt időben már csak be kelljen pattanni az értünk jövő autóba és indulhassunk az újabb nagy kalandra.

Szombaton rövid autókázás után megérkeztünk (köszi, Bob!) a Szentléleki Turista parkba, ami egy gyönyörű szép környezetben lévő objektum jó néhány faházzal, sátorozási lehetőséggel, valamint egy lábon járó nemezgombóccal (komondor) és egy hozzá tartozó tarka macskával. Valamint egy zöld műanyag papucsban rohangáló szikár és az idő előrehaladását követően egyre pityókásabb tulajdonossal, aki ráadásul előző életében valamiféle bükki betyár lehetett, ugyanis igazi rabló módjára csikarta ki az utolsó fillérjeinket is, például tüzifára, amit valószínűleg az üdülő kerítése mellett közvetlenül növő erdő megdézsmálásából teremtett elő. Érkezés után eldöntöttük, hogy ha már úgyis csepereg az eső és úgyis várni kell még néhány résztvevőre, sátorveréssel múlatjuk az időnket. Ezt rövidesen minden érkező abszolválta, ami azt jelenti, hogy a későn érkezők is előbb felverték a sátraikat és aztán ebből fakadóan késve is indultunk el a túrára. Csak cirka 2 órával később, mint az eredeti indulást terveztük… Az indulást megelőzően még tartottam egy rövid buzdító beszédet, hogy mindenki számítson rá, hogy a meghirdetettel ellentétben nem egészen csak 18 km-es lesz a túra, hanem magamat és a körülményeket ismerve sacc/kb 25-30 km. Ekkor még senki nem zúgolódott… Később meg már nem hallottam, mivel az élre álltam és öles léptekkel nekiindultam. Az első megálló a Pálos kolostorrom volt, ahol Géza túratárs pazar esszét adott elő a hely történetéről. Nagyon komoly benyomást tett rám az a mérhetetlen tudásanyag, ami benne lakozik és aminek a töredék részét megosztotta velünk, illetve velem a további beszélgetéseink során. A kolostorromtól továbbindulva lassacskán kezdetét vette a fejetlenség. Tom jó előre látva a túravezetés nehézségeit, indulás előtt kezembe nyomott egy ún. walkie-talkie-t (nem biztos, hogy így kell leírni), hogy majd azon tartjuk a kapcsolatot a csapat lemaradó végével. A túra tervezésekor már eleve úgy kalkuláltunk, hogy két csapatra fog oszlani a társaság. Egy keményebb magra, akik végig jönnek velem az egész távon és egy maradékra, akik meg nem. Ahhoz, hogy ne ujjal mutogatással kelljen eldönteni ki melyik csapatba kerüljön, úgy gondoltuk, hogy az elején selejtezőt tartunk, ami természetesen egy nehezebb szakasz beiktatásával került megvalósításra. Ezt nevezik a térképek Aranylépcsőnek. Mire odáig elértem a társaság első részével, már jócskán kezdett szalag formát felvenni a csapat, azaz kanyargott az ösvényen hosszan-hosszan elnyúlva. Ez a kanyargás egészen odáig fajult, hogy mire felértünk kb 10-en az Aranylépcső tetejére (aminek a nevéről halvány segédfogalmam sem volt, hogy miből adódott, pedig, mint később hallottam háttérinformációkat, tudnom illett volna) addigra a vége teljesen más utakon próbált feljutni a kialkudott találkozási pontra. Ez pontosan odáig vezetett, hogy senki nem tudta ki-merre-hány méter? Most mondhatná valaki, hogy ott volt a kezemben az adó-vevő, miért nem kérdeztem meg… Nos, én kérdeztem, csak senki nem válaszolt. Mint tudjuk nem ez volt az első eset a világtörténelemben, hogy a hegyek között nem úgy működtek a Tesco-s kütyük, mint a használati útmutatójukban le van írva… Már elnézést a kütyük tulajdonosaitól a Tesco-s gyanúsítgatásokért, de lássuk be nem egy Yaesu készülék volt a birtokunkban. Végül is a sok ”Hallo-hallo, én itt vagyok Ti meg hol vagytok?” mondat után következett a tévedések vígjátékába illő végszó, mikor kiderült, hogy a mögülem eltűnő csapat egyrészt több ágra szakadt, másrészt a mi (azaz az általam ismert) poziciónk mögé helyezte magát. Nosza, egyik lelkes túratárs visszakocogott az úton, hogy utána nézzen az eltévelyedőknek, de esélye sem volt rá, hogy megtalálja őket, ugyanis ők jóval előttünk tanyáztak az úton. Olyannyira előttünk, hogy addig nem is szándékoztam elmenni… De, addig, amíg újra sikeresen összeszerveződtünk az én csapatom tudott pihenni, enni-inni, mulatni. Mikor mindenki meg lett (már persze nem úgy…) akkor továbbindultunk a jelzetlen úton. Olyannyira nem volt jelezve az út, hogy a GPS, - amire támaszkodtam tájékozódásilag – teljesen más útvonalat mutatott jártabbnak, mint a térkép. Én – csekélyértelmű – pedig hallgattam az elektronikus adatokra, azaz jól belevezettem a csapatot – no, nem a dzsindzsásba (ezt a szót sem írtam még le eddig sosem) – hanem egy olyan útba, ami jobb helyett szépen balra kanyarodott. Jött is a megjegyzés a furamód most működő kütyüből, hogy „…nyugatra kanyarodtál, észak helyett…”. Ami teljesen semmitmondó utalás volt számomra, mert nem hogy a nyugattal és az északkal nem voltam tisztában, hogy merre vannak, hanem a maradék két égtájjal sem. No, mindegy, visszafordultunk. Lassan továbbhaladtunk a jó irányba, majd rövid tanácskozást követően úgy döntöttek a többiek, hogy inkább egy völgyszerű mélyedésen keresztül veszítsünk némi szintet, mint az általam kinézett nem csekély mértékben meredek hegyoldalon. Persze volt a csapatnak egy kisebb része, akik már kicsivel hamarabb kiváltak közülünk és átmenve „zergébe” leereszkedtek egy korábbi hegyoldalon. Később sikerült őket is megtalálnom, miután valami isteni szikrának köszönhetően visszafelé indultam szétnézni az úton – amit időközben sikeresen elértünk -, próbálva tájékozódni, több iránypont segítségével. A több iránypont megtalálását némileg nehezítette az ember magasságot meghaladó óriás lapulevelek közötti bolyongás. Az órámra nézve pedig konstatáltam, hogy cirka 3-3,5 órája bolyongunk itt az erdőben, ami a következő szakaszt illetően némileg aggodalommal töltött el, mivel úgy tűnt, hogy ha továbbmegyünk és a tervezett 25 km-ből még meg akarom tenni a maradék kb. 20-at, akkor éjszakára sem érünk vissza a táborba. Így aztán a csapat egy részének komoly megnyugvására úgy döntöttem, hogy visszafordulunk. Az elszántabbak megnyugtatására felvetődött még egy kis kurfli a visszaút kibővítésére, de mire az elágazásig jutottunk, valahogy senkit sem érdekelt a lehetőség. Így aztán némiképpen vert seregként vonultunk be a táborba.

A táborban aztán elsőként szemrevételezéssel megállapítottam, hogy annak idején megérte nem kevés pénzt feccölni a sátorba, mivel nem ázott át és így legalább éjszakára és külsőleg száraz alvást tud biztosítani számunkra. Rövid átöltözést és egyéb készülődést követően meglátogattam kedves – kicsit régebbi (kb. 4 hónapja megismert) és néhány egészen új (fél nap) – ismerőseimet és miután jóhiszeműen jól megittam Remeron túratárs felém nyújtott sörösüvegének maradék tartalmát, a magam készletéből pótoltam az általa fogyasztott nedű mennyiségét. Sőt, minőségi ugrást is elkövettem, tekintve, hogy reMek(k) cseh sörre cseréltem az igavonóról elnevezett általa fogyasztottat. (Na, ha ezt valaki megérti meghívom egy ilyenre… ) Aztán előkerült még némi házi párlat, némi unimukk, meg egy kis becherovka. Nem beszélve a vörösborról és Csimpi gyógyteájáról. Ami fura adalékanyagokat tartalmazhatott, ugyanis olyannyira kiművelte sámánilag, hogy sámánabb lett a Sámánnál is. (Már, amennyire én emlékszem ezekre a dolgokra.) Természetesen most is volt játék, ha már egyszer volt ott egy játékvár és mindenki jól érezte magát (még az is aki a fejét és az is aki a térdét ütötte oda a gerendákba), meg a lassan csepergő esőt és egyéb folyadékokat. Közben lassacskán kezdődött a szeánsz, ami nem mindenkit kötött le egyformán, engem úgyannyira sem, hogy inkább elmentem falatozni az időközben elkészült babgulyásból. Ami nagyon finom, kiadós és laktató lett, különösen a második tányér után és annyira eltelített, hogy a nap(éj) fénypontját (tűzugrás) már csak a lezárt szemhéjaim mögül, a sátor ajtaján keresztül szűrődő hangok alapján éltem át – álmomban. Nos, röviden ennyit az első nap történéseiről. A második napról nem írok, mert nem sokáig tartott részünkről és az is jórészt csak az esőről szólt…