A szilveszteri túrán Drégely várából lejövet vetettem fel az ötletet Rotónak:

- Olyan jól éreztem magam veletek, találkozzunk máskor is! Mondjuk, Szent-Iván éjszakáján gyújtsunk tüzet valahol a hegyekben!

És Tom megvalósította… Köszönet érte neki és segítőinek!

Ismerem a nagy létszámú túrák szervezésének buktatóit. Néhány dolgot másként tettem volna. Megpróbálok tanulni belőle, hogy egy hónap múlva Fürgével, az OTT-n, a Mátrában, Sás-tón olajozottabban menjenek a dolgok.

Csak egy példa: Ha egy túra indulása 10.30-ra van meghirdetve, akkor lesznek, akik már előtte tíz perccel oda mennek a találkozó helyre, hogy le ne késsék. Rájuk való tekintettel legkésőbb 10.32-kor valóban el fogok indulni. Szőrös szívű vagyok? Lehet, de a Kékes-tetőre menő busz sem fog várni ránk!

Most azonban nem erről szeretnék írni…

…Tinamacs már rakta, igazgatta a tűznek valót… Nem vagyok egy templom járó ember. Ha még is szükségét érzem nagyjából mindegy milyen felekezet hajlékába, vagy éppen az erdő csendjébe térek be. Akit én keresek, ott is megtalálom.

Néztem ezt a szent embert, valami hiányzott, valahogy nem éreztem a belőle való kisugárzást. Hallgattam a dobot, az éneket, de csak egy bőgatyás hústömeget láttam a tűz túlsó oldalán. A keleti part indiánjainak dalait próbálta összezagyválni őseink vélt hitvilágával. Gondolataim így messze jártak…

Pár éve Montreálban belecsöppentünk egy indián találkozóba, de had idézzem inkább akkori napló bejegyzésem:

„A túloldali parkból messzire hallatszik a dobok szava, a Nagyszellemhez szóló, szívszorítóan fájdalmas, elnyújtott hangú rituális ének. (Julcsi titokban remélte, hogy lát egy-két indiánt, és nagyon sajnálta, hogy a Torontó melletti szigeten júliusban megtartott nagy pow-wowra nem tudunk elmenni.) Most hát itt az alkalom, véletlenül idevetett a jó sorsunk egy helyi ünnepbe. Letesszük a bringákat, s a színpadhoz közelebb kerülve nézzük a táncot.

A sárga-vörös lepelbe öltözött hosszú, fekete hajú lány, mint egy lepke száll, kering könnyed léptekkel a színpadon. Közben Gézától megtudom, aki angolból fordítja, hogy ez valóban a lepke tánc. A fiatal menyecske férje a vadászaton meghalt. A közeli faluból a rokonok a gyászoló menyecske sátrához gyűltek, hogy osztozzanak fájdalmában. Egész éjjel vele virrasztottak, s kérték a Nagyszellemet fogadja be az elhunyt lelkét. Reggelre kelve a lány ünneplőbe öltözve ezzel a tánccal köszönte meg az ismerősök együttérzését, jelezve, hogy lelke megkönnyebbült, újra tud önfeledten örülni, táncolni.

A tánc után még lihegve hitükről beszélt néhány gondolatot: Az ég az apjuk… … a hold a nagyapjuk… … a föld az édesanyjuk… … Mindnyájunk kötelessége öreg édesanyánk ápolása, gondozása és mi bizony nagyon elhanyagoljuk az öreg Földanyát …!

Körbejárjuk a sátrakban elhelyezett indián népművészek alkotásait. A fafaragók portékai közül néhányat lefotózok. A torontói múzeumban láttam egy narval (tengeritehén) koponyába faragott eszkimó Istenség szobrot bagollyal, farkassal, sámánnal és jávorszarvassal. Ebbe a fatuskóból kialakított indián oltárba, sas fejű, átszellemült indiánarcú, félelmekkel teli, meztelen lány ég felé törő sikolya van belefaragva. Ezek az Istenábrázolások a félelmetes, kegyetlen Nagyszellemről szólnak. Rettegést és szorongást keltve a szemlélőben. Nekem Farkas Jóska bácsi mást mondott az én Istenemről. Az Új Szövegség a kegyelemről, és a szeretetről szól. Jézus tanítása a hegyi beszéd példázataiban teljesedett ki. A tanítások tanítását a tékozló fiú esetében mondta el a mindent megbocsátó, szerető Atyáról. Aki távolról felismerte eltévelyedett, lerongyolódva hazatérő fiát. Keblére ölelte, örült, és vígadt, mert elveszett gyermeke megkerült.

Ugyan így Pál apostol leveleinek, összefoglalója az első Korintusi levél 13. részében olvasható. A szeretet himnusza. Az őskeresztyények nem bizonygatták az igazukat. Nem vitatkoztak. Ők hálaadó, dicsérő himnuszokat zengtek templomaikba a szerető Istenről. Gyönyörűek ezek a faragások, de az én Istenem szeret, és megáld engemet!”

Talán bennünk volt a hiba? Mi nem voltunk lélekben felkészülve? Páran már túl mélyre néztek a pohárba? Lehet…

…Hajnalban Noémi keltett, hogy a Látó-kövekről köszöntsük a napkeltét…

Azt gondolom, a Látókövek között vannak a látóemberek kövei is. Mindenki ismeri a Bükkben a Bánkút melletti Bálványt, a Siroki vár közelében a Pogánykőt, Mátraballa határában az Áldozóvárat és Áldozó kutat. De Sárospataktól délre is van Bálványos és a Cserhátban Nógrádszakáltól keletre Másisten-bérc. A Zemplénben a Papoló-kő, Zalában, Homokkomáromtól északra Isten-dombja és Újszent-hegy. Ezek mind a hajdani – és mai – táltosok és látóemberek helyei, ahová a világtól félrehúzódva látni mennek.

…Noé kérésére csendben ballagunk az úton…

…Az erdőt elérve egy évszázados bükknek támasztom a hátam, arcom a szélnek fordítom, hogy messzire vigye a bánatom… … már megszűnt köröttem a földi világ… …akit kerestem, rámtalált!...

…aztán tovább ballagtam, s felkapaszkodtam a szikla gerincére, s a távolba révedve néztem a pirkadatot…

Valahonnan, valami ismeretlen zúgást hozott a szellő… elhallgatott, majd egy fokkal hangosabban újra kezdte. Már tudtam, hogy a kő túloldaláról a sámántól származik. Aztán a dob is megszólalt, hangosodott, és újra elhallgatott. Majd énekelt kedves szép dalokat. Szinte vártam már, hogy mondjon is hozzá valamit…

…Vannak lelkészek, akik azért prédikálnak, mert vasárnap van, és vannak, akiknek mondani valójuk van a gyülekezet számára…

… Ő nem szólalt meg. Talán jobb is!?

Aztán, mikor egy lánnyal kezdett másról beszélgetni, csendben lemásztam, s az öreg bükkös templomán át haza ballagtam.

 Szádeczky-K. Géza

Címkék: Bükkszentlélek Látókő Sámán