Így indult a Radnai-havasok kirándulódás. 

3 túranappal számoltunk, lelki szemeim előtt azonban fel-felködlött egy ablaknál álldogáló, pityergő ember alakja, homlokát durcássan az üvegnek nyomva, ujjaival feszült türelmetlenséggel dobolva a párkányon reménykedik az idő jobbra fordulásában. Aztán még sem omlott rá az ég a Keleti-Kárpátokra, bár mindegyik napon pacsizni lehetett a fellegekkel, oly alacsonyan röpködtek. Vagy talán mi mentünk magasra? Mindegy. A Nagy Pietrosz a maga 2303 méterével nem tartozik a legnagyobb hegyek közé, viszont magashegynek számít és mint ilyenen itt is számítani lehet váratlan időjárásváltozásra. Na a váratlanságról kár is beszélni. Vártuk az esőt, készültünk rá. Ám az első két nap inkább csak incselkedett velünk.

   A Nagy Pietroszra simán felengedett, a második nap a Lóhavasi-vízeséstől visszafelé kezdett szemerkélni, de akkor már a szállás közelében voltunk. A Nagy Ázás így az utolsó napra maradt. Nem mintha nem lettünk volna meg nélküle, de legyen. (Hogy aztán hazafelé a kocsiból nézhessünk, amint röhög rajtunk a verőfényes napsütés).
De ne szaladjunk ennyire előre. 
   Szóval az utolsó túrás nap hozta fejünkre az áldást. Szerencsére villámlás nélkül, vaskos áztató eső és köd képében. Ravasz akartam lenni, és jól beöltöztem. Nem variáltam, már a szálláson magamra vettem az összes hordozható vízlepergetős, víztaszítós, vízpusztítós impregnált nájlonakármit. Egy órai csendes autókázás után érkeztünk a hegylábhoz. Épp nem esett. Sűrő fenyőerdőben indultunk felfelé a Lala-patak mentén a hasonló nevű tóhoz. Mire felértünk meg is szoktuk, hogy hol esik, hol eláll. A patak felső részén, ahol az esése meredekebbé válik, a magas fenyők pedig eltörpülnek ... ki tudja mi történt, én örültem neki, hogy nem esek a patakba. Nem mindenki volt ilyen szerencsés. Egy túra előtt az ember nem tudhatja kikkel kerül majd össze, mennyire fognak elrémülni egy kis víz láttán. Ám remek waterproof brancs verődött össze, így egyben és vidáman értünk fel a Lala-tóhoz. Itt vált ketté 1 az ég, 2 a csapat. Az előbbi ránk szakadt, az utóbbi visszatért a völgybe. De hatan tovább mentünk az Ünőkő felé. Reményünk a szép kilátásra a nullához konvergált, de ez nem baj majd letöltöm a netről. Egyre vastagabb tejföl váltotta fel a fátyolos ködöt, és ahogy kiértünk a zárt katlanból elkaptott az erős szél is. Nem gyöztük élvezni. A legjobb rész ez után következett. Mielőtt rátérnék részletesebben, had jegyezzem meg, e nélkül csak fele olyan jó lett volna a kaland, mint lett így. Történ ugyanis, hogy az Ünőkő időben annyira messze volt, (tábla szerint még félóra csak oda és ekkor már vagy egy órája úton voltunk) és a többieket szükségtelenül nagy várakozásra kényszerítenénk, ezért arra az elhatározásra jutottunk, hogy felhagyunk a csúccsal és rövidebb úton megyünk vissza. Ezt nem kellett volna. Úgy elkavartunk a hegy átellenső oldalán, hogy akár a csúcs is belefért volna legalább vagy kétszer.

   Kb háromnegyed órája haladhattunk igen jó tempóban lefelé, kár, hogy rossz irányba. Hátra arc. Fáradság, szél, eső, ami kell. És hogy ne legyen annyira egyszerű, még egyszer utat vétettünk, ezúttal visszafelé. Ati lehuppant és megkínált minket egy zacskó tudomisénmivel, nem láttam az aljára, akkora volt a köd. Ez követte az én nagy alakításom. Először meggyőztem magam, hogy innentől csak 1-2 száz méter a keresett útjelző tábla, aztán logikus érvekkel meggyőztem magam az ellenkezőjéről és majdnem vissza is fordultam. Felmentem a gerincre, de a várt tábla helyett csak mély szakadékot láttam, itt-ott hófoltokkal. A fütyülő szélben hallani véltem amint rajtam kuncog a hegy. Közben felzárkóztak a többiek is, és közösen döntöttünk: még egy 100m-t előre a következő nyeregig. Ott volt a tábla. Szóval mégis az első szándék volt a nyerő, hallgatni kell rá. Next time. Visszaúton 10 banit áldoztunk a Hegy Szellemének, majd ki ki a maga tempójában levonult.