Két hétvége a Lorenz hágóban

Rövidke kis Magas-Tátrai beszámoló következik, mivel két hét alatt kétszer is volt szerencsém néhány napot a „magasabb” hegyek között eltölteni. Az első alkalommal tél sirató időjárás fogadta a nem is olyan kis csapatot a Csorba tónál lévő parkolóban, ugyanis ha nem is szakadt, de azért esett erősen az eső. Komolyan felvetődött bennem, érdemes-e elindulni ilyen időben, különösen, hogy az előző hétvégén is majdnem végig esett és akkor alaposan elrontotta a kedvemet a csapadék (lásd. Szenléleki túrahétvége). De, a túravezető azt mondta vágjunk bele, és lőn…

A sárga jelzésen indultunk neki a fenyőerdőn keresztül. Kimondottan izgalmas volt a vizes sziklákon és a még vizesebb gyökereken keresztül bukdácsolva folyamatosan emelkedve kaptatni felfelé. Rövidesen kereszteztünk egy patakocskát, ahol is csillapodott annyira az eső, hogy elő mertem venni a fényképezőgépet, mondván legalább egy fotót készítsek arról , merre is jártam vasárnap, ahelyett, hogy – mint minden „normális” ember - a húsleves kihűlésére vártam volna az ebédlőasztalnál. Az idő valamelyest javult, ezért aztán később több kép is készült a felhőkben úszó sziklafalakról és a borút visszatükröző tengerszemekről. A fenyőerdőből kiérve a törpefenyvesek világába csöppentünk, ahonnan következett a kilátás a Fátyol vízesésre (Vodopád Skok), illetve arra a nem elhanyagolható mértékű emelkedőre, ami felvisz a tetejére. A tetejére, amin egy lánc vezet keresztül, segítve az erre vetődőket, hogy egy-egy esősebb – mint a mai – napon, ne szánkázzanak le a vizes és csúszós sziklán a mélybe sajtóhírt szolgáltatva a médiának. Rövidesen következett még néhány lánc, amin egy szinttel feljebb jutottunk. Az első megállónk (leszámítva a lihegőszüneteket) a Skok-tó (Pleso nad Skokom) volt. Itt ettünk-ittunk, majd néhány fotó múlva folytattuk utunkat, az immár magából többet megmutató völgyben. Következett a 2075 méteren fekvő, magát még szemérmesen részben jégpáncélba burkoló Szentiványi tó (Capie Pleso). A partján pedig egy, két embernyi magas sziklákból álló labirintus, amely az óvatlan felfedezőt az azonnali lábtörés rémével riogatta. A sziklára letelepedve gyors szendvics habzsolás, majd részemről a tó érdekes kék színű partjának fotózása következett. Mint utólag kiművelődtem a kék színt bizonyos algák okozzák. No, most már ti is tudjátok… Nem mindenki foglalkozott azonban a fotózással, mivel némelyek a szintben lévő csodák bámulása helyett inkább a fejünk felett emelkedő jó néhány fokos turista út szemlélésével múlatták az idejüket, magukban motyogva: „… Úristen, kizárt hogy én oda fel bírjak/merjek menni…” Nos, volt némi igazuk, mert – a térképen lemértem – kb. 500 méteren belül kellett elérni 225 méter szintet, ami kis közelítéssel azt jelenti, hogy minden megtett méteren belül cc. fél métert kellett emelkedni. Hmm, nem volt egy „piskóta”. Miután felkapaszkodtunk az utolsó biztonságosnak tartott platóra, derült ki, hogy bizony egy ideje már nem a jelzésen közlekedünk. A túravezetőnk itt kiküldte barátait, hogy derítsék már fel, melyik sziklarésen keresztül vezet át a hágó, a gerincen található számos lehetőség közül. Miután megtaláltuk a helyes utat, már csak egy jókora hófolton kellett átvágni, ami lássuk be, nem csekély adrenalin löketet tud okozni, tekintve, hogy a hó még ilyen magasságokban is csúszik, nem is akárhogyan… A mélyben pedig a hűsítő fürdő várt, már aki tudott volna akkorát ugrani esés - zuhanás - közben, hogy bele tudjon csobbanni a jeges vízbe. A hó után következett a lánc, abból is jó néhány - felfelé is és lefelé is -, a hágón átlépve, a Furkota völgybe. A völgybe leereszkedve megint csak a szokásos holdbéli tájkép fogadott, azaz szikla-szikla hátán. Meg a messzi távolban valami vízszerű csillogás, ami természetesen a Felső Wahlenberg tó volt, csak némileg eltakarták az alacsonyan járó felhők. Rövidesen (egy macskaugrásnyival lejjebb) az alsó Wahlenberg tó tündökölt fel előttünk, aminek a partján széles hósáv húzódott. Legalább ketten megpróbáltunk a szinte karnyújtásnyira lévő vízbe egy–egy kavicsot hajítani, de próbálkozásunk csúfos kudarcot vallott, mert a távolságok, úgy ahogy máshol is ebben a havas-jeges-sziklás csodavilágban, igencsak csalókák voltak. No, szóval a kavicsok még csak meg sem közelítették a vizet, rendre a hóban landoltak, nem kis bosszúságot okozva nekünk. Innen már csak mintegy kilométernyi ereszkedő következett az elágazásig, ahol áttértünk a kék jelzésre és felcaplattunk a Szoliszkó házhoz, hogy elfogyasszuk jól megérdemelt káposzta levesünket és a finom helyi csapolt söröcskénket (nyamm!). Mivel túratársaim meglehetősen nyűgösen fogadták ötletemet, hogy gyalog ereszkedjünk le a parkolóba, megpróbálkoztunk a viccesen csak levonónak nevezett libegővel, de csalódnunk kellett, ugyanis vasárnap csak délután négyig közlekedik, mi meg elsöröztük az időt és már jócskán elmúlt a fenti időpont, kb 5 perccel… Maradt a gyaloglás és a fokozott térdfájás. Szép túránk volt, kihívásokkal és látnivalókkal teli és én tudtam, hogy két hét múlva újra eljövök, bízva a jobb időben…

Két hét múlva…

Az elmúlt hét végi volt az első túrám a Magas-Tátrában, mikor mindkét napot itt sikerült eltölteni. Szombaton a Batizfalvi tó volt a fő célpont, majd ezt követően rövid kis pihenő a Sziléziai házban és ereszkedés a Tátra-Széplakon hagyott buszunkhoz. Az indulás és a tóhoz való feljutás úgymond zökkenő nélkül lezajlott, ragyogó idő volt, hétágra sütött a nap, jó hasznát vettük a naptejnek, kendőnek, kalapnak. Sőt, igencsak elkelt a használatuk, mivel több túratárs a nap végén ún. túra barnaságban mutatkozott meg, ami azt jelenti, hogy az ember lába pirosra sül a napon leszámítva a nadrágja és a bakancsa által fedett területet, ami meglehetősen mókás látvány tud lenni a külső szemlélőnek. Ennél viccesebbnek már csak a vasárnap látott egyik úriember tűnt, aki úgy égett pirosra, hogy a pólóból kilátszó karjai vörösek voltak, míg a vállai, amikről bizonyára csak később vette le a ruhadarabot szép élénk rózsaszínben játszottak. Pazar látvány volt, élő reklámfigurának elmehetett volna bármelyik hűsítő vízágyat forgalmazó céghez, mert kizártnak tartom, hogy egy szimpla ágyba le tudott volna feküdni sűrű és hangos szentségelés nélkül.

No, de mi nem követtük el ezt a hibát és jórészt fedett testrészekkel kutyagoltunk a kb. 30 fokos napsütésben. Közben remek fotókat készítettem, majd megérkezve a tóhoz, rövid falatozást és napozást követően (ami talán még fokozottabban nem hiányzott nekünk 1884 méteren, mint idehaza, fényes délben) érdekes hangokra lettünk figyelmesek. Lehet, hogy csak én hallucináltam (mert más nem hallotta), de mintha egyszer a messzi hegyoldal felől hosszú kiáltásra lettem volna figyelmes, amit nem sokkal később követett a völgyből egy másik hang, nevezetesen a mentőhelikopter rotorjának csattogása. Már éppen indulóban voltunk, de aztán meggondoltuk magunkat, mert hogy a helikopter a szemközti hegyoldal előtt kezdte illegetni magát, pont, mint névadó rokona – a szitakötő -  és egy helyben lebegett, majd tolatott, araszolt előre, mígnem egyszercsak leült egy gerincre. Ahonnan már úgy szállt vissza fel az égbe, hogy maga alatt lógatott egy csomagot. Ezt a csomagot később majdnem, hogy a lábunk elé helyezte a tópartra, mivel leszállt tőlünk kb 100 méterre, és kiderült, hogy a csomag egy bajba jutott hegymászó, akit éppen akkor mentett meg valami csúnya balesetből. Aztán szerencsére nem volt ennyire veszélyes a dolog, mivel a sérült kiszállva a kosárból a saját lábán bicegett be a heli fedélzetére és indultak útnak a poprádi kórház irányába. Nekünk, egyszerű földi halandóknak mindenesetre egyedülálló látványosságot és ki merem jelenteni élményt jelentett ez a szűk félóra, amit szájtátva töltöttünk a tópartján állva. Szó mi szó, volt bőven beszédtémánk a Sziléziai ház éppen felújítás alatt álló épületéig, ahol következett a már jó előre kigondolt káposztaleves - helyett valami palóclevesre hasonlító bab - levesecske, meg az el nem rontható (hálistennek!) söröcske. Az egyetlen negatívum a szombati napban számomra az volt, hogy nem túl régen vásárolt méregdrága bakancsom megint feltörte a lábamat és így kétségessé vált számomra a következő napi – újabb – Lorenz hágó mászás. Ennek ellenére nem gyötörtek annyira balsejtelmek, hogy ne úgy zuhanjunk ágyba – még világosban! – mint akit éppen agyonütöttek…

Vasárnap frissen, üdén, fiatalosan kitápászkodtam az ágyból, konstatáltam, hogy a lábam még megvan és nem is sajog annyira, tehát mégiscsak lesz valami a túrából. A túrához pedig energia kell, ezért sürgősen nekiláttam a szendvics készítésnek. Amihez ugyebár szükséges egy kés. Ha pedig már van egyszer egy ilyen csinos kis, borotva éles, feketére eloxált pengéjű, hevedervágásra is alkalmas, de ennek ellenére nem pont szendvicskészítéshez megálmodott csoda késem, hát miért ne azt használjam. Az ilyen kis csodakéseknek csak az a bajuk, hogy ha egyszer leesik a fűbe, az életben nem találja meg az ember, ezért szépen kötöttem rá egy jó hosszú bakancsfűzőt, immáron multifunkcióssá varázsolva a bicsakot. Én ültem szépen az asztalnál, a kés szépen feküdt előttem, a madzagja meg szépen lógott le a földre, mikor a párom meg szépen elsasszézott előttem – köztem és a kés között – és a következő szép szó, ami elhagyta a számat nem illik ide, ugyanis olyan sikeresen lépett rá a párom a pici lábával a késem madzagjára, hogy az gyönyörűen, hegyével előre szaltózva beleszúrt az én szép kis térdecskémbe. Lett nagy sipákolás részemről, lyukacska a nadrágom részéről és vérfolt(ocska) a térdem részéről… De, egyébként minden rendben volt, semmi pánik, még mindig meg volt a másik térdem. Bár, abban meg műtétileg van benne ugye a két lyuk, tehát semmi ismeretlen nem történt velem. No, lényeg a lényeg a szendvics elkészült. Elindultunk a fentiekben már leírt túrára, ami mindössze abban különbözött az előzőtől, hogy bár be volt borulva mégsem esett belőle az eső és a végére ismét megállapítottuk, hogy nem is lett volna jó, ha hétágra süt a nap, mivel csak tovább égtek volna kiálló testrészeink és szebb képek készültek volna, mint előző nap, amiket valljuk be kár lett volna überelni, olyan csodálatosan sikerültek erről a csodálatos tájról.

Kívánom, hogy minél hamarabb Ti is láthassátok ezeket a fantasztikus színeket, formákat és magukat a hegyeket, azok teljességében. Jó túrázást kívánok!