... vallom, hogy amikor az embernek nincs lehetősége távoli tájakra menni ilyen vagy olyan okból kifolyólag, akkor nem érdemes keseregni, inkább még jobban kell figyelni, hogy mi az, ami mellett esetleg itthon is elmegyünk észrevétlenül... így vagyok én az öreg nyárfával, aki 200 éve rendíthetetlenül áll a maga kis helyén, szemtanújaként koroknak, eseményeknek, időjárás kénye-kedvének...
... szóval ott sétálok el mellette minden reggel és minden este, néha egyszerűen csak felnézek rá és úgy érzem, milyen tekintélyt sugároz, milyen nagy, milyen erő árad belőle... mennyi mindent túlélt... állítólag egy puhafaliget utolsó példánya, emlékeztetője... ma már szerencsére természeti emlék, védett egyed :-)...
... és pörögnek a gondolataim, hányan vallottak szerelmet alatta, hányan szakítottak és sírtak vajon alatta... vagy éppenséggel hány kutya jelölhette meg ennyi év alatt, esetleg hányezer madár talált lakhelyre az ágai között :-)... és még sorolhatnám... láthatott építkezéseket, hisz köré egy egész lakótelep épült, de Őt meghagyták... Hála azoknak a bölcs embereknek, akik annak idején úgy döntöttek, Ő maradhat... bár el tudnám képzelni egy picit körbekerítve, nagyobb tiszteletben tartva, hiszen egy darabka a múltunkból... és Ő minden titkot megőriz, pedig biztosan sokat hallott már és sokat látott... de nem szól... csak áll, égbe nyúlóan, büszkén, picit öregesen, de feszes derékkal, szinte nem látszik rajta a kor, csak ha egész közel megyünk, akkor már látszanak a ráncai... bár ma, amikor lefényképeztem, nem nagyon örült, merthogy ilyen korban már nem szeretnek az entek fényképezkedni, de sztem jól néz ki a képeken ;-)
... örülök, hogy a közelében élhetek... :-)