GYEREKTÚRA A KIS-FÁTRÁBAN.

        Javában virágzott már a bodza, mikor a kölykökkel vonatra szálltunk, hogy pár napot a Felvidéken csavarogjunk. Zsolnán kicsit várakoztunk, aztán háromnegyed órás buszozással a Kis-Fátra védett völgyébe Stefanovába értünk. A 35-40 gerenda házból álló apró szlovák község a völgy villába épült. A régi istállókat, fészereket zsindellyel fedték, az újabb házakon már cserép, vagy bádog „díszeleg”. Az ó falú a múlt század elején közvetlen a hegy lábánál bújt meg. Mészégetéssel, fakitermeléssel foglalkoztak. A környező erdőket a negyvenes évek közepére leirtották. Egy rendkívül csapa-dékos tavasz után 1848. június 14-én megcsúszott a hegyoldal, s a 8-10 méter vastag kőgörgeteggel vegyes sár tizennégy ember életét követelve maga alá temette a házakat. Csak a század végén népesült be újra a völgy. A házak mögött, a hajdani iszap folyásokon – mint a temetőkben – vadvirágos rét. Felettük fenyvesek, fehér mészkő tor-nyokkal megtűzdelt égbe szökő hegy gerincek.

        Szabó Gabiék már itt vannak. A gyerekek hangos öröm ujjon-gással üdvözlik egymást. Amíg mi megkeressük a régi szobánkat, ők birtokba veszik a házat. Tavalyról ismerős már itt minden. Az ajtó beugrók, a padlásfeljáró, a tornác mind kitűnő búvóhely. Nem is beszélve a fáskamráról, s a lépcső alatti zugról. Dübörögve rohan-gálnak fel-alá a deszka padlós folyosón, lépcsőkön, míg a házi néni rájuk nem mordul tótul. Persze egy szót sem értenek belőle. Kacagva rohannak vissza, hogy a „pu-pu nye-nye” mit mondott. Ebből elég! Menjetek inkább az udvarra! Számba veszik a ház kutyáit. Pisti a cirmost csalogatná, de az inkább egy fán keres menedéket a dögö-nyözés elől. A szomszéd udvarban pulykákon és kacsákon kívül két ló is van, s a tehén kis bociját is meg lehet simogatni. Kicsomagolunk, átöltözünk.

        Másnap kisebb bemelegítő túrára indulunk. Laura anyja kezét fogja, a fiúk előre nyargalnak megnézni a patakot. Csalódottan tér-nek vissza. Tavaly az étterem előtti kőtorlaszokkal elzárt medencék-ben pisztrángok is voltak, s a potraviny (közért) is zárva.

        Az erdő szélén a turista ház előtt új hinták vannak. Akinek nem jut ülőke, a rudakra mászik. Felettünk a fenyvesben a Szikla-város kőcsipkés falai magasodnak. Régen arra is vezetett jelzett út, de mióta Nemzeti Park lett a terület, szigorú védelem alá helyezték. A bérceken sólymok fészkelnek. Korrogva szálló fekete hollók köröz-nek a völgy felett. Az embertől háborítatlan erdőkbe a mackó és a hiúz is visszatelepedett. A zöld jelzésen indulunk tovább az ezer színben pompázó hegyi kaszálón. Az ujjas kosbor barnán pettyezett levelei felett apró fürtben hozza lilás piros virágait. Sárga bak-szakállak, lilás-kék varjúkörmök, fehér margarétákon bundás bogár szívogatja a nektárt. Márk és Bernát új játékot eszeltek ki. Előre futnak, s a magas fűbe feküdve kezüket arcuk elé téve legurulnak a meredek oldalban. Szédelegve állnak fel a lejtő aljában.

        A szemközti hegyoldalból keskeny pára csíkok emelkednek a magasba – pipál a hegy –. A felszáradó harmat kigőzölgései ezek. A magasban gomoly felhőkké állnak össze, melyeket ismeretlen tájak felé sodor a szél. Utunk a mezőt elhagyva egyre meredekebben szer-pentinez fel felé. Zúg a szél a fenyvesben. Elől Gábor legkisebb fiacs-kája Mártonka üvölt torka szakadtából. Aztán duzzogva hátra ma-rad. Nekem mondja el bánatát:

– Az Apa nem figyel rám. Mindig csak a fölnőttekkel beszélget.

– Azért nem kell kiabálnod! Menj oda hozzá, rúgd bokán, aztán mikor feléd fordul súgd a fülébe amit akarsz!

Nagy szemekkel néz rám. Tetszik neki a dolog. Már indulna is, de elkapom a grabancát.

– Csak vicceltem, elég ha megrángatod a kabátját!

Még tavaly beloptam magam Marcóka szívébe. Az ülőszékes felvo-nón az én ölemben utazott és méteres WC papír zászlókkal inte-gettünk az utánunk jövőknek. Most – mint két jó barát – mancs a mancsban baktatunk, s ő fecseg, locsog, szárnyaló gondolatait mind megakarja osztani velem. Többek között meg tudom, hogy Viktorék-nak nyulaik vannak, s ha lefialnak neki is adnak majd belőle, amit ő kutya kölyökkel fog viszonozni. Megmutatja, hogyan kell a lapu-levelet megfricskázva dobolni rajta, úgy hogy ne szakadjon kis és hangosan szóljon.

– Tudod hogy csinálta az Istenke a laput? Vett egy nagy zöld golyót és úthengerrel kilapította. Aztán csak nyelet rakott rá és kicakkozta a szélét. Ez azért jó, mert a pucér csigák tudnak rajta napozni, de esernyőnek is lehet használni.

S már tépi is le, hogy a fejére rakja.

– Látod a patakot? Azért csillog a köveken és azért csobog, hogy a szarvasok, őzikék és vadmalacok megtalálják, ha szomjasak és tud-janak belőle inni.

Lassan ki érünk az erdőből. Anyja ér mellénk, s nyújtja kezét kicsi fiának, de ő elfordul.

– Most a Gézsa bácsival megyek!

Az alpesi réten egy pitypangnál állunk meg. Elbűvölve nézi a virág kelyhében fémesen csillogó zöld bogarat.

– Szebb akar lenni, mint a virág, azért fénylik úgy! Ennek a szárával lehet szívni a málnaszörpöt. Jobb mint a szalmaszál, csak keserű a leve.

        A nyeregbe érve a pár éve leégett menedékház romjainál ebé-delünk. Hideg forrás vizet iszunk hozzá. Felettünk a Nagy-Rozsutec magasodik. Balra a Grúny és a Kriván. Az utóbbi szlovákul görbe hegyet jelent, ezért hívják így a Magas-Tátra legnyugatibb csúcsát is. Előttünk a Szoliszkó erdővel fedett csipkés gerince. Holnap a Rablók útján oda fogunk menni. Nevét Jurij Jánosikról, a tótok Rózsa Sán-dorjáról kapta, ki a hegy lábánál lévő Terckovában született. A hírhedt haramia először Rákóczi seregében szolgált, ahonnan a szabadságharc bukása után a bakákat büntetésből a császár regimentjébe sorozták, s a monarchia távoli tartományaiba vitték. Jánosik innen rövidesen meglépett, s visszatért szülőföldjére, ahol mint katona szökevényt börtönbe csukták. Itt ismerkedett össze Tamás Uhorcsikkal. Szabadulásuk után beállt hozzá betyárnak. A vezér egy év után megnősült, s álnéven egy közeli faluban családot alapított. Ekkor lett Jánosik a banda vezére. Sok ember vére szárad a lelkén. A nép mégis mint szabadság hőst tartotta meg emlékezetében. Mert olyan jó ember volt, hogy csak attól rabolt, akinek pénze volt. Akitől semmit sem lehetett elvenni, azt nem bántotta. Cimboráival a postakocsikat meg-állítva az utasok mellének szegezte két pisztolyát, s így kiáltott: „Dáj bohu Dusu, a mnye penyáze!” (Lelked add vissza Uradnak, a pénzedet pedig nekem!). Rozsdamentes acél szobra a völgy bejáratát uralja. 1713-ban a hajdúk fogták el. Liptószentmiklósra vitték, ahol törvényt ültek felette. Majd bal bordájánál fogva hentes kampóra akasztva kivégezték. Kicsit morbid, de a sífelvonó melletti étteremben Jánosik bordát is kínálnak, mint helyi specialitást.

        Gyülekeznek a felhők, jó lesz mihamarább haza kotródni. Lefelé már gyorsan haladunk az ismert ösvényen. A réten még megállunk patakozni. A vékony erecskén önfeledten építgetik apró gát-jaikat, sárral kitapasztva a kövek közét. Alig akarják abba hagyni. Éppen időben érjük el a házat, még szinte le sem vetettük a bakancsot, mikor elered az eső. Sűrű vízfüggöny fedi a tájat.

 Szádeczky-Kardoss Géza