Rovátka-Lengyel nyereg

Üdv, minden olvasónak, aki legújabb megpróbáltatásainkra kíváncsi. A blog megírására elsősorban azért került sor, mert – felkértek rá… Remélem meg tudok majd felelni a magas elvárásoknak.

Túratársas szervezés lévén nem voltunk túl sokan, ellenben már indulás előtt kettészakadt a csapat. (Ez valahogy olyan ismerős nekem…) A társaság egyik fele úgy döntött, hogy nem Miskolcról, hanem a kies Tátra városból kerekedik fel és indul neki a meghirdetett 10-14 órás túrának. Ők még szombaton este elautókáztak Szlovákiába és szállást foglalva – ahogy kivettem szavaikból – vidám becherovkázással készültek fel az útra. Mi, a maradék, vasárnap reggel vágtuk autóba magunkat és röpke 3 órás utazás után érkeztünk meg Ótátrafüredre. Miután elfoglaltuk a környék legjobb parkolóját a környék legdrágább hotelje előtt (Grand Hotel) tanakodásba és várakozásba kezdtünk, hogy mi tévők legyünk. Történt ugyanis, hogy az egész hetes kánikulát felváltotta egy markáns hidegfront és a vele járó nem csekély mértékű felhőszakadás, illetve annak folyománya az a bizonyos csendes, de mindent eláztató folyamatos eső. Miután előkerült a csapat ráérősebb, ámde annál vidámabb második fele, úgy döntöttünk, hogy legalább a Hosszú tavi házig megpróbálkozunk a távval, aztán lesz ami lesz… Nos, hát lett is. Méghozzá jó kis zápor, mely a maradék fenyőerdőben nem is volt olyan vészes. Mindegyikünk túlöltözött természetesen a túrára, hiszen a lefelé jövők között láttunk olyan helyi hölgy túratársat is, aki előző esti társasági eseményen viselt ruhácskájában, szandálban éppen sminkjét igazítva jött szembe velünk – lefelé – a hegyről… Hmm, ezek a szlovák népek tudnak valamit…

A következő néhány alak, aki a szembe forgalmat alkotta már legalább esőköpenyt húzott magára, sőt ezek közül hárman hogy, hogy nem magyarok voltak. Sőt, olyannyira magyarok, hogy még ismertük is őket, ennek ellenére úgy mentek el mellettünk, mintha ott sem lettünk volna. Mit tesz egy kis eső ruha, álcázásként tökéletes. Ámde, nem tudtak teljesen kifogni rajtunk, ugyanis Betti túratárs felismerte köztük a mi hőn szeretett oldalunknak a gazdáját a Modit! A találkozás alkalmából, ha éppen nem is nagy heje-huja, de azért örömködés kerekedett, éppen csak a pálinka hiányzott hozzá. Mikor ismertettük utunk célját, elkerekedő szemeket kaptunk válaszul, kérdezvén, hogy „… ilyen időben?!...” Na, igen,  bátrak voltunk és bohók, de valahogy azért csak be kell szerezni a heti adrenalin adagunkat… A találkozást követően továbbmentünk és bár nem láttunk túl sokat a körülöttünk lesben álló csodás kilátásból, kedvünk nem törte le, illetve inkább úgy helyes, hogy arcunkról nem mosta le a bizakodást a töretlenül szakadó eső. A nagy járkálásban az idő csak úgy repült és rövidesen az egyre nehezebben teljesíthető emelkedők, patakátkelések, hidak és sziklák után elénk tárult a Hosszú-tó és annak végén a hozzá tartozó ház látványa. Kicsit ugyan pasztellszínű volt még mindig a világ a felhőktől, de jó időben, az itinerben szereplő adathoz képest 20 perc előnnyel megérkeztünk. A fentebb már említett, nem éppen telt alakjáról és mérhetetlen étvágyáról ismert túratárs ki is jelentette, hogy az előnyünket egy kiadós étkezésre el is pazarolhatjuk. A házban a zord idő ellenére sajnos nem volt fűtés így a csatakos és vizes cuccainkat nem tudtuk a kandalló mellé teríteni megszáradni, de akkor és ott beértük némi száraz és vízszintes – evésre, pihenésre, lazításra alkalmas – deszkalócával is. Laci túratárs gyermekének sarkát sajnos úgy feltörte a cipő, hogy az első elégedett – evés utáni – pillanatban, mikor a tovább, avagy visszafordulást ejtettük szóba, ő és családja az utóbbi megoldást választotta, míg mi öten úgy döntöttünk, hogy tovább indulunk. Így is tettünk és az egyre csökkenő mértékű esőben kezdtük megközelíteni utunk egyik sarkalatos pontját a Rovátkát. Bár, igyekeztem szokásomhoz híven utána nézni a túra során előforduló nevezetes pontoknak, erről a helyről nem sokat tudtam összeszedni. No, nem azért mert nincs róla adat, hanem azért, mert valahogy egyik leírás sem adta vissza az elénk táruló látványt és azt a nehézséget, amit a hágóba való felkapaszkodás jelentett. Röviden szólva majdnem kiköptem a tüdőmet mire felküzdöttem magam odáig. Csak ízelitőül, hogy milyen is volt az út: eleinte ugye a sima, klasszikus nagy lapos kövekből kirakott tátrai turista út, a maga „kis”, néhol fél méteres lépésközeivel, ami lassan átadta magát valami nagyon durva morzsalékos talajnak. A legkisebb mozdulat is azzal fenyegetett, hogy sár és kő lavina formájában landolunk a völgy aljában. Majd jöttek az egyre nagyobb sziklák, amiket bizony már a sziklamászás fortélyait használva kellett megmászni, nem kímélve a kezünket és karunk izmait. Vissza-visszanézve pedig azt a mocskos, felhős, esős és szürke kilátást láthattuk, amiből csak abból a megfontolásból tudtunk erőt meríteni, hogy hátha a hágó másik oldalán más vár majd ránk és kijelenthetjük, hogy érdemes volt felmászni idáig és leereszkedni a következő völgybe. Slusszpoénként pedig mindezeket a sziklamászó bravúrokat folyamatosan csepegő, csordogáló és helyenként zuhogó vízesések között, nedves és csúszós sziklákon felfelé evickélve kellett előadni. Ilyenben legutoljára tavaly volt részem a már sokat emlegetett Sas-úton, azzal a különbséggel, hogy ott legalább többnyire volt némi láncbiztosítás. Meg is egyeztünk abban, hogy azoknak, akik a fentebb említett útra készülnek, ajánlatos lenne magukat ezek között a körülmények között kipróbálni, aztán ha túlélik, következő lépcsőfokként mehetnek a hosszabb láncos utakra is. Annál is inkább gondoltuk ezt, mivel a hágó másik oldalán egy nagyon durva – mit ad Isten – láncos szakasz következett. Attila túratárs, aki kicsivel előttünk függött a falon, jó tanácsként megjegyezte, hogy a két lehetséges útvonal közül inkább a csak láncokat tartalmazót válasszuk, mivel az kevésbé csúszik. Magam valóban ott jöttem le, nem kis nehézségek árán, időnként spárga szerű mozdulatokkal próbálván áthidalni két biztonságosnak látszó sziklarepedés közötti távolságot, míg a csapat maradék két túratársa a nem javasolt, csúszós kapaszkodókat igyekezett igénybe venni. Mit mondjak, nem volt egy öt perces menet lejutni azon a cirka 30-40 méteres kvázi függőleges szakaszon. Miután azonban leértünk ebből a kürtőszerű hasadékból, megállapíthattuk, hogy megérte. Csodás látványban volt részünk. Egy, még nem csekély mértékben befagyott tó csillogó víztükre, a partján repedező kék színben játszó és olykor ténylegesen kék jégpáncélja az előtérben, és a mindezt az előteret körülölelő fennséges zöld növénytakaróval derékig takart, azon felül a szürke, a fehér és a fekete megannyi árnyalatát felvonultató hegyek és bércek látványa a háttérben kárpótolt, minden előzőekben elszenvedett nehézségért. Természetesen, hogy jutalmunk teljes legyen, mindezek a formák aranyló napsütésben fürödtek és az általunk oly nehezen leküzdhető és minket próbára tevő sziklák a rajtuk lecsorgó víztől gyémántosan szikrázva verték vissza a sugarakat. A hágóból leereszkedve a szokásos hófoltokon kellett keresztüljutni, majd a rövid vízszintes szakaszt követően újból kézzel-lábbal kapaszkodva juthattunk fel a túrának nevet adó Lengyel nyeregbe. A nyeregbe érve meglepő látvány fogadott minket, ugyanis egy vaslemezekkel legyökereztetett kiszáradt fatörzs – természetesen a hozzávaló ágakkal együtt – őrködött a feljutók felett. Szentségtörő módon néhányunk ki is használta kedvező alkalmat és az entkorpusz karjait szimpla ruhaszárítóként használva szárogatta a kivételesen nem esőtől nedves gönceit. A csúcson a szokásoktól eltérően nem csúcs csoki és csúcs sör, hanem málnaízű energia szelet volt a jutalmunk, különös tekintettel arra, hogy ötünk közül a két még csak csekély mértékben fáradt túratárs – Zoli és Attila – a Kis-Viszoka csúcsára is fel szándékozott kutyagolni. Mi többiek ezt már nem vállaltuk, többnyire azért mert már 4 óra felé járt az idő. Lefelé indulva újabb láncos szakasz került elibénk, amit néhány utánunk érkező szláv ajakú (nem tudtam eldönteni, hogy lengyelek, vagy szlovákok voltak-e) túratárssal együtt abszolváltunk, majd pillanatnyi elmezavarból kifolyólag jómagam erősebb tempót diktálva igyekeztem lefelé. Időnként persze megálltam és megvártam, amíg a két mögöttem ereszkedő túratársat alkalmilag megpillantottam, majd újra nyakamba kaptam lábaimat és siettem a maradék magasságot leküzdeni. Ez a siettség olyannyira sikeres volt, hogy egy alkalmi pihenőnél még a túra kalapomat is elhagytam, amit a Sziléziai háznál a másik Zoli túratárs nyomott vigyorogva a kezembe.  A már említett Sziléziai ház mögött lefelé törtető vízesés melletti úton pedig újabb hazánkfiaira bukkantam, majd velük beszélgetve és ismereteket átadva haladtunk immáron szépen nyugodtan a ház felé. Lévén, hogy nem vették egyenesen az irányt a büfé felé, kivételesen eltekintettem a jól megérdemelt tátrai söröcske elfogyasztásától és a maradék citromos vizemet apasztottam, csak hogy könnyebb legyen a hátizsák címszóval. Betti és Zoli megérkezését követően megegyeztünk, hogy hármasban sem látogatjuk meg a fenti műintézményt és tovább haladunk lefelé. Az első tízperc után, miután elértük a kereszteződést, ahol a zöld jelzés elválik a sárgától, ismét ámokfutásba kezdtem és az útidőt jelző táblán szereplő 1 óra 40 perces utat – két majdnem bokatöréssel fűszerezve – lerövidítettem kerek 1 órásra. Most mondhatja valaki, hogy minek kell így rohanni a Tátrában, azonban ez a sárga jelzésű útvonal az egyik leginkább károsított - a nagy vihar által tönkretett – területen halad keresztül, tehát sajnos látnivaló nem nagyon akad rajta. Ótátrafüredre megérkezve Laciék a teljesítményemet egy jéghideg 1,5 literes ásványvízzel honorálták, ami tény és való életet mentett. Az autóban hazafelé elnyomott a buzgóság, így kivételesen átaludtam a kanyargós részt, ami heveny gyomortáji mozgolódással szokott nálam járni és – lévén a hazaút mindig rövidebb, mint az oda felé tartó – rövidesen megérkeztünk, igaz immáron megint sötétben Miskolcra. Összegzésképpen elkönyveltem magamban, hogy az utóbbi idők legnehezebb túráján vagyok túl és a régi mondást magamévá téve, mivel nem haltam bele megint csak erősebb lettem és újabb csodás látnivalókkal gazdagodtam.

Hasonlókat Nektek is!