Üdv!

Bár nem Túratársas szervezésű kirándulás volt, de azért úgy gondoltam mégiscsak írok egy pár sort a szombati menetről.

Szokásos nagybuszos utazás keretében indultunk szombaton hajnalban Miskolcról, sokak számára hátborzongatóan korán - hajnal fél 5-kor. Természetesen egész éjszaka nem tudtam aludni, pedig péntek este még egy rövid látogatás erejéig salsázni is voltam a régebbi barátokkal - hátha jól elfáradok közben-, nyílt színen a miskolci Hősök terén. Újra megállapítottam, hogy remek dolog ez a tánc, - különösen nyáron a nagy melegben, mikor mindenki a rövid ruhát preferálja, - viszont már nem bírja a térdem. Különösen egy komolyabb túra előtt megerőltető a táncikálás, ezért aztán viszonylag hamar haza is indultam, úgyis be kellett még pakolnom a hátizsákot.

A reggeli ébredés után cuccolás, taxizás, buszocskázás után, viszonylag idejében érkezés Csorbatóra 9 óra körül. Rövid tetvészkedés - csoportkép még indulás előtt a majdani létszámellenőrzéshez, reggelizés, stb - után indulás a már ismert úton a poprádi tó felé. Gyaloglás közben megemlékeztünk arról az emlékezetes helyről, ahol az egyik téli túrán elmentünk a fej magasságba keresztbe fektetett fenyőtörzs alatt, mely az út zárt mivoltát volt hivatott jelezni, írván - még magyarul is!!! - hogy ne menj arra, mert lavinaveszély van. Természetesen arra mentünk, szépen átgázolva az első lavina maradványain, majd a második nagysága előtt meghajolva szépen visszaoldalogtunk a biztonságosabb alsó útvonalra. Most szerencsére nem fenyegetett lavina ezért szépen eljutottunk az útkereszteződésig, ahol elkezdődött a komolyabb kaptató felfelé. Rövid menet volt a következő elágazásig, ahol az út jobbra kanyarodva el kezd emelkedni a Rysy irányába. Anno, mikor arra mentünk kíváncsiak voltunk, hogy hova vezet a kék jelzés tovább, hát most megtudtuk...

Az egyre jobban emelkedő úton szokásos módon patakokon, vízeséseken, néhol csak kézzel-lábbal kapaszkodva teljesíthető meredekeken haladtunk utunk első számú célpontja a Nagy Hincó tó felé. Túravezetőnk elmondása szerint ott még mindenki meggondolhatja magát, hogy bevállalja-e a kapaszkodót a nyeregbe, majd a csúcsra. Szerintem ő nem tudta, hogy merre jártunk a múlt héten, ezért beszélt ilyen badarságokat, hogy ott majd dönthetünk megyünk-e tovább. Érdekes volt tapasztalni azonban, hogy a szeliden szerpentinező ösvény láttán néhányan mégis a visszafordulást választották. No, de ez még később volt kicsit. Először megtekintettük a fentebb már említett tavat, mely a nagyságával, mélységével, kékségével és ama ténnyel hívja fel magára a figyelmet, hogy benne még laknak halacskák. Eme ismeretekről egy szép kis tábla tájékoztatott a tó partján. Minket azonban ez a tény nem igazán érdekelt, viszont annál inkább szerettük volna végre felülről szemlélni a vízet, lehetőleg jó magasról, cirka 300 méterrel a tó szintjétől.

Először azonban a nyeregig tartó utat kellett leküzdeni. Véleményem szerint ez a legkönnyebb kaptató az egész Tátrában. Eleink ugyanis a szokásoktól eltérően, nem jópofa kb. fél méteres magasságú sziklákból álló lépcsőt építettek, hanem viszonylag sima talajú szerpentínt alakítottak ki a hegyoldalban. Nem is tartott szinte félóráig sem a megtétele az útnak és máris a nyeregben találtuk magunkat, ahol korrekt útjelző tábla adta tudtunkra tengerszint feletti magasságunkat, valamint az innen továbbhaladó utakon elérhető lehetséges uticélokat. Mi, természetesen a piros jelzést választottuk, amin némi fotózkodás után el is indultunk. Jó messzire látszott is a csúcs, úgyhogy bele kellett kicsit húzni, ha meg akartuk tenni a távot a megadott szintidőn belül.

Szembejövő honfitársaink - akik nem fotózkodtak annyit és nem voltak lassúak sem - a csúcs messziségét firtató kérdésünkre csak somolyogtak és sokat mondóan megjegyezték, hogy lesz még addig meglepetésben részünk... Ezt nem tudtuk mire vélni, max. a hegyibetegség rovására írtuk és továbbhaladtunk. A megadott csúcsra felérve aztán tényleg lett nagy meglepetés, miután kiderült, hogy ez még nem az igazi csúcs, mivel az még néhány tucat méterrel feljebb van - szintben - és soktucat méterrel távolabb - távolságban.

Miután mindenki kibosszankodta és ilyen-olyan segédeszközökkel túltette magát a sokkon, megkezdtük az igazi felkapaszkodást a csúcsra, ahol már jónéhányan ették-itták a csúcsra tartogatott jutalmukat. Egyébként teljesen véletlenül pont úgy nézett ki a csúcs, mint a szomszédos és már emlegetett Rysy, - azzal az eltéréssel, hogy innen nem vezetett út a túloldalon lefelé, hacsak nem volt valakinek az ősei között madár -, mivel itt is talpalatnyi helyen osztozkodott a sok túratárs, olyannyira, hogy helyenként csak lapjával lehetett még ülni is.

Miután valaki megunta a tétlen ücsörgést a csúcson azonnal elfoglaltuk a már előmelegített helyét és nekifogtunk az elhasználódott energia pótlásának, majd a bősz fényképezkedésnek. Ott létünk bizonyítékát ímígyen szépen összegyűjtve végül lefelé indultunk. Kezdődött a crossover, aminek során ép térddel kellett abszolválni a magasság csökkentést. Természetesen sikerült, bár a túranadrág hátsórésze néhány mikronnyit biztosan elkopott.

A hosszú lefelé tartó út kezdetén, egyre csak a már ismert kérdés járt a fejemben - miközben a fájdalom meg a térdeimben járt, mit járt?! cikázott - hogy kellett ez nekem??? No, de lényeg a lényeg szerencsésen leértünk, bár nagyon hosszú volt az út és végül egy kiadós vacsora után megállapíthattuk, vagy inkább egyes számban, megállapíthattam, hogy - véleményem szerint - a Magas-Tátra egyik legszebb fekvésű és környezetű hegycsúcsát sikerült meghóditani. Ide még vissza kell menni máskor is, sőt le sem kellett volna jönni onnan, csak ülve maradni a sziklák tetején és az idők végezetéig gyönyörködni a csúcsok panorámájában és az alant csillogó tengerszemek kékségében.

Nektek is hasonló szépeket!