Hegyre fel! - Szószátyár beszámoló a hétvégéről - Három rövid nap az osztrák hegyekben - A tizenötezer forintos csoda (Ennél rosszabb címek sajnos már nem jutnak eszembe, mindenki válogasson saját kedvére - ja, és én kérek elnézést, előre is. A nyugalom szándékos megzavarására irányuló sorok, a lopott, vulgáris, ponyvairodalmi idézetek, a nyelvi és stilisztikai hibák, az elgépelések, a következetlenségek és logikai bukfencek okán. Meg úgy egyáltalán. Direkt vannak.)
Túl korán csörög a vekker. Vagy túl későn végeztem a bepakolással. Mindegy, az eredmény a szokásos kialvatlan gyomorfájós ébredés. Nagy nehezen életet lehelek magamba, ázok a zuhany alatt, ez segít. Természetesen futópercre érek oda, de így sem én vagyok az utolsó. Elcsereberélem a magammal hozott felszerelést mások kölcsöncuccaira. Így mindjárt lehetetlennek tűnik, hogy elférek a két hátizsákban. Semmi gond, egyelőre úgyis elviszi a kocsi, aztán majd eldöntöm, mit hagyjak lent "vasárnapi" cimkével.
A bekalkulált fél órás csúszással el is indulunk. Jönnek az első nehézségek: sehol nem lehet autópálya-matricát kapni. A felhajtónál sorban állás az engedélyért, közben reggeli - egyeseknek ma már a harmadik. A késés a laboratóriumi körülményektől már egy órányira jár. Innentől azonban végre megkezdődik a száguldás. Zsolt nyomja az Astrának, előttünk és mögöttünk a konvoj másik két tagja. Hogy gyorsabban teljen az idő, felváltva bóbiskolunk és beszélgetünk. A határt átlépve hamarosan elfog az otthonosság nyugodt érzése. Szeretem Ausztriát. Bár néha kicsit szögletes, a rend és a tisztaság, ami itt fogad, engem kárpótol ezért. Nem utolsó sorban pedig kevésbé jellemzőek a negatív hullámok és a rosszindulat.
Ahogy haladunk, ismerős neveket és tájakat látok. Jó érzés, hogy bár talán még csak harmadszor járok errefelé, régi ismerősként tekintenek le rám a hegycsúcsok. Itt a Rax, ott a Semmering... Jois, majd Donnerskirchen a kedves, domboldalba épült templomával, később Gloggnitz, az Einkaufsstadt (bevásárlóváros)... Aztán ismeretlen tájak következnek, ismerős nevekkel. Egyszercsak elmegyünk Innerkrems mellett. Eszembe jut az iskolai sítábor. Akkor még busszal sem volt ilyen messze - hiába, én is öregszem.
Végre kiérünk az autópályarendszer labirintusából, Isten hozott a Malta-völgyben. Eddig azt hittem, Máltát a tenger veszi körbe. Sebaj, a látvány itt is gyönyörű. Kedves falvak, ódon városok várral és fallal, Porsche múzeum, szelid lankák, kristálytiszta patakok... és persze napsütés, mert a jó időt Skatiék, a szervezők megrendelték. Valahol azt olvasom, hogy 735 méteren vagyunk. Emlékeim szerint 1600 méter fölé megyünk autóval. Az még majdnem egy kilométer szintemelkedés... Amíg azon gondolkozom, ezt majd hol fogjuk legyőzni, elhaladunk egy gyönyörű vízesés, a Fallbach mellett. Számomra, aki nem láttam túl nagy zúgókat, monumentálisnak hat. Kiderül az is, hogy vasárnap ide jövünk majd klettersteigezni. Az agyam ekkor még nem fogja föl, hogy ez bizony függőleges mászásokat jelent.
Hirtelen megkezdjük a maradék szint legyűrését. Meredekebb úton haladunk, mint amilyet Józsival megmásztunk a nyáron. Elképesztő gyorsasággal gyűlnek a méterek, hála Zsolt sportos vezetési stílusának. Igen hamar elérünk 1100 méterre, itt azonban egy lezárt sorompó állja utunkat. Nyitva októberig. Remek! Sőt, duplapluszjó! Egy kerékpáros kollégától aztán azt is megtudjuk, hogy ez az apróság mintegy 5 kilométerrel hosszabbítja meg a gyalogtúránkat. Sebaj, "időnk van, lábunk van, miért ne gyalogoljunk?" Gyors fejszámolás és logisztikázás után a kiszsák lent marad - a kesztyűvel és a sapkával együtt, de erről a balesetről ekkor még sejtelmem sincs. Némi banán, müzli szelet, csoki, szendvics, tea és narancslé viszont szándékosan marad a természetes hűtőszekrényben az elkövetkező két napra. Mély levegő, fejesugrás a magashegyi bakancsba, a sportcipőt pedig lent fogom hagyni. Csak meg ne bánjam. Most már mindegy, indulni kell. Egy utolsó reményvesztett pillantás a lent maradó holmira - jaj, csak nehogy elkalkuláljam a kajamennyiséget -, aztán irány az ismeretlen. Közben Gyuri egyedül elvitte a sátrunkat, amelyet Zsolttól kaptunk kölcsön. A klettersteig-szettem pedig Péternél van. Remélem, a zsákjában, nem pedig az autójukban.
Józsival és Zsolttal sereghajtóként rójuk az aszfaltutat. Gyönyörködünk a megannyi kisebb-nagyobb vízesésben, hallgatjuk a természet muzsikáját, Józsi vadul fényképez. Még az analóg gépet is hozta, mégis kevesebb a felszerelése, mint nekem. Valamit nagyon nem jól csinálok, ebben biztos vagyok. Már a nyáron is megvolt ez a különbség. Hiába, tapasztaltabb túrázó, mint én. Sokat kell még tanulnom. Megleljük a nap fénypontját: az út közepén egy tehénlepény maradékából termetes gomba bújt elő. Hiába, a dalban (Junkies: Arany és szar) is megmondták, "a szarból új élet fakad". És még az arany is megvolt hozzá, bár nem halott fém formájában: a fenyők egyik része csodálatos sárga színbe öltözött. Néhány méterrel fölöttünk valami betonépítmény teszi teljessé a látványt. Találgatunk, hogy mi lehet. Régi bunker? Lavinafogó? Egy kanyar múlva kiderül: az út maga. A széléről az eddigi legpompásabb panoráma tárul a szemünk elé. Látjuk, ahogy a magasból alázúgó vízesést a hegy oldalából feltörő forrás egészíti ki. Hasonlót én eddig csak Szlovéniában láttam a nyáron. Újabb fotó-stop. Haladunk tovább. A parkolóban, ahol eredetileg az autókat hagytuk volna, Ádám vár ránk. Gyuri rám hagyta a sátrat. Örülök neki, mert kellemetlenül éreztem magam, hogy egyedül viszi. Kézbe fogom. Már nem is örülök annyira. Kényelmetlen, akadályoz a mozgásban. Viszem egy jó darabig, aztán Zsolt megszán, és fölrögzíti a hátamra. Érdekes, nem érzem, hogy ettől nehezebb volna a zsákom. Úgy látszik, elértem a kritikus tömeget.
Elérjük a mesterséges tó gátját, itt az út befordul az erdőbe, és végre az aszfaltburkolat is elmarad. A kettős keréknyomban már csak murva, közte füvek. Távolodunk a civilizációtól, és ezzel egyenes arányban vetkőzöm le magamról a sallangot. Végre megint emberré válhatok. A saját lényem mélyére hatolhatok, le egészen az alaprétegig. Amikor már a keréknyom is terhessé válik, egy ösvényen meredekebben fölfelé indulva levágunk egy kanyart. Szürkül, mire ismét a nyomon vagyunk. Vajon elébe vágtunk-e a többieknek? Némi pihenő után kiderül, hogy igen. Velük együtt folytatjuk az utat a menedékház felé. Egészen besötétedik, mire elérjük a 2200 méteren fekvő Giessener Hüttét. Ahogy azt korábban is tudtuk, csak a Winterraum, a téli szálláshely van nyitva. Azonban itt is barátságos meleg fogad bennünket, hála a leggyorsabb társainknak, akik fölérve rögtön be is gyújtottak. Téblábolunk, vizet hozunk a közeli gleccserolvadékból, vacsorát főzünk, Gyurival eldöntjük, hogy ma éjjel inkább bent alszunk. Kint ugyanis barátságtalan köd van. Vagy felhő, ki tudja. Minden esetre eláztatott bennünket, mire fölértünk a táborhelyig. Még szerencse, hogy most már rövid a hajam. Hamarosan tartjuk is magunkat a döntéshez. Józsi és Péter átengedi nekem a fekvőhelye egy részét, ígyhát nagyon kényelmes helyem van.
Régen nem aludtam ilyen jól. Kár, hogy most sem sikerült túl hosszúra. Ismerős hang üti meg a jobb fülemet. Addig gondolkozom, hol is hallhattam ezt a melódiát, amíg meg nem világosodom. Ez bizony Józsi ébresztője, és a Kamniki-Alpokban ugyanez keltett minket. A többieknél gyorsabban reagálok az új helyzetre. Fölöltözöm, kilépek a kunyhóból. Hajnali öt óra van. Keresek egy szimpatikus morénahalmot, hogy helyet biztosítsak az energia számára, amely majd a csúcsig segít. Ahogy a sziklák között guggolok, az jut eszembe, hogy most úgy nézhetek ki, mint valamelyik idióta napirajz. Már épp a szövegbuborékok tartalmán kezdenék gondolkozni, amikor rádöbbenek, hogy bizony hideg van. Búcsút intek hát a látványnak, ami a fejemben épp fogalmazódik. Azért félve mégis föltenném nektek a kérdést: sz...tatok már úgy, hogy a hátteret hullócsillagok rajzolták hozzá? Nem? Életközeli élmény, egyszer próbáljátok ki!
Fejlámpával indulunk neki a hegynek, de már nem érdemes bekapcsolni. A napfelkelte gyorsabb volt nálunk. Hiába, az emberi tempó és a fénysebesség nem összemérhető. A turistaút a ház mögött jobbra indul. Néhány méter után kiderül, hogy van sokkal közelebbi vízvételi lehetőség, mint ahová este zarándokoltunk. Most persze minden üveg csurig van - ilyen az élet. Vagy ahogy errefelé mondják: ez egy ilyen bicikli.
Beindul a természet. A kékes-szürkés hajnali sejtelem helyét vörös, sárga, arany, lilás és még megannyi nevenincs szín veszi át. Hivatalosan is itt a reggel. Mindannyian tudjuk, hogy Photoshop az egész, de azért tátott szájjal bámuljuk. Vakuk ugyan nem vívnak, és talán a tévé sem közvetíti - pedig érdemes lenne! -, de a lelkes kollégák koptatnak egyet fényképezőgépük zárszerkezetén. A fénycsapdák magukba zárják a pillanatot, hogy aztán otthon a számítógép képernyőjére bámulva a család azt kiálthassa: "Ó, be szép!", miközben a kép szerzője magában keserűen állapítja meg: "Élőben szebb volt..." Ennek ellenére bánom, hogy nem mentem el Kerolhoz a halszemű Lomóért.
Továbbmegyünk. Hosszú út áll még előttünk. Darab idő múlva egy platóra érünk, ahol két kis tó fogad minket. Egyikük egészen befagyott, most fekete színben játszik. Másikukon érdekes módon hártya sincs, a színe pedig zöld. Gyönyörködés, gombnyomogatás, továbbgyaloglás. Az idő hol hűvösebbnek, hol melegebbnek tetszik. Helyenként átvágunk a gleccserpatakokon. Néha úgy tűnik, mintha a kövek között az egész hegyoldal vízben ázna.
Fölérünk a hómező szélére. Verőfényes napsütés van, le is veszem a kabátomat. Ott sütkérezem egy aláöltözet-rövid bringásmez-kombóban. Október van, el sem hiszem. A Rax jut eszembe, az első beszálló. Ugyanígy ültünk, tízóraiztunk, süttetük a hasunkat a nappal, élveztük a csodát. Itt is beöltözünk mind, hágóvas, jégcsákány, beülő és klettersteig-szett, hogy a sziklán már ne kelljen húzni az időt. Ott állunk a firn aljában, fölénktornyosul a jellegzetes sziklapár. Ádám, mint jó szervező és tapasztalt mászó, előresiet, majd leeresti a kötelet, hogy annak segítségével hamarabb fölérhessünk a sziklás részhez. Azonban így is rengeteg időbe telik, míg mindnyájan följutunk. Időnként szükség volt az emelt hangerőre is, de elkezdődik a vasalt út. Csatolunk is bőszen. Az út egyáltalán nem nehéz, B-s szintű. Egyetlen gondom van csak: túl rövid a száram, és nem mindenütt tudom meglépni azt, amit szeretnék. Fölérünk a gerincre. A szokásos szélfúvás fogad, de egyáltalán nem erős, épp csak jelzi nekünk, ki is az úr a hegyekben. Ismét fölcsatoljuk (illetve típustól függően -kötjük) a hágóvasat, végiggyalogolunk az északi gerincszakasz legfelső szélén. Alattunk gleccserhasadékok, csak a mihez tartás végett. Egy helyen itt is jegesebb a firn. Túlevickélünk, fölmászunk a havas sziklákon. Újra ránk süt a nap, megint kellemesebb, mint az árnyékos részen. Lassan elérjük azt a részt, ahol a valódi sziklamászás kezdődne. Itt derül ki, hogy lassúak voltunk. Késő van, azt az öt embert kivéve, akik már följebb másztak, nem lesz csúcstámadás. A Grintovec megismétli önmagát, csak itt most nem a saját döntésemet hozom meg.Kicsit morgok ezen, de Skatinak igaza van, hogy ennyi emberrel - akik talán fáradtak - felelősséggel nem vállalható a dolog. Fölfelé még csak-csak, de azért le is kéne jönni... (A képek aztán igazolták: nem lehetett egyszerű végigtipegni egy helyenként alig fél méteres gerincen.) Nem baj, 3200 méteren ücsörgünk. Átveszem a nagykabátot, ha már fölhoztam idáig. Legalább a kicsit megszáríthatom a szélben. Ádám is fölér a leglassabbakkal. Ő is szomorú, hogy nem juthat föl. Ekkor derül ki számomra, hogy még ő sem járt fönt soha. Keserű a falat, de azért enni kell. Kell az energia a lemenetelhez is. A többiek elindulnak lefelé, én Ádámmal maradok. Megvárjuk Józsit, aki utolsóként fölmehetett közülünk. Kicsit fáradtan ér vissza, de a szeme csillog. Persze, hisz neki sikerült. És a Dolomit-túra után végre az időjárás is kegyes volt: körbenézhetett a csúcson. Kínálom a fiúkat a magammal hozott Sport szelettel. Csúcs-csokinak hoztam, de most ez a nap legmagasabb pontja számomra. Így is megdöntöttem a saját magassági rekordomat, ami a Grintovec-gerinc 2500 métere volt. (A Passo del Tonale-i 3000 métert nem számítom, oda a sílift vitt föl. Ilyen erővel a repülőgépen ülve még magasabban voltam.) Józsi is szendvicsel. Kevés volt fönt a levegő, erősen kifáradt.
Sietünk lefelé. Ádámnak még le is kell ereszteni a többieket. A gleccserhasadékok előtt ismét hágóvasra váltunk. Sajnos nem sikerül tökéletesen belelépnem, és pont a legkellemetlenebb pillanatban esik le a lábamról: a jeges-fagyos rész közepén. Nem hosszú az egész, de itt azért nem szeretnék hibázni. Nem sikerül megoldani a problémát, csak ideiglenes megoldás születik, Nem baj, a vasalt részig kibírom valahogy. Ádám odaadja a jégcsákányát. Ilyen helyen hatásosabb a túrabotomnál. Sikeresen átjutunk a gleccseren. Ádám siet tovább, mi is megyünk utána. Kiderül, hogy beértük a többieket, mert nem lehet rohanni a klettersteigen lefelé. Péterrel, akit idő közben utolértünk, megesszük a kolléganőmtől, Évitől kapott avokádót. A magját kivételesen nem hozom haza. Egy laza mozdulattal "elültetem" helyben. Nem hiszek benne, hogy ki is kelne...
A második ebédszünet végeztével rám kerül a sor: ereszkedhetek le a hómezőn. Meglepően jól megy. Féltem, hogy ügyetlenkedni fogok, de a sziklamászó óvoda pár héttel korábban nem volt hiába. A kötél végénél leoldom magam, lebotorkálok a hómező aljáig. Péter, aki utánam ereszkedett, úgy hagy le, mint aki hágóvassal a lábán született volna. (Ne képzeljétek el szó szerint ezt a képet!) "Nem akartam húzni az időt." Hát, ami azt illeti, én sem, de nem is futottam lefelé öles léptekkel. Majdnem a tavakig jutunk, odáig már csak néhányszáz "mezítlábas" lépés. Alattunk most már tényleg mindenütt csorog a hegy leve. Nem, sajnos nem borban gázolunk térdig, csak az olvadó gleccser levében. Nem tudok dönteni, kell-e a túrabot. Hol hatásos, hol csak akadályoz a mozgásban. Kinyitom, összecsukom, újra kinyitom. Valaki föltalálhatná már a gondolati úton vezérelt változatot.
A lefelézés itt sem erősségem (ahogy bringán sem). Hamarosan a lusta sorvégen találjuk magunkat Józsival. Persze ebben benne van a bámulás, fényképezés, bámulás, fényképezés, bámulás is. Közben Vercsi beszakad a pataknál. Nem kellett volna olyan közel mennie a láthatóan vékony részhez. Nyilván ő is elfáradt... Szerencsére semmi gond nincs, Józsi ott-terem, segít neki. Aztán mégjobban lemaradunk. Sikerül alternatív útvonalat kreálni magunknak. A jelzés valahol a távolban jobbra halad - de mennyi értelme van a turistajelzésnek egy nagy halom kő tetején? A házat innen is látjuk, a patak úgyis isteni jelleget öltött: mindenütt egyszerre van jelen. Csúszkálunk a néhol még mindig jeges-nedves köveken. Azért már vége lehetne; a térdem nem örül ilyenkor. Vercsi föl- vagy visszakiabál nekünk. Ha látunk egy pár hágóvasat, hozzuk le. Jó. Tű plusz szénakazal, nem is keressük - ha már ő sem keresi. Aztán belebotlunk Brigibe. Kiderül, hogy az ő hágóvasáról van szó. Mikor volt meg utoljára? Háááát... Sebaj, táska le, bot le, mi föl. Mint a zerge, úgy szökellek fölfelé. Bizony, az emelkedő terep az én igazi otthonom. Ahol van hó, megpróbálok nyomolvasással tájékozódni. Igyekszem a turistajelzést követni. Egy hófolt aljában ott mosolyog a két hágóvas. Leviszem, fölcsatolom a saját zsákomra, onnan nem fog leesni. Körbekiabálunk, hogy minden rendben, ne kutassanak tovább. Ádámmal beszélgetve haladunk lefelé. Ő zárja a sort, hogy mindenki meglegyen, senki ne vesszen el. Lassan megérkezünk a kúthoz, forráshoz, vagy minek is nevezzem azt a vályút, amely a gleccserolvadékot egy mesterséges tóig szállítja a hegyekből. Néhányan teletöltik az üvegüket, én inkább a majdani visszatérésre szavazok. Annál is inkább, mert látom, hogy Gyuri már a sátrunkat veri. Inkább sietek, hogy legalább tessék-lássék segítsek neki. Jó nagy helyünk lesz, három személyes. Idő lesz belehelni...
Vízhordás, vacsora, elmélkedés a nap eseményei felett, diktatórikus szavazás a holnapi programról. Mindenkinek tetszik a terv: a Fallbach-klettersteiget fogjuk megmászni.
Néha jobban élvezem a magányt, a csendet. Most is ez van: kimegyek a szélesvásznú kertbe, bámulom a csillagokat. Kettő le is esik. Aztán Bencével beszélgetünk a bringázásról. A tudtára hozom, hogy lekvár vagyok, ő pedig mesél az Ironmanről. Aztán ki-ki elpályázik a saját sátra felé. Gyurival lenyomunk egy small-talkot, aztán bedobjuk a szunyát. Altató ugyan nem kell, de a múmiazsákban nehezen találom a helyem. Hiába, még ezt is tanulni kell! Kidolgozom a megfelelő pozíciót, filmszakadás, apró képek hol sötét, hol világos háttérrel, közben álmomban meghalok - a Grintovec-mászás előtt is volt valami ilyesmi -, aztán egyszer csak hajnalodik. Néha-néha fázom. Hol a lábam, hol a fülem. Mínusz egynéhány fok van kint. A sátorra kiül a párából fagyott zuzmara. Tegnap vastagabb volt, mondják Zsolték. A kölcsönzsák limitje mínusz ötös. Nincsenek csodák. Gyuri végül feladja a forgolódást a hidegben, beköltözik a házba. Én egy idő múlva követem, de csak a pokrócot viszem be. Skati s Ádám marasztal, elférnék. Én inkább exodust követek el. Összecsomagolok. Úgyis mindig én vagyok az utolsó, hátha most majd nem... (De.) Közben végignézem a tegnapi panoráma-fényjáték ismétlését. Az első nagyobb hatással volt rám, de azért ma sem piskóta. Végzek a pakolással. Irány a kőrakás, úgymond zuzmót keresni. Találok is szebbet, mint tegnap és tegnapelőtt. Eddig minden kő túl nagy vagy túl kopár volt, ez viszont épp olyan, amilyet Évinek hozni szeretnék. Búcsúzóul még lefényképezzük a vályú melletti füvekre fagyott gyöngysorokat és a tavacskát. Vállamra kanyarítom a zsákot, egy zacskó szemetet, a sátrat, mások vackait. Ismét rendkívül gyors leszek lefelé. Nehéz a pakkom, így inkább kézbe veszem a túrabotot. Nem is sejtem, hogy nem a térdem, hanem a talpam lesz a leggyengébb láncszem lefelé. Szerencsénk van: a felhők épp most szálltak fel a völgyből, ezért nem a belsejükben kell legyalogolnunk. Ennek megfelelően most átélhetjük azt a csodát, ami fölfelé a köd miatt nagyrészt elmaradt. Óriási fenyőmatuzsálemek között, aranylő és rőtvörös tűlevelek takarásában lépkedünk. Most nem "csalunk", tisztességgel végigjárjuk a kijelölt utat. Lassan érünk le a kapuhoz. Most bezzeg nyitva áll, a hétvégére nyilvánvalóan megnyitják. Az aszfaltúton nem esik olyan jól a gyaloglás. Minduntalan le is térek a padkára.
Szemmel láthatóan több a lehullott avar, mint 36 órával ezelőtt. Gyönyörű időnk volt és van, de azért ne felejtsük el, hogy a naptár már októbert mutat.
Gombás tehénlepény és katonai útkanyarulat, most más megvilágításban pompázó vízesések. Egyre nehezebb a járás. A lábujjaim összepréselődnek. Be is írok mégegy fekete pontot a bakancsnak (Vagy csak magamnak kellene? Tanuljak má' meg tisztességesen bakancsot kötni!) a tegnapi átnedvesedése (beázásnak azért nem nevezném...) után.
Egyszer aztán minden út véget ér, megérkezünk az autóhoz. A többiek már bőszen pakolnak, hát mi sem maradhatunk le. Visszaadom mindenkinek a felszerelését. Most, hogy már nem kell tovább cipelni, egészen könnyű lett a hátizsákom. Sebaj, azt így is megállapítottam, hogy egy kényelmesnek mondható táskában képes vagyok a teljes felszerelésemet szállítani.
Némi evés-ivás után elindulunk, Nem megyünk messzire, csak a Fallbachig. Beöltözünk, kifizetjük a három eurós belépti díjat, majd csavargunk egy kicsit, amíg nagy nehezen meg nem találjuk a beszállót. Közben átvágunk egy deszkapallón a patak fölött. Csodálkozom, hogy semmi félelemérzet nincs bennem. A Rax-Alpokban még a kőfolyás fölött is nehezen jöttem át. Tolom ki a határaimat, és ez jó. Az első beszállóról kiderül, hogy az a menekülőútvonal kiszállója. Visszafordulunk, lemegyünk a valódi beszállóhoz. Innentől aztán egy egyszerre rövid és végtelen hosszú mászás kezdődik. Ismét hálálkodom Ádáméknak a csobánkai sziklázásért. Ahogy szétszakad a csoport gyorsabbakra és lassabbakra, Józsival és Zsolttal alkotunk egy triót. Zsolt tapasztalt mászó, így ő gyámolít bennünket. Van dolga velünk rendesen. Nekem az első C-D nehézségű mászásom, Józsi pedig fáradtabb. Újra és újra elkövetem azt a hibát, hogy nem csaolok át időben, így aztán lefelé nyújtózkodom a biztosítószárak után. Hiába tudom, hogy nem így kellene, az adott szituációban sosem vagyok elég biztos helyen ahhoz, hogy fél kézzel tartva magamat, a másik kézzel a szárat megragadva egy fölsőbb ponton biztosítsam ki magam. Néha már-már segítséget kérek az alattam mászó Józsitól, de aztán mindig megeszem egyedül, amit magamnak főztem. Hiába eresztettem kijjebb a szárat, így sem mindig boldogulok könnyen. Néha úgy érzem, jó lett volna kicsit nagyobbra nőni. Mintha folyamatosan egyetlen centin múlna, hogy elérjem az ideális fogást. Ugrani nem merek, mert nincs elég gyakorlatom. Mi volna, ha elvéteném azt a zsebet? Igen, a szett megtartana, de nemszeretném élesben tesztelni, mit bír ki. Józsiból közben egyre fogy az erő. Most igazán nem bánom, hogy még kiszsákot sem hoztam. Minden tiszteletem a nagyfalasoké, akik egész heti felszerelésüket cipelik az ennél is keményebb útvonalakon. Egy biztos, a Trango-torony nem holnapi úticél a számomra.
Ahogy vissza-visszanézek, egyre kisebb alattunk az élménypark. Egyre magasabbra jutunk a vízesés mellett. Végre megvan a 3D-élmény. Nem mondanám, hogy félek vagy megszédülök, de azért kicsit tartok az alattunk tátongó húszemeletnyi mélységtől. Mi lenne, ha...? Szerencsére nem lesz. Elbírom magam, és ahogy Zsolt mondja, még a legnagyobb mászóknak is megremeg néha a lába. Ezzel vigasztalom magam a túl korán és túl hirtelen fellépő savasodási hullámok jelentkeztekor. De azért gyúrni kéne, wazze'. A C-s részeken mosolygok, a D-s részeken szenvedek, és ismét kijjebb kerülnek a határaim. Óriási érzés, amikor egy újabb nehéz kombináción vagyok túl, és fújtatva lihegek. Néhol a gonosz manók túl magasra húzták a biztosítókötelet, így ahelyett, hogy kényelmesen végigsétálnák a széles (20? Vagy 30 centis?) párkányon, a drótba kapaszkodva, a faltól lábbal eltolva magamat, majom módjára függeszkedve küszködö végig az út következő szakaszát. Egy utolsó meredek szituáció: a sziklát átölelve, testsúlyáthelyezéssel kell száz méteres magasságban átlibbenni a következő pihenőpontig. Természetesen a kicipzározott kabátom beakad a sziklába. Visszalendül, anyázik, cipzárt húz (pedig az erőlködésben kiizzadtam, mint a lovacska), újra próbálkozik. Ezúttal sikerrel. Itt már csak két akasztásra vagyunk a kiszállóhoz vezető mellékágtól. Előtte azonban jutalomjátékként végigjárjuk a függőhidat. Képeket készítünk egymásról, végül nekiveselkedünk a kiszállónak. Itt is van egy kedves rész, ami egyáltalán nem nehéz, ellenben bízni kell a semmiben, a láthatatlan részekben. Nagyon jó sziklaorommal zárul az út, de ez csak akkor derül ki, amikor már fejben megbarátkozunk a gondolattal, hogy a semmibe kapaszkodva, 140 méterrel saját magunk alatt, valahogy mégiscsak teljesíteni kell az utolsó métereket.
Végre kiszállunk a kilátóban. A gyalogtúrások és a gyorsabb csoport is ott napozik már. Józsival megesszük a megérdemelt csúcs-csokit (amelyet most kilátó-csokinak nevezünk). Megállapítom, hogy bár nagyon szívesen továbbmentem volna, az első pihenőnél nemigen jutottam volna tovább. Azért így is kerek a nap (és a hétvége). Legyalogolunk az autókhoz, érzékeny búcsút veszünk egymástól, majd a konvoj Magyarország felé veszi az irányt. Eleinte még együtt haladunk, aztán ki-ki saját tempóban abszolválja a majd' 600 kilométeres utat. Zsolton látszik, hogy minél hamarabb haza szeretne érni. Autópályán 140, autóúton 120, városban 90 a tempó. Újfajta KRESZ éjszakára. Tetszik, mert haladunk vele. Csak egyszer állunk meg, hogy még az olcsóbb osztrák benzinből teletegyük az Astrát. Fél- és "egészálom" között ingázunk. A sofőrünket kivéve mindenki csak időnként van magánál. Más útvonalon jövünk, mint mentünk. Nem is látom a Semmeringet, a Raxot és kedvenc városaimat. Itthon ismét megtapasztalom a különbséget út és út között. Aztán katonai konvoj mellett haldunk el. Zsolt megállapítja, hogy olyan, mintha háború volna. Való igaz, teheratók sorát előzzük meg. A devecseri katasztófa helyszínéről jönnek. Kilométereken át vörös az aszfalt Budapest felé. Onnan viszont nem. Érdekes, egyben szomorú látvány.
Valamikor 10 óra körül érjük el a fővárost. Először Gyurit visszük el a dobozos tojásszállítóig. Szegénynek még hosszú az út Nógrádig. Aztán én kerülök haza. Kirámolok, hogy ne hétfőn húzzam az időt azzal is, majd bedőlök az ágyba. Ennyi pénzből (utazás-szállás-kaja-idegenvezetés-ólinkluzívbalhé 15 kék fecniért) ekkora mókát (nedves bakancs, plusz 10 kilométer gyaloglás a betonon, és még le is égtem!) rég éltem át. Emlékek kavarognak a fejemben, de boldog mosollyal alszom el. Álmomban már a következő - ezúttal már tényleg sikeres - csúcsmászásra készülök.
Címkék: Csellengés