Túra és Túratárs kereső közösségi oldal
Üdv a Túratárs-on, jelenleg Vendégként vagy itt. Jelentkezz be vagy Regisztrálj itt <<<
TÚRATÁRS CHAT | RAKJ A KEDVENCEKBE
TÚRABLOGOK  
 

Éjszakai kintalvós, nagyot túrázós hétvége
2010/11/21 23:23:42 Küldte: Sierra

Éjszakai kintalvós, nagyot túrázós hétvége.

 

Az elmúlt hétvégén két részletben egy jó nagyot sétáltunk kedvenc túraterepemen a Bükkben. Nem olyan régen képződött meg a fejemben – nem kicsit Megyula blogjai hatására -, hogy jó lenne kipróbálni újra egy éjszakai túrát, megfűszerezve azzal, hogy a végén nem térek vissza a jó meleg ágyikóba, hanem ott hajtom álomra a kobakomat, ahol éppen elér a fáradtság. Eme gondolatomra viszont rezgésként olvastam, hogy kedvenc túravezetőm - Gejza mester – 3 napos bükki túrát szervez Katalin napjának tiszteletére. Merész gondolatomat összekapcsoltam az olvasott túrával és máris megvolt a hétvége kellemes és kalandos eltöltésének terve. Igyekeztem megnyerni az ihletőt is a túrának, de Megyula egyéb elfoglaltságokra hivatkozva nemet mondott (írt). Mivel elég lökött vagyok ahhoz, hogy egyedül is nekiinduljak az „iccakai” erdőnek cseppet sem keseredtem el. Ennek hatása otthon természetesen heves ellenkezés volt, mivel párom egyáltalán nem volt annyira elragadtatva az ötlettől. Közös túráink során az elmúlt időszakban Ő ellenzőket, míg magam pártolókat igyekeztünk találni az elképzelése/m/ támogatására. Az eredmény az lett, hogy Kozo barátom lelkesen csatlakozott az elgondoláshoz, ebből kifolyólag pedig már sikerült párom ellenállását nullára redukálni.

 

Gejza túráján való részvételre felhívtam másik kedves barátom V_V Laci figyelmét, mondván, hogy szerezzünk meglepetést a Túravezetőnek és – amennyiben természetesen hozzájárul – csatlakozzunk csapatához egy jó kis szombati kóválygás erejéig. Az éjszakai kintalvás megvalósításának – pontosabban épen és egészségben történő átvészelésének – érdekében beszereztem mindenféle eszközöket – bivakzsák, matrac, zsebmelegítő -, majd ezeknek birtokában tervbe vettem a lehetséges célpontokat és útirányokat. Hamar arra az eredményre jutottam, hogy az éjszakai túra végpontjának a Hereg-rét felel meg leginkább, különösen, mivel ott található egy esőbeálló építmény, betonpadlóval, falakkal, ja és masszív tetővel. Előtte még egy felmérő túra keretében leellenőriztük az útvonalat, az esőbeálló állapotát, a szombati túra kiindulópontjának elérhetőségét és mindezen tudással felvértezve vártam a nagy napot.

 

Péntekig minden nap – szokás szerint – bújtam mindenféle időjárás előrejelző oldalakat, bízva abban, hogy jó időt fognak jósolni. Nos, nem így lett, de azért belevágtunk. Délután a megpakolt hátizsák alatt görnyedezve elindultunk Ómassáról a csepegő esőben. Utunk során az első méterek után a csepegés sűrű záporrá változott, elő kellett venni az eső elleni felszerelés könnyebb darabjait. Tekintettel az esőre, sötétségre, nem a már jól megszokott S+ jelzésű úton indultunk el, hanem a falu végéről felfelé kanyargó betonutat választottuk. Egy szem őzön kívül nem is találkoztunk senkivel, bár a falu kutyáinak ugatása még jó sokáig elkísért, így nem éreztük egyedül magunkat. Bánkút felé félúton már zuhogott, így jöhetett a szélnadrág is, azaz teljes volt a szaunázásra kifejlesztett felszerelés használata. Egyetlen probléma volt mindössze, amely abban merült ki, hogy bölcsen inkább úgy gondoltam, a poncsómmal a hátizsák tartalmát fogom védeni így a hasamon már nem tudtam összehúzni, tehát a tekintélyes pocakom - rajta a kabát elejével - hamarosan átázott. Bánkútra felérve feltettük a szokásos kérdést, előre menjünk-e avagy hazafelé? Zoli barátom úgy szavazott, hogy ne adjuk fel, nem olyan fokú még a mai szívás, hogy elmeneküljünk előle, tehát nyomás előre! Közben Laci barátom még megeresztett irányunkba két aggódó telefonhívást, némi támogató ötletadással fűszerezve. Ezek után folytattuk utunkat az egyre csökkenő mértékű esőben. Mivel nagyon jót akartunk túrázni, ezért az égiek úgy döntöttek, hogy ezt a szívási faktor csúcsra járatásával fogjuk elérni, így aztán az eső mellé betársult, majd rövidesen átvette a főszerepet a köd. Nem olyan egyszerű kis ködöcske volt ám, mint a jobb-rosszabb horror filmekben, amikben nagyon ügyelnek arra, hogy a homályból azért a kamera által észrevehetően elő- előbukkanjanak a dolgok, hanem olyan fajta száz százalékos pára kiválás, amiben a lámpa fénye már három méter megtétele után visszaverődik és nem látni semmit. Ezt a semmit pedig nagyon szó szerint kell érteni…

 

Kitapasztaltam, hogy a gépkocsik ködlámpájának mintájára, ha elég alacsonyan tartom a lámpát egy bizonyos szögben a föld felé fordítva, akkor a látó távolság drasztikusan megnő, azaz a 3 méter rögtön ötre nő. Így már volt esélyünk, hogy az út mellett közelebb álló fákra felfestett jelzéseket észrevegyük, aminek meg lett az az áldásos hatása, hogy mindössze háromszor kellett szembesülni azzal a ténnyel, hogy a szembejövő fák között nem volt meg a továbbhaladásra lehetőséget adó keskeny csapás, azaz belefutottunk az út menti erdőbe, ami egyet jelentett a visszafordulással. Egyéb esetekben, mint például nappal, jó látási viszonyok között, ilyen kicsiségekkel nem foglalkoztam volna, de, mikor az ember gyereke semmit nem lát, akkor jobb ha visszaindul valami biztos pont felé és onnan próbálkozik újra megtalálni a helyes irányt. A Kis-kőhát nyergénél található pihenő környékén becsatlakoztunk a betonútba, amin haladva egyszer csak majdnem elütött minket egy kb. 30-al a ködben száguldozó terepjáró. Kivételesen nem a fénye, hanem a hangja alapján állapítottuk meg, hogy valami közeledik a hátunk mögül, ezért aztán idejében lekotródtunk az útról. A kocsiban valószínűleg vadászok ültek, akik a köd miatt búcsút mondhattak aznap – de sajnos csak aznap – estére a gyilkolási mániájuk űzésének. Mi tovább indultunk és a Török úton hullámvasutazva egyre közelebb kerültünk a kijelölt hálóhelyünkhöz. Mivel eddig leányálom volt a túránk (ha-ha), ezért aztán a következő útkereszteződést csak nem vettük észre a sötétben és mire észbe kaptunk már ott is voltunk a Miskolc-Eger autóút egyik kanyarulatában, ahol kibukkanva az erdőből – nem fogjátok elhinni, mi történt? – megint csak majdnem elütött egy terepjáró… Mivel ez a rész nem volt betervezve az útvonalba, heves fejvakarásba kezdtem, hogy most aztán merre tovább? Alternatívaként három dolog jöhetett szóba: 1. Visszamegyünk az erdőbe és mivel légvonalban mindössze néhány száz méterre lehettünk a kijelölt végállomástól átmászunk az előttünk lévő hegyen és már ott is vagyunk. 2. Visszamegyünk az elmellőzött kereszteződésig és megkeressük a Zo jelzésű utat, hogy az eredeti elképzelésnek megfelelően folytassuk a túrát, avagy 3. továbbmegyünk a betonúton és kicsit megtoldva ugyan a távot de, mindenféle kurflik nélkül elérjük a célpontot. Mivel már erősen fél 10-re járt az idő és mindketten korán fekvő népek vagyunk, a 3-ik megoldást választottuk. Előástam a hátizsákból a frissen beszerzett láthatósági mellényt, felkanyarítottam a hátizsákon lévő poncsó tetejére, hogy betölthesse rendeltetését, majd folytattuk a kutyagolást. Nemsokára elértük az esőbeállót és megkezdtük a felkészülést a szabadban való éjszakázásra. Ettük kicsit, ittunk a termoszból egy jó meleg teát, majd kiteregettük a magunkkal hozott alkalmatosságokat és legórva magunkról a ronggyá ázott holmikat pizsamába bújtunk és beburkolóztunk a hálózsákunkba. Előtte még az esőbeállóban található száraz ágakból hevenyészett barikádot alakítottam ki a bejáratnál (tudjátok a híres bükki farkasok ellen), majd mint aki jól végezte a dolgát – hiszen, hát tényleg! – nyugovóra tértünk. Az éjszaka csendesen telt, pedig elég rendesen forgolódtam. Többször felébredtem például, hogy kiszabadult a hálózsák alól az arcom és a jó kis éles éjszakai levegő igyekszik maradandóan borvirágosra változtatni az orromat. Ilyenkor feljebb húztam a símaszkot a képemen, fordultam egyet, hogy visszakerüljek a zsák melegebbik oldalára, majd húztam tovább a lóbőrt. Reggel felébredve érdekes élményként könyveltem el magamban az éjszakát és megállapítottam, hogy szükség van még további hasonlókra a távolabbi jövőben is. Mármint majd tavasztól, mivel télen azért nem kellene ténylegesen kipróbálni, hogy a hálózsák állja-e a huzatjára ráírt hőmérsékleti tartomány szerinti extrém adatot, amikor még életben lehet benne maradni. Mivel ráértünk még felszedelődzködni, rögvest el is indultam a környéken néhány fotót készíteni a napfelkeltéről, a fák közül előtörő napsugarakról, illetve a völgyekből egyre feljebb kúszó ködről, valamint a fények által megvilágított környező hegyekről. Ezen csodás látványosságoktól eltelve nekiláttam a cuccolásnak, reggelizésnek, táborbontásnak.

 

Indulás után utunkat a Tamás-kútja kulcsosház irányába vettük, ahol várt ránk Géza mester és csapata, akik közül egy kedves nyári túratárs tudott csak érkezésünkről, a többieknek meglepetést okoztunk. Szerencsére hamar befogadtak, úgy a házba, mint a csapatba, aminek következtében gyorsan részesültem egy kupica lélekmelegítő áldásos hatásában, majd a teának való forró víz következett, valamint a sparheltből kicsapó meleg levegő szárítgatta rajtam az éjszaka valamiért a szabad levegőn meg nem szikkadt ruhadarabjaimat. Mivel az elkövetkező - nem kis, ellenben nagy - túrán nem akartam a félembernyi magas, 60 literes hátizsákot cipelni, gyorsan átcuccoltam a magammal hozott övtáskába a legszükségesebbeket, majd a nagy súlytól megkönnyebbülve zergeként indultam a csapattal a napi kalandozásra.

 

A meghirdetettek szerint a szombati túra mottója a következő volt: „Mentünk azért úton is…”. Természetesen nem sokat, ellenben annál többet hegyoldalakon feeel s leee („…ahogy egy szellő hintáztatja az ágat…” idézet Pom-Pom meséjéből). Az első állomás a Fekete-len forrás volt, majd az elhangzott kiselőadást követően rögtön belevetettük magunkat egy kerítés mögött található szedres-csipkés járatlan útba, amit egy pompás lejtő követett, ahol a csapat tagjai megkezdték aznapi csetlés-botlásaikat. A lejtőn leérve meglepve tapasztaltuk, hogy megszaporodott a csapat, mivel utolértek minket Laci barátomék is, még nagyobb meglepetést okozva ezzel Géza mesternek. A meglepi után haladtunk tovább az Imó-kő felé, ahol némi sziklamászás után következett a földtani kiselőadás, majd a bátrabbak bekukucskáltak a forrás – ezúttal – kiszáradt torkába. Az Imó-kőtől a Samassa ház felé indultunk tovább, amiről azt érdemes tudni, hogy mostanában zajlik a felújítása, azaz jövőre talán már ott is lehet éjszakázni és nem lesz rászorulva az ember gyereke, hogy holmi esőbeállókban töltse az alkonyattól-pirkadatig terjedő időszakot. A háztól a Kis-kút völgyön, majd a Toldi lápán keresztül – azaz inkább azokon felfelé – haladva, erőteljes kapaszkodást követően jutottunk el a Toldi kunyhóig, mely most a reggeli órákra való tekintettel még üresen árválkodott az erdő közepén. Sűrűn használt mivoltára mindössze a bekészített kanna vizek, száraz ágak, valamint a tűzhely fölött otthagyott kolbász, illetve szalonna darabka utalt. A kunyhótól lefelé indultunk, vagyis újabb hegyoldalt gyűrtünk magunk alá, próbára téve a bakancsunk talpát és az egyensúlyérzékünket, már amennyiben valaki meg tudta azt tartani a folyamatosan lefelé való csúszkálás közben. Mivel a fenti művelet nem mindenkinek sikerült, újabb foltok kerültek egy némely túratársak hátsójára. (Momentán jómagam egy alattomos faágban elbotolva pofára estem, de még idejében tompítottam, így csak a rothadó avar szagát tapasztaltam meg közvetlen közelről…) A völgy aljában várt ránk a Vörös-kő időszakos forrás. Szerencsére valamennyi víz elő-elő tört belőle, így mindenki pótolni tudta jelentősen leapadt vízkészleteit. A forrástól utunk felfelé indult az egykori erdei vasút nyomvonalán, majd mivel az csak csekély mértékben emelkedett, letértünk (vagy inkább feltértünk) a Cserepes-kő felé vezető sziklatörmelékes meredekre. Nos, mit mondjak? Kutya egy emelkedő volt. A kutyával való hasonlatosság még annyiban is kiteljesedett, hogy még annak is, akinek  egyébként nem volt olyan hosszú – a nyelve természetesen -, annak is bokáig lógott, sőt, a hegyoldal meredeksége folytán külön vigyázni kellett arra, nehogy rálépjünk. Továbbmenve,  arra is gondolni kellett, nehogy rálépjünk olyan görgeteg kőre sem, ami szépen kifordulva a lábunk alól, valamelyik utánunk igyekvő túratárs kobakján landoljon. A többség időben abszolválta a meredek teljesítését, mindössze két túratársnőért indult felmentő csapat a mélybe, elősegítendő, hogy még aznap sikerüljön sötétedés előtt a kulcsosházban véget vetni a túrának. Míg a mentőcsapat hátulról noszogatta a lányokat, mi többiek energiát vettünk magunkhoz, számítva az elkövetkezendő nehézségekre. Mikor kiegészült a csapat, irányt vettünk a Cserepeskői barlangszállás felé, majd azt elérve, közfelkiáltással megszavaztuk, hogy a tényleges ebédet a közeli szép kilátással kecsegtető, kakukkfűvel meghintett hegyoldalon költsük el. A következő cirka félórában mindenki pihent, falatozott vagy egyszerűen csak napozott a ragyogó napsütésben, sőt volt olyan is, aki szépen csendesen elszenderedett.

 

Mivel még nem jártunk eleget jelzetlen úton, kimásztunk a Vörös-kő bércre és tűzpiros bogyójú galagonya bokrok alatt csodálkoztunk rá a Bükk talán legszebb panorámájára. Miután mindenki lefényképezte a környező hegycsúcsok és völgyek alkotta panorámát, visszaindultunk az Őserdő irányába, majd azon keresztül hatolva - és megúszva az ilyen szabálytalan és kifejezetten tilos be- majd kihatolásokat -, egy hogy-hogy nem? jelzetlen úton elindultunk a szállás felé. Annak rövid úton (mármint időben rövid) való elérésében mindössze két dolog akadályozott meg, nevezetesen az, hogy rövidesen elfogyott az út a lábunk alól, ami nem is lett volna akkora probléma, mivel újra bevetettük a már jól ismert eljárást, azaz hanyatt-homlok legurultunk a hegyoldalon. A következő probléma azonban jóval fogósabb volt, ugyanis a jelzett útra leérve kiderült, hogy belecsöppentünk egy – előző nap elmaradt, emlékeztek?! - hajtóvadászat kellős közepébe. Mindezen tényről egy jóravaló hajtó tájékoztatott minket, aki közölte, hogy tulajdonképpen bármerre is induljunk el a tervezett útvonalunkon, mindenütt kockáztatjuk, hogy aznap több lyukkal gazdagítva visznek haza, mint amennyi induláskor a testünkön megtalálható volt. Nem volt mit tenni visszafelé vettük az irányt a Toldi kapu felé. Mivel azonban nem szándékoztunk szinte félútról újra kezdeni a túrát, félelmet nem ismerve leereszkedtünk a Mumus lápán a Z jelzés irányába. Innen már csak bizonyosságot szerezni is átkeltünk a Lambot hegyesén – mármint, hogy miért hegyes is az a bizonyos hegyes? – majd a K jelzést választva megfáradt, ámde nem megvert seregként elértük a Tamás-kútját.

 

A házban igazi vendégként hagytak minket viselkedni, azaz nem kellett fát hasogatnunk a kályhába való begyújtáshoz, viszont mindenféle tüzes vizeket kellett legurítani a torkunkon, hogy az éledező tűz melegét pótolni tudjuk. A nagy beszélgetéseket, élmények felidézését aztán egyszer csak megszakította a sparhelten melegedő töltött káposzta illatának terjedése, majd rövidesen már csak a köz által kórusban előadott elégedett csámcsogást, valamint a szakácsasszony főző tudományának magasztalását fennen hangoztató szózatokat lehetett hallani, karöltve a Laci barátomék által rendelkezésre bocsátott háromféle jó évjáratú borocska kortyolásának hangjaival.

 

Végezetül köszönöm, hogy elolvastátok ezt a nem csekély terjedelmű blogot, de mentségemre szolgáljon, hogy ez a hétvége is dúskált az élményekben, történésekben, látnivalókban és Icának köszönhetően az ízlelnivalókban. Még sok ilyet Mindannyiónknak!





Bejegyzések 1 - 2-ig. Összes bejegyzésed: 2

Marija
2010/11/25 22:18:11

nem semmi....ez aztán...tyű, az anngyalát!!!!!!



Gejza
2010/11/22 22:04:47

Köszönöm a beszámolót!


Örülök, hogy velünk tartottatok, és jól éreztétek magatokat!


Áldott, szép időnk volt. Veletek együtt jó volt a csapat, és én is olyan helyeket jártam, ahol még nem voltam. Igaz, az útvonal választás helyenként embert próbáló volt.


Nekem főleg a Vörös-kő gerince tetszett. Egyszer, be fogom még járni május derekán (amikor virágzik a sziklagyep) lentről felfelé.


Vasárnap megnéztük a Harangláb-ház romjait. Mit tudtok erről a házról? Kik és mikor építették? Mikor ment tönkre? Nem lesz felújítva? (A Bács-vár alatt van, Cserépfalutól északra, 5 km-re)


S végül javaslom, nézzétek meg Greczula Zsolti fotóit a túráról:


 


http://picasaweb.google.com/lh/sredir?uname=101775084365821862190&target=ALBUM&id=5542295161867506433&locked=true&authkey=Gv1sRgCNuurt2xwfK4pQE&invite=CP3t1-AP&feat=email




*** Túratárs.com - Túra és Túratárs kereső közösségi oldal ***

Rendszerünkön keresztül a túrát és egyéb outdoor programokat kedvelő emberek megismerkedhetnek egymással, közös túrákat szervezhetnek melyet a túranaptárban helyezhetnek el vagy együtt csatlakozhatnak egyéb szervezett túrákhoz. Az oldalon lehetőség van saját profil kialakítására, melyen keresztül a tagok bemutatkozhatnak egymásnak, illetve feltölthetik kedvenc túrafotóikat. A kapcsolatfelvételről üzenőrendszer és chat gondoskodik.